A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 4., szerda

Átváltozás tanulságokkal

Mandula 13 éves tacskókeverék. Eredetileg hosszú szőrű, ám idén már elviselhetetlenül vedlett, s a kozmetikus az eddigi fazonigazítás helyett azt találta ki, hogy csináljunk belőle rövid szőrűt. Lőn.
Amikor érte mentem, hosszas nyüszörgő nevetéssel követeltem vissza a saját kutyámat. Mert ez a jószág nem az! Ez itt egy kölyökkutya, lakli kamasz. Hosszú fülekkel, nagy fejjel és mancsokkal, gyakori vigyorral a képén. Vidám, fürge, ugribugri, és magától kifekszik a napra, ahová korábban kilökni is alig lehetett. És csak most szembesültem vele, hogy a bőre alatt nincs végig kutya! Haha... Az egész jószág olyan lett, mint egy kissé elfuserált kínai plüss-kölyökkutya, itt-ott anakronisztikusan poros szürke, rövid bundával.



Számomra ez szimbólum: ha megszabadulunk a régi vackainktól, szinte újjászülethetünk.


2012. február 25., szombat

Fabulaesszé - A szép halál (2008.)



Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.
A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

2012. február 16., csütörtök

Mese a felhőkön túlról (2008.)



Hol volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett. Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.
Volt egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét, annak viselőjére gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a régi hangon szerette volna hallani a hívást:
- Gyere csillagom!
Eközben a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.
A kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva újra együtt töltötték napjaikat.  Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen mindig kék volt az ég,  szikrázott a nap. Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót. Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok. Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér haja, kacagott a pirospozsgás arc.
 Szombaton mindig kettesben jártak virágot, gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán gyönyörűek voltak!  Ebédre velős csontot kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét hallgattak a rádióból.
A nagymama boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is együtt élnek az örök napsütés birodalmában.


2012. február 14., kedd

Fabulanovella (2008.)



Mindenki tudta, hogy az idős asszony nem éri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten át tartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezze a hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületben elsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.
Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül, hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki a pihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.
Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedés után mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutya halála jutott eszébe.
Néhány nap leforgása alatt történt minden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatás kézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nem túl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és véget vet a szenvedésnek.
A hosszú hétvége egyik reggelén négylábú barátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsó szép közös emlékük.
Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákat a stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítség nélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.
Munkaszüneti napon nem volt más választása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be a rendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés. Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem volt jelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.
A kertjében temette el.  

A proszektúra egy bontás alatt álló épületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshoz szánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.
A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjára gondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztos volt benne, hogy ez is szép lesz.
Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére, éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegette az agyába tolakodó képeket.
A boncnok részvétet nyilvánítva kezet nyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az ő halottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtóra biggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 perc múlva jövünk."


2012. február 13., hétfő

A kutya is csak ember...



Öt éve néz a szívembe


Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála.  Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott.  Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Ugye ismerős ez Nektek, akik idős embereket támogattok? Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?    

(Megjelent 2007-ben egy önkéntes lapban, nem sokkal Bori távozása után, ám az írás két évvel korábbi.
)

2010. szeptember 28., kedd

Fhil a boltban járt

Kettesben

Vásárlók

Jó itt

Néhány a képeiből...

2010. augusztus 9., hétfő

Balaton-felvidék sok kalanddal - "röpteti és kikacagja"



Az úgy vót, hogy emailben kaptam egy linket mely a Vindornyalaki Mesék Falvára mutatott (névváltoztatás után majd Élhető Lét lesz, sőt a fb-n már az is). Hárítottam, aztán a facebookon láttam, hogy igen sok ismerősöm "lájkolja" őket. Ezért odapillantottam... s nyomban szállást foglaltam három éjszakára. A gluténmentes etetésemet is bevállalták, ahogy a tej-, vagy cukormentes táplálkozás sem rémiszti meg őket.Készségesen kérdezgették emailben, hogy mit szeretek enni.

