Tisztesség, báj, lazaság és bürokrácia - Válság és marketing 3.

Egy apró ingatlanirodába tévedtem be nem rég, és kellemes meglepetésben volt részem. Egyetlen értékesítő ült benne, nem lehetett több húsz évesnél a lányka. A megszokott érdekmosoly helyett őszinte kedvességgel foglalkozott velem, sugárzott belőle a tisztesség és a figyelem. Egyetlen kézenfekvő kérdésemre se válaszolta nyeglén, hogy nem tudja, mert minden szükséges alapvetést tudott az adott ingatlanokról. Megbíztam minden szavában. Különösen azután, hogy a prezentáció során nem titkolta a szóban forgó ingatlanok hátrányait, hibáit sem. Okosan tette, az ő érdeke is, hogy ne sétálgasson velem, és ne tartsa fel az ingatlantulajdonost sem fölöslegesen. Időről időre vissza fogok még térni ide, elsőként nála fogok keresgélni.(www.amentor.hu)

Párom egy este belebotlott a Szent István körúton február elején nyitott Biofodrászatba. Csak mosnak, vágnak, beszárítanak, mindezt bioszerekkel, melyekből helyben is árulnak. Festést, dauert nem vállalnak. A komplett ár 2800 forint, míg a megszokott külvárosi fodrászunknál ugyanez 4200. Heti hét nap reggel 8 és este 8 között nyitva vannak. Nem kell előjegyzés, akkor mégse várt többet öt percnél. Nagyon ajánlotta nekem is. Követtem is a példáját, ám a nyitás után egy hónappal már háromnegyed órát kellett várnom. Már el is kezdtek bővülni, a galéria megépült, ott is folyni fog majd a munka. További üzletek is tervben vannak. A fodrászok huszonévesek, a hajmosó srác rémisztő külsejű volt, karika az orrában, vörös taréjra vágott haj, majdnem térdig leeső derekú nadrág... De a várakozásért cserébe egy nagyon finom fejmasszázsban részesített, a kiírt négyszáz forint helyett ingyen. A vendégkör, amit én láttam: 1,5 évestől 60 évesig. Van mindent eligazító hostess, és hűségkártya-rendszer. Négy fodrász csattogtatja ollóját, szünet nélkül. És kreatívak, önállóak, de ha kell, alkalmazkodóak is. Akihez engem osztottak, avval a sráccal csacsogtam az országban található jó teaházakról, Budapest Bártól Ferenczi Györgyön át Szalóki Ágiig zenéről, Szegedi Szabadtéri Játékokról, szóval az életről. Mert még intelligens is volt. Trendi hely, amitől én egyébként irtóznék, ahogy a belvárosba se jutna eszembe fodrászhoz menni. Őket mégis nagyon ajánlom!

A Lehel Csarnokban nézegettünk bérelhető üzlethelyiséget. A folyamat a következőképpen zajlott:
Egy ügyintéző hölgy instrukciói szerint kérelmet kell írni az "Igazgató úrhoz", aki majd eldönti, engedélyezi- e számunkra, hogy súlyos bérleti díjat fizessünk havonta. Legyen benne cégjegyzékszám is. No mindjárt itt volt az első probléma. Mi nem szándékoztunk céget alapítani addig, amíg nincs mire, konkrétan nincs üzlethelyiségünk. Hiszen alapítástól fizetni kell a béreket. (Igaz, fordítva is csapda a helyzet, mert a cégalapításhoz meg kell jelölni a telephelyet is...)
Tehát kérelmet írtunk, melyben külön kérelmeztük, hogy legalább a szóbeli megállapodásig tekintsenek el a cégjegyzékszámtól. Leadtuk az "igazgató úr" titkárnőjének, aki visszaköszönésre se méltatott bennünket.
Vártunk egy hetet, az idő szaladt, a tervezett húsvét előtti nyitási idő egyre közelebb került, mire végre csörgött a telefon, és egy másik beosztott csak annyit mondott, menjünk be hozzá személyesen. Semmi többet arról, hogy kedvező elbírálásban részesültünk-e. Aztán megint egy hét telt el, mire időpontot egyeztethettünk a hölggyel, aki aztán a megbeszélt reggelen értekezleten volt, ki se lehetett onnan hívni. Újabb egy hét, mire valóban sikerült találkoznunk. Tájékoztatott, hogy asztalok kitételéhez (melyekért természetesen súlyos napidíjat kérnek tőlünk), külön hozzá kell járulnia "az Igazgató úrnak", ehhez ismét kérelmet kell írnunk. De azt már előre megmondja, hogy az üzlethez való odajutást könnyítő padlómatricákat még a bevezetési időszakban sem fogja engedélyezni az "Igazgató úr".
