Amikor érte mentem, hosszas nyüszörgő nevetéssel követeltem vissza a saját kutyámat. Mert ez a jószág nem az! Ez itt egy kölyökkutya, lakli kamasz. Hosszú fülekkel, nagy fejjel és mancsokkal, gyakori vigyorral a képén. Vidám, fürge, ugribugri, és magától kifekszik a napra, ahová korábban kilökni is alig lehetett. És csak most szembesültem vele, hogy a bőre alatt nincs végig kutya! Haha... Az egész jószág olyan lett, mint egy kissé elfuserált kínai plüss-kölyökkutya, itt-ott anakronisztikusan poros szürke, rövid bundával.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állati. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. április 4., szerda
Átváltozás tanulságokkal
Mandula 13 éves tacskókeverék. Eredetileg hosszú szőrű, ám idén már elviselhetetlenül vedlett, s a kozmetikus az eddigi fazonigazítás helyett azt találta ki, hogy csináljunk belőle rövid szőrűt. Lőn.
Amikor érte mentem, hosszas nyüszörgő nevetéssel követeltem vissza a saját kutyámat. Mert ez a jószág nem az! Ez itt egy kölyökkutya, lakli kamasz. Hosszú fülekkel, nagy fejjel és mancsokkal, gyakori vigyorral a képén. Vidám, fürge, ugribugri, és magától kifekszik a napra, ahová korábban kilökni is alig lehetett. És csak most szembesültem vele, hogy a bőre alatt nincs végig kutya! Haha... Az egész jószág olyan lett, mint egy kissé elfuserált kínai plüss-kölyökkutya, itt-ott anakronisztikusan poros szürke, rövid bundával.
Számomra ez szimbólum: ha megszabadulunk a régi vackainktól, szinte újjászülethetünk.
Amikor érte mentem, hosszas nyüszörgő nevetéssel követeltem vissza a saját kutyámat. Mert ez a jószág nem az! Ez itt egy kölyökkutya, lakli kamasz. Hosszú fülekkel, nagy fejjel és mancsokkal, gyakori vigyorral a képén. Vidám, fürge, ugribugri, és magától kifekszik a napra, ahová korábban kilökni is alig lehetett. És csak most szembesültem vele, hogy a bőre alatt nincs végig kutya! Haha... Az egész jószág olyan lett, mint egy kissé elfuserált kínai plüss-kölyökkutya, itt-ott anakronisztikusan poros szürke, rövid bundával.
2012. február 25., szombat
Fabulaesszé - A szép halál (2008.)
Sokan töprengtünk már
azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink
felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit,
dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy
az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy
a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden
kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más
válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb
megoldást!
„A mai orvosi attitűd szerint az
orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb
ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét
bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül
elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter:
Praxis)
Egy állat gazdájaként
nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása
kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt
évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó
heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel
kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a
négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy
nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit
jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen
egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a
kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra”
látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé
indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni,
megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt
más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk
be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a
közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a
párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és
ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni,
mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az
ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt
időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy
ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele
lehettünk.
A kertünkben temettük el.
Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy
mindent értett.
Címkék:
állati,
gyász,
írásaimból,
társadalom
2012. február 16., csütörtök
Mese a felhőkön túlról (2008.)
Hol
volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett.
Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött
egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.
Volt
egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert
búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét, annak viselőjére
gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját
simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a
régi hangon szerette volna hallani a hívást:
-
Gyere csillagom!
Eközben
a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt
egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült
boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a
keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.
A
kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba
a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva
újra együtt töltötték napjaikat. Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen
mindig kék volt az ég, szikrázott a nap.
Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd
kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak
süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd
után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót.
Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok.
Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér
haja, kacagott a pirospozsgás arc.
Szombaton mindig kettesben jártak virágot,
gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok
fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk
merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán
gyönyörűek voltak! Ebédre velős csontot
kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét
hallgattak a rádióból.
A nagymama
boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is
együtt élnek az örök napsütés birodalmában.
2012. február 14., kedd
Fabulanovella (2008.)
Mindenki tudta, hogy az idős asszony nem
éri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten át
tartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezze
a hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületben
elsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.
Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül,
hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki a
pihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.
Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedés
után mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutya
halála jutott eszébe.
Néhány nap leforgása alatt történt
minden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatás
kézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nem
túl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynapos
ünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és véget
vet a szenvedésnek.
A hosszú hétvége egyik reggelén négylábú
barátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsó
szép közös emlékük.
Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákat
a stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra”
látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítség
nélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.
Munkaszüneti napon nem volt más
választása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be a
rendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés.
Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A második
után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják,
kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör
összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között
és után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá,
simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem volt
jelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.
A kertjében temette el.
A proszektúra egy bontás alatt álló
épületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshoz
szánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.
A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjára
gondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztos
volt benne, hogy ez is szép lesz.
Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére,
éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegette
az agyába tolakodó képeket.
A boncnok részvétet nyilvánítva kezet
nyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az ő
halottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtóra
biggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 perc
múlva jövünk."
2012. február 13., hétfő
A kutya is csak ember...
Öt éve néz a szívembe
Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála. Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott. Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.
Ugye ismerős ez Nektek, akik idős embereket támogattok? Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?
(Megjelent 2007-ben egy önkéntes lapban, nem sokkal Bori távozása után, ám az írás két évvel korábbi.)
2010. szeptember 28., kedd
2010. augusztus 9., hétfő
Balaton-felvidék sok kalanddal - "röpteti és kikacagja"