Egy szép délelőttön elkezdődött az utazás. Átgurultunk a Balaton északi partján, ahol három vándorcirkusszal is találkoztunk. Erről eszünkbe jutott némi szociológia, hogy ez az életforma még ma is igen közel állhat az első fokú társadalomhoz, mert ezekbe jobbára bele születnek, vagy beházasodnak emberek. Nem kell identitást választaniuk, készen kapják azt.
Jelentem, Örvényesen igen kulturált szabadstrand található! Ingyen és tiszta mellékhelyiségek, öltöző, egytálételes kifőzde, gondozott gyep, komoly sport- és játszótér. Mindössze 26 fok volt, a víz meg talán 21, ezért Körte cica inkább csak szemlélődött, nem cáfolva rá, hogy a macskák taoisták.



Késő délután elértük Vindornyalak határát, és ekkor telefonos segítséget kértem.



A háziasszony azt mondta, hogy arra forduljunk, amerre a bárány néz. Utóbb kiderült, hogy ez a fal is hozzájuk tartozik.



Aztán egy fűzfa lombja által alkotott garázsba parkoltunk. A háziasszony tárt karokkal jött elénk. Pálfalvi Dorottya meseíró, valaha volt állatidomár és tévés rendező, meg még ki tudja mi.
Férje Rakovits István gitárművész, hol vendéglátós, hol tündezenész.
Dorottya az évek folyamán oly ügyesen vásárolta, csereberélte össze a házakat, hogy mára egy egész tömb az ÉLHETŐ LÉT-et szolgálja. Vendégszoba van az egykori istállóban, egy másikban ebédlő, vendégre vár több parasztszoba, organikus-művészi berendezéssel, melyek nagyobb részét Dorottya maga készítette vagy hagyatékokból szedte össze.
Mind kedves lakhely. Ajánlom azoknak, akik elviselik a szobalány hiányát, néhány pókháló és a szúnyogokra eredményesen vadászó pók meglétét, zuhanyzó helyett fürdőkádat, és a minden hiányt pótló melegséget, kedvességet, figyelmességet.







István íjakat készít, mi is kipróbáltuk e sportot... a legtöbb, amit elmondhatok, hogy legalább senki nem sérült meg :)
A hatalmas kertben van patak fahíddal, meditációs pavilon, zenepavilon, tearózsa terasz, angyalkápolna (korábban pálinkafőző, ám"spiritusz, spiritusz"), tavacska halakkal és békákkal, rengeteg cica, öreg kutyák, és a legfontosabb, hogy itt él Pötty Ödön, azaz Dönci, a háromszáz kilós ártány! Aki minden reggel és esete megsétáltatja magát, így a vendégek nem madárcsicsergésre, hanem éktelen röfögésre és visításra ébredhetnek, már ha nem korán kelők, mert Dönci rendes sétarendje kb. reggel 8 és este 7 óra. Ha tudnátok, milyen finoman tudja elvenni az ember kezéből a diót! Bár agyarai félelmetesnek látszanak, gazdájuk igen szelíd jószág, és csak az embert tekinti méltó társaságnak. Ha nem lát maga körül embert, akkor visítva hív ki valakit a házakból, hogy jöjjön, és beszéljen hozzá, vakargassa a hasát.Tiszta, jószagú malac őkelme. Megszimatoltam, szóval tényleg!
Vendéglátóink minden állattal jóba vannak, így a mi Körte cicánkkal, és Aprókával, a mézillatú bundás vendég görénykével is.
Dorottyát se egy lóval, se egy óriásboával nem lehet kihozni a sodrából. Könnyesre nevettük magunkat az állattörténeteitől, és különös volt mindezt egy olyan fotelből hallgatni, melyben egy időben a család kecskéje lakott.
Amikor Dönci beleszorult c. Micimackós-Nyuszis történet mindenképpen idekívánkozik. Ugyanis egyszer beleesett a vízaknába, és el is torlaszolta azt. Két mellső csülke égnek állt (esetleg száradó törölközőt lehetett volna akasztani rájuk, hogy a mentőakció végkifejletéig valami haszna is legyen e balesetnek), és békésen tűrte, ahogy filigrán gazdája próbálta kirángatni őt, majd a fél falu, végül a tűzoltóság bevonásával a hátán némi folytonossági hiánnyal kikerült szorult helyzetéből. Példás magaviseletét a lángőrök később egy kosár almával jutalmazták.