Nekünk eddigre már elegünk lett a feudális bürokráciából - meglehet, másnak is, mert ezek a boltok évek óta üresen állnak - és a sose látott "Igazgató úrból", a kérelmezés kérelmezéseiből, nem tartottuk érdemesnek, hogy további heteket várjunk ebben a szellemben. Máshol kerestünk helyiséget, és inkább szembenézünk egy későbbi nyitási időponttal.

Arculattervezőre is szükségünk volt. Első körben egy olyan reklámirodához jutottunk el, akik a vállalás ellenére három hétig nem teljesítettek semmit. Második körben egy nagy nyomda grafikusa lusta volt utánanézni a "Miró-jellegű" arculat jelentésének, tervei inkább egy óvodai kifestőkönyvbe illettek volna. Az idő megint csak nem állt meg, és kétségbeesésemben a lakóhelyemen levő új fitness-stúdióban érdeklődtem a (mély benyomást nem okozó) táblájuk készítője felől. Nem volt elég figyelmeztetés számomra, hogy az üzlet megnyitása után még egy hétig nem volt fent tábla.
Így jutottam el a külvárosi rémisztő nevű műhelyhez. A névhez egy rémisztő külsejű figura tartozik, villám-stílusú pajesszal, haja mintha szarvakra lenne nyírva, ifjú kora ellenére fogazata mérsékelt. Mondtam, hogy Miró, erről csak a Café jutott eszébe. Szóval sok reményt nem fűztem a dologhoz. Mindenesetre megígérte, hogy a közelgő hosszú hétvégén átküldi a terveket. Nem küldte. Érdeklődésemre annyit írt elektronikus levélben, hogy ihletre vár. Néhány nap múlva valóban érkezett egy sorozat félkész logó- és táblatervekből. Lehidaltam. Ezt kerestem már mióta! Írtam neki, hogy némelyik bizony már-már műalkotás. Telefonban beszámolt róla, hogy két napig Miró képeket nézegetett, vagy hétszázat (sokkal több szerintem összesen nincs), mondta is a barátnőjének, hogy "ez a Miró milyen állat!". Időközben árajánlatot még nem sikerült kapnom az elkészíttetni kívánt nyomdai termékekre. Sürgetésemre aztán küldött egyet, amitől megint padlót fogtam, de most a magas összeg miatt. No jó, akkor csak a tervezést kérjük, a kivitelezést másra bízzuk majd. Alkudozni kezdett, hogy akkor ő is megcsinálja annyiért, amennyiért az említett konkurens cég, küldjem át azok ajánlatát, megtettem. Csak magamban csodálkoztam, hogy ha feleannyiért is el tudja készíteni, miért ajánl ki kétszer akkora összege? Később telefonált, hogy neki nincs kedve ezt az árlistát végignézni, írjam le, milyen összeg szerepeljen a számlán, úgy lesz.
Újabb néhány nap tervezgetés és egyeztetés után szabatosan, a tervek sorszáma szerint megrendeltem fénypostán a névjegyeket és a cégtáblát, mivel ő kérte, hogy az öntapadós címkékről csak ezután beszéljünk. Felajánlotta, hogy CD-re írja a terveket, hogy bármikor bárkinek elérhető legyen majd. A megrendelés emailes visszaigazolására nem került sor, kiderült, hogy nem szeret írogatni, adminisztrálni. Nagyjából ekkor kezdtem besokallni, én, aki mindent előre megtervezek, aztán attól eltérni nem szeretek, ráadásul túlzsúfolt életemet határidőnaplóból élem. Arra gondoltam, a művészek közt edződött üzlettársamra bízom eztán ezt a dolgot.