Az úgy vót, hogy emailben kaptam egy linket mely a Vindornyalaki Mesék Falvára mutatott (névváltoztatás után majd Élhető Lét lesz, sőt a fb-n már az is). Hárítottam, aztán a facebookon láttam, hogy igen sok ismerősöm "lájkolja" őket. Ezért odapillantottam... s nyomban szállást foglaltam három éjszakára. A gluténmentes etetésemet is bevállalták, ahogy a tej-, vagy cukormentes táplálkozás sem rémiszti meg őket.Készségesen kérdezgették emailben, hogy mit szeretek enni.
Egy szép délelőttön elkezdődött az utazás. Átgurultunk a Balaton északi partján, ahol három vándorcirkusszal is találkoztunk. Erről eszünkbe jutott némi szociológia, hogy ez az életforma még ma is igen közel állhat az első fokú társadalomhoz, mert ezekbe jobbára bele születnek, vagy beházasodnak emberek. Nem kell identitást választaniuk, készen kapják azt.
Jelentem, Örvényesen igen kulturált szabadstrand található! Ingyen és tiszta mellékhelyiségek, öltöző, egytálételes kifőzde, gondozott gyep, komoly sport- és játszótér. Mindössze 26 fok volt, a víz meg talán 21, ezért Körte cica inkább csak szemlélődött, nem cáfolva rá, hogy a macskák taoisták.

Késő délután elértük Vindornyalak határát, és ekkor telefonos segítséget kértem.

A háziasszony azt mondta, hogy arra forduljunk, amerre a bárány néz. Utóbb kiderült, hogy ez a fal is hozzájuk tartozik.

Aztán egy fűzfa lombja által alkotott garázsba parkoltunk. A háziasszony tárt karokkal jött elénk. Pálfalvi Dorottya meseíró, valaha volt állatidomár és tévés rendező, meg még ki tudja mi.
Férje Rakovits István gitárművész, hol vendéglátós, hol tündezenész.
Dorottya az évek folyamán oly ügyesen vásárolta, csereberélte össze a házakat, hogy mára egy egész tömb az ÉLHETŐ LÉT-et szolgálja. Vendégszoba van az egykori istállóban, egy másikban ebédlő, vendégre vár több parasztszoba, organikus-művészi berendezéssel, melyek nagyobb részét Dorottya maga készítette vagy hagyatékokból szedte össze.
Mind kedves lakhely. Ajánlom azoknak, akik elviselik a szobalány hiányát, néhány pókháló és a szúnyogokra eredményesen vadászó pók meglétét, zuhanyzó helyett fürdőkádat, és a minden hiányt pótló melegséget, kedvességet, figyelmességet.





István íjakat készít, mi is kipróbáltuk e sportot... a legtöbb, amit elmondhatok, hogy legalább senki nem sérült meg :)
A hatalmas kertben van patak fahíddal, meditációs pavilon, zenepavilon, tearózsa terasz, angyalkápolna (korábban pálinkafőző, ám"spiritusz, spiritusz"), tavacska halakkal és békákkal, rengeteg cica, öreg kutyák, és a legfontosabb, hogy itt él Pötty Ödön, azaz Dönci, a háromszáz kilós ártány! Aki minden reggel és esete megsétáltatja magát, így a vendégek nem madárcsicsergésre, hanem éktelen röfögésre és visításra ébredhetnek, már ha nem korán kelők, mert Dönci rendes sétarendje kb. reggel 8 és este 7 óra. Ha tudnátok, milyen finoman tudja elvenni az ember kezéből a diót! Bár agyarai félelmetesnek látszanak, gazdájuk igen szelíd jószág, és csak az embert tekinti méltó társaságnak. Ha nem lát maga körül embert, akkor visítva hív ki valakit a házakból, hogy jöjjön, és beszéljen hozzá, vakargassa a hasát.Tiszta, jószagú malac őkelme. Megszimatoltam, szóval tényleg!
Vendéglátóink minden állattal jóba vannak, így a mi Körte cicánkkal, és Aprókával, a mézillatú bundás vendég görénykével is.
Dorottyát se egy lóval, se egy óriásboával nem lehet kihozni a sodrából. Könnyesre nevettük magunkat az állattörténeteitől, és különös volt mindezt egy olyan fotelből hallgatni, melyben egy időben a család kecskéje lakott.
Amikor Dönci beleszorult c. Micimackós-Nyuszis történet mindenképpen idekívánkozik. Ugyanis egyszer beleesett a vízaknába, és el is torlaszolta azt. Két mellső csülke égnek állt (esetleg száradó törölközőt lehetett volna akasztani rájuk, hogy a mentőakció végkifejletéig valami haszna is legyen e balesetnek), és békésen tűrte, ahogy filigrán gazdája próbálta kirángatni őt, majd a fél falu, végül a tűzoltóság bevonásával a hátán némi folytonossági hiánnyal kikerült szorult helyzetéből. Példás magaviseletét a lángőrök később egy kosár almával jutalmazták.

Négy nap alatt Dorottya hat könyvét olvastam el:
Fiókmackók, Régesrégi régiségek, A titokzatos ház, A víz szelleme, Vindornyalaki mesék, A magyar nyelv kódja.
Utóbbinak nincs köze árvalányhajas melldöngetéshez, előbbiek pedig csak annyira szólnak gyerekeknek, amennyire a Végtelen történet, A Gyűrűk Ura, A Kis Herceg. Spirituális tanítás mind, átsüt rajtuk a megtapasztalás. " A Mese híd a látható és a láthatatlan között." Néhány könyvét tartani fogom a boltban.
Ehhez járul még az élőszóban is ragyogó nyelvi kifejőképesség, humor, széles látókör, melegszívűség.
Nem tudom, mi vezérelt ide, de jólesett.
Egyik vacsoránál avval állt elő Dorottya, hogy mi lenne, ha rendezvényeket szerveznénk közösen? Én még épp csak elkezdtem forgatni az agyamban az ötletet, mire ő már másnap reggel előállt vele, hogy mit szólnék, ha a következő alkalom mindjárt a második lenne, mert most nyomban lezavarhatjuk az elsőt. Nézek rá, hogy ezt hogy gondolja? Hát így:
Néhány perc alatt kihordta az összes teáscsészéjét, készletét, a póriastól az arisztokratikusig, a szamovárját, süteménytartóit, csipketerítőit, s szépen elrendezett mindent a tearózsa teraszon. Összehívta minden szállóvendégét, Istvánt leültette gitározni, és máris megvolt az első nap. Kattogtak a fényképezőgépek, vándoroltak a névjegykártyák, s valóban, legközelebb már lehet is a másodikat szervezni. Ami - beláthatjuk - máris jobban hangzik. Dorottya később még további marketing-oktatásban is részesített. Mikor kacagva megjegyeztem, hogy egy kis tódításért nem kell a szomszédba mennie, azt válaszolta, hogy elvégre ő meseíró!
Visszatérve a teraszra. Dönci - talán a nagy nyüzsgés miatt - felébredt nappali álmából, és meglátogatott bennünket. Így lett belőle fotogén teamalac.
Bár a sütemény után inni nem kapott, ezért visítva leírónőzte gazdasszonyát, lezenészezte gazdáját, akik cserébe nevetve lebüdösmalacozták, pedig nem is volt igazuk, mint feljebb már említettem. Láthatóan jól érezte magát mindenki, és mikor egy kellemes délelőttöt eltöltöttünk e spontán programmal, végül halkan hangot adtam elismeréssel vegyes elképedésemnek. Mire ő, hogy örüljek, amiért nem mindjárt két teanapot zavart le egy délelőtt, mert akkor a következő a harmadik lehetne! Csak hát ehhez minden vendégnek át kéne öltöznie, egy-két szomszédot is érdemes lenne áthívnia, ezért tekintett el ettől.
Azóta is a rendezvényünket pátyolgatja, menedzseli, megmondja milyen képet, milyen szöveggel, hová, kinek... és csak kapkodom a fejem, hogy szaporodik egy nap alatt két tucat emberrel a facebookon a bolt bejelölésének száma.
Hogy a vendéglátásról is szó essen, lehet itt reiki-masszázst kérni, és nem tudom még miféle extra szolgáltatásokat igénybe venni, de jövőre lesznek színházi és más művészeti workshopok is. Hamarosan lesz náluk hat tyúk is, hogy magukénak mondhassák a hat tyúk tavát.