Négy nap alatt Dorottya hat könyvét olvastam el:
Fiókmackók, Régesrégi régiségek, A titokzatos ház, A víz szelleme, Vindornyalaki mesék, A magyar nyelv kódja.
Utóbbinak nincs köze árvalányhajas melldöngetéshez, előbbiek pedig csak annyira szólnak gyerekeknek, amennyire a Végtelen történet, A Gyűrűk Ura, A Kis Herceg. Spirituális tanítás mind, átsüt rajtuk a megtapasztalás. " A Mese híd a látható és a láthatatlan között." Néhány könyvét tartani fogom a boltban.
Ehhez járul még az élőszóban is ragyogó nyelvi kifejőképesség, humor, széles látókör, melegszívűség.
Nem tudom, mi vezérelt ide, de jólesett.

Egyik vacsoránál avval állt elő Dorottya, hogy mi lenne, ha rendezvényeket szerveznénk közösen? Én még épp csak elkezdtem forgatni az agyamban az ötletet, mire ő már másnap reggel előállt vele, hogy mit szólnék, ha a következő alkalom mindjárt a második lenne, mert most nyomban lezavarhatjuk az elsőt. Nézek rá, hogy ezt hogy gondolja? Hát így:
Néhány perc alatt kihordta az összes teáscsészéjét, készletét, a póriastól az arisztokratikusig, a szamovárját, süteménytartóit, csipketerítőit, s szépen elrendezett mindent a tearózsa teraszon. Összehívta minden szállóvendégét, Istvánt leültette gitározni, és máris megvolt az első nap. Kattogtak a fényképezőgépek, vándoroltak a névjegykártyák, s valóban, legközelebb már lehet is a másodikat szervezni. Ami - beláthatjuk - máris jobban hangzik. Dorottya később még további marketing-oktatásban is részesített. Mikor kacagva megjegyeztem, hogy egy kis tódításért nem kell a szomszédba mennie, azt válaszolta, hogy elvégre ő meseíró!
Visszatérve a teraszra. Dönci - talán a nagy nyüzsgés miatt - felébredt nappali álmából, és meglátogatott bennünket. Így lett belőle fotogén teamalac.
Bár a sütemény után inni nem kapott, ezért visítva leírónőzte gazdasszonyát, lezenészezte gazdáját, akik cserébe nevetve lebüdösmalacozták, pedig nem is volt igazuk, mint feljebb már említettem. Láthatóan jól érezte magát mindenki, és mikor egy kellemes délelőttöt eltöltöttünk e spontán programmal, végül halkan hangot adtam elismeréssel vegyes elképedésemnek. Mire ő, hogy örüljek, amiért nem mindjárt két teanapot zavart le egy délelőtt, mert akkor a következő a harmadik lehetne! Csak hát ehhez minden vendégnek át kéne öltöznie, egy-két szomszédot is érdemes lenne áthívnia, ezért tekintett el ettől.
Azóta is a rendezvényünket pátyolgatja, menedzseli, megmondja milyen képet, milyen szöveggel, hová, kinek... és csak kapkodom a fejem, hogy szaporodik egy nap alatt két tucat emberrel a facebookon a bolt bejelölésének száma.

Hogy a vendéglátásról is szó essen, lehet itt reiki-masszázst kérni, és nem tudom még miféle extra szolgáltatásokat igénybe venni, de jövőre lesznek színházi és más művészeti workshopok is. Hamarosan lesz náluk hat tyúk is, hogy magukénak mondhassák a hat tyúk tavát.





Ottlétünk alatt tettünk néhány kisebb kirándulást, a zalaszántói rozzant kis mézeskalács múzeumba, Sümegre, ahol nem mentünk fel a várba, mert jártunk már ott, ellenben rábukkantunk egy hangulatos teázó-kávézóra, Khalifa a neve.




Szigligetre egyedül másztam fel. Hazafelé pedig Balatonmáriafürdőn szabadstrandoltunk... volna, ha nem térdig ért volna a víz. A közeli Steak House-t viszont mindenkinek nagyon ajánlom. A bélszín valóban bélszín, a médium is az, aminek mondják, a hely pedig nem csak balatoni viszonylatban kiváló.

2010. július 23., péntek

Jó egy lovat örökbefogadni



... még egy évre is.



Minden lónak megrázó története van. Kiöregedett, vagy sérült versenylovak, akikre a vágóhíd várna, pedig talán sok pénzt hoztak a gazdáiknak. Megkínzott munkalovak, akiknek elvágták a térdszalagját, vagy láncon és fedél nélkül tartották...
Mi vagyunk a lovas nemzet?

2010. május 2., vasárnap

Pilisszentlélek tavaszi furcsaságai







Itt még megvolt

Valahol itt tűnt el, és került elő


Az úgy volt, hogy egész héten valahogy megmagyarázhatatlanul éppen a Pilisbe vágytam, ám esélyt sem láttam rá, hogy eljutok oda. Nem is beszéltem erről a vágyról a környezetemben. Aztán ma váratlanul mégis oda kerültem. Az is meglepetés volt, hogy a kiskutya jöhetett, rá nem gondoltam.

Mandula 11 éves, és soha nem szokott eltűnni. Most egyik pillanatban még mellettem volt, másikban pedig sehol. Pedig semmi zajt, csörtetést nem hallottam, ami utalt volna arra, hogy amíg másfele nézek, ő elszaladt valamerre a sűrű aljnövényzetben. Majd egy óra keresés, hívogatás, a köddé válása helyszínére való többszöri visszatérés után egyszer csak ott állt, ahol eltűnt, ahol épp akkor néztem féltucatszorra körbe, és egyszer csak mégis ott volt, megint zajtalanul. Békésen szaglászott maga körül, mintha mi sem történt volna.
Szerintem elnyelte a föld, aztán kiköpte. Pedig én már kezdtem belenyugodni, hogy ennek így kellett lennie valamiért, és majd vigyáz rá a hely jó "szelleme".
Mindenesetre remélem, hogy legalább elintézte azt - bárhol is járt -, amiért nekem ide kellett jönnöm, hogy ő ide jöhessen :)
Valamiért Stephen King Álattemetője is eszembe jutott. Bár szerintem az eltűnt Mandula ugyanaz a Mandula, aki visszajött, nem lett rosszabb, de sőt, mintha ma délután a szokottnál valamivel békésebben heverne a lábamnál az asztal alatt...

2010. február 26., péntek

Kávészünet és fegyverszünet


Majd egyszer Dani, Trendo és én elmehetnénk a Lotz Terembe kávézni, hogy heves politizálás közben egymás fejéhez vagdossuk a garantáltan jó baranyai, magyar, paraszti származású Matyi Dezső csészéit. Csak menjen tönkre a vérszívó kapitalista! :)

2010. február 2., kedd

Csapatépítés










HR-esek, lehet példát venni Manduláról, Körtéről és Roziról :)

2009. december 26., szombat

Futurista kiskutya és horrorisztikus macska

"Ördög vagy angyalom"




Szalad, szalad a Mandula, ki tudja, hol áll meg...


2007-ben még milyen ártalmatlan kópénak látszott...



2009. november 11., szerda

Könyvet a párnám alá?










Vagy könyv legyen a párnám?
Ez is egy tanulási stratégia :)

Iskolába járunk, és január végéig együtt tanulunk. Ilyen nagyon :)))

2009. november 1., vasárnap

Rendhagyó fabula Mindenszentekre


Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.
A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

(Megjelent 2007-ben, az Újpesti Kórházi Önkéntesek Hírlevelében)