A megbeszélt időpontra ő ment oda, furcsállta kicsit a végeredményt, de biztos nem volt benne, hogy mit rendeltem meg, a srác is mondta, hogy ezt, tehát elhozta, a számlát kifizette. Utóbb derült ki, hogy bár a logó-tervezést is kifizette, de azt semmilyen módon át nem vette, mivel a CD-t nem kapta meg. Sem a tábla, sem a névjegy nem az, amit megbeszéltünk. A tábla eltérése nem olyan mértékű, hogy megérte volna vitatkozni, ám a névjegy miatt telefonáltam, újakra kaptam ígéretet, ama megjegyzéssel együtt, hogy "de hát annyi terv közül...". Ezekért már én mentem ... volna el, de szándékosan késve indultam, kezdtem kiismerni. Amikor elvileg már ott kellett volna lennem, telefonált, hogy jaj még a vágónál van az anyag, de délig biztosan elkészül, addig újra felhív, és bárhová elhozza, ne fáradjak ki a külvárosba.
Elmúlt egy óra, amikor én mégis kifáradtam. Az iroda előtt, az utcán tárgyalt megrendelőkkel, kávéscsészével a kezében, családias hangulatban, és csodálkozva nézett rám. Én meg azon csodálkoztam, hogy miből él meg ilyen munkastílus mellett, és hogy egyáltalán vannak megrendelői. Bár igaz, egyszer egy türelmetlenkedésemre azt mondta, róla tudják, hogy várni kell rá, de hogy érdemes várni. Mindenesetre beültem, és várakozás közben a falakat, majd a plafont bámultam. Volt is mit!
A mennyezeten idézetek kígyóznak Pliniustól Goethe-ig. A falakon saját rajzai és fotói lógnak, éleslátásról tanúskodó "Eu-szekér", jó szívről árulkodó kisállat-képek, melyeket később meg is toldott szívszorító történetekkel. Ördögbőrrel álcázott kisfiú...
Büszkén mondta, hogy az egyik el nem fogadott (egyébként épp a legművészibb, ám számunkra nem célszerű) tervet kiegészítve megvalósítja majd a saját autóján. Én pedig örültem, hogy kultúrmissziót tölthettem be. Csakhogy a névjegyek ott hevertek egy asztalon vágatlanul, árulkodva, hogy még csak el se küldte őket a vágóhoz. Újabb ígéret, hogy de mindjárt jön a futár, ő pedig estig mindenképpen eljuttatja. Rákérdeztem a CD-re, hát ő azt nem szeret írni, de kölcsönadja a pendrive-át, arról letölthetem, ha nem zavar, hogy mások anyaga is rajta van. Úgy döntöttem, most inkább nem zavar, és úgy is döntöttem, hogy nem kérdezem meg, akkor miért ígérgetett CD-t...
Mindenesetre megbeszéltük a matricákat is, közöltem, hogy "a gyengébbek kedvéért" forgatókönyvet készítettem, összevágva, felragasztgatva a nyomtatandó szövegeket a megfelelő tervek és a pontos méretek mellé. Kacagott, és inkább helyben, előttem megszerkesztette ezeket a számítógépén. (Néhány nap múlva némi noszogatásra ezt is átvettük, és ismét engem kérdezett, hogy milyen összeg álljon a számlán, mert elkeverte valahol a korábbi levelemet...)
Aznap kora este a Kikában nézelődtem, péntek lévén már le is mondtam arról, hogy a héten megkapom az újabb névjegyeket. Tévedtem. Felhívott, hogy ő a névjegyen látható üzletcímen áll, én hol járok? Na de én nem mondtam neki soha, hogy mikor vagyok ott, azt meg pláne nem, hogy este. Sebaj, elhozza a Kikához, azt mondja a GPS-e, hogy öt perc alatt odaér. Kint vártam az utcán, nem jött és nem jött, eltelt már vagy negyed óra. Felhívtam, hogy tán eltévedt, rossz irányba fordult be, vagy mi történt? De nem, csak ő a Domusnál várt. Ezt már én se bírtam ki nevetés nélkül. Végre megjelent a Kika előtt, összenevettünk, az ablakon beadtam a pendrive-ot, ő kinyújtott ötszáz darab (továbbra se színhelyes, de legalább a kiválasztott tervre hasonlító) névjegyet befőttes gumival átfogva, se szatyor, se zacskó, se doboz, se semmi, és továbbhajtott. Én meg ott álltam a névjegyekkel egyensúlyozva, és az abszurd helyzeten próