Fabulaesszé - A szép halál (2008.)

Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?

Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.

Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.

Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.

Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.

A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

Mese a felhőkön túlról (2008.)

Hol volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett. Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.

Volt egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét, annak viselőjére gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a régi hangon szerette volna hallani a hívást:

- Gyere csillagom!

Eközben a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.

A kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva újra együtt töltötték napjaikat.  Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen mindig kék volt az ég,  szikrázott a nap. Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót. Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok. Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér haja, kacagott a pirospozsgás arc.

 Szombaton mindig kettesben jártak virágot, gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán gyönyörűek voltak!  Ebédre velős csontot kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét hallgattak a rádióból.

A nagymama boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is együtt élnek az örök napsütés birodalmában.

Fabulanovella (2008.)

Mindenki tudta, hogy az idős asszony nem éri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten át tartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezze a hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületben elsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.

Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül, hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki a pihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.

Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedés után mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutya halála jutott eszébe.

Néhány nap leforgása alatt történt minden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatás kézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nem túl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és véget vet a szenvedésnek.

A hosszú hétvége egyik reggelén négylábú barátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsó szép közös emlékük.

Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákat a stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítség nélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.

Munkaszüneti napon nem volt más választása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be a rendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés. Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem volt jelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.

A kertjében temette el.  

A proszektúra egy bontás alatt álló épületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshoz szánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.

A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjára gondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztos volt benne, hogy ez is szép lesz.

Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére, éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegette az agyába tolakodó képeket.

A boncnok részvétet nyilvánítva kezet nyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az ő halottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtóra biggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 perc múlva jövünk."

A kutya is csak ember...

Öt éve néz a szívembe

Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetes tüneteket fedezünk fel nála.  Az eddig nagyon jó kutyus olykor megmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelés után nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül is ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, a tér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, az előszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ez sok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk, a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyen megtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rács be volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóan megtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy a Bori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett maga elé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehéz vasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bent van a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál a házban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappali választóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -, nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magának magyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetve tanácstalanul toporgott.  Ilyenkor nem szidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Ugye ismerős ez Nektek, akik idős embereket támogattok? Vajon a kutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéli állításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?    

(Megjelent 2007-ben egy önkéntes lapban, nem sokkal Bori távozása után, ám az írás két évvel korábbi.)