Ottlétünk alatt tettünk néhány kisebb kirándulást, a zalaszántói rozzant kis mézeskalács múzeumba, Sümegre, ahol nem mentünk fel a várba, mert jártunk már ott, ellenben rábukkantunk egy hangulatos teázó-kávézóra, Khalifa a neve.

Szigligetre egyedül másztam fel. Hazafelé pedig Balatonmáriafürdőn szabadstrandoltunk... volna, ha nem térdig ért volna a víz. A közeli Steak House-t viszont mindenkinek nagyon ajánlom. A bélszín valóban bélszín, a médium is az, aminek mondják, a hely pedig nem csak balatoni viszonylatban kiváló.
2010. július 23., péntek
Jó egy lovat örökbefogadni

... még egy évre is.
Minden lónak megrázó története van. Kiöregedett, vagy sérült versenylovak, akikre a vágóhíd várna, pedig talán sok pénzt hoztak a gazdáiknak. Megkínzott munkalovak, akiknek elvágták a térdszalagját, vagy láncon és fedél nélkül tartották...
Mi vagyunk a lovas nemzet?
2010. május 2., vasárnap
Pilisszentlélek tavaszi furcsaságai




Az úgy volt, hogy egész héten valahogy megmagyarázhatatlanul éppen a Pilisbe vágytam, ám esélyt sem láttam rá, hogy eljutok oda. Nem is beszéltem erről a vágyról a környezetemben. Aztán ma váratlanul mégis oda kerültem. Az is meglepetés volt, hogy a kiskutya jöhetett, rá nem gondoltam.
Mandula 11 éves, és soha nem szokott eltűnni. Most egyik pillanatban még mellettem volt, másikban pedig sehol. Pedig semmi zajt, csörtetést nem hallottam, ami utalt volna arra, hogy amíg másfele nézek, ő elszaladt valamerre a sűrű aljnövényzetben. Majd egy óra keresés, hívogatás, a köddé válása helyszínére való többszöri visszatérés után egyszer csak ott állt, ahol eltűnt, ahol épp akkor néztem féltucatszorra körbe, és egyszer csak mégis ott volt, megint zajtalanul. Békésen szaglászott maga körül, mintha mi sem történt volna.
Szerintem elnyelte a föld, aztán kiköpte. Pedig én már kezdtem belenyugodni, hogy ennek így kellett lennie valamiért, és majd vigyáz rá a hely jó "szelleme".
Mindenesetre remélem, hogy legalább elintézte azt - bárhol is járt -, amiért nekem ide kellett jönnöm, hogy ő ide jöhessen :)
Valamiért Stephen King Álattemetője is eszembe jutott. Bár szerintem az eltűnt Mandula ugyanaz a Mandula, aki visszajött, nem lett rosszabb, de sőt, mintha ma délután a szokottnál valamivel békésebben heverne a lábamnál az asztal alatt...
2010. február 26., péntek
Kávészünet és fegyverszünet
2010. február 2., kedd
2009. december 26., szombat
2009. november 11., szerda
Könyvet a párnám alá?
2009. november 1., vasárnap
Rendhagyó fabula Mindenszentekre
Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!
„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)
Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.
A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.
(Megjelent 2007-ben, az Újpesti Kórházi Önkéntesek Hírlevelében)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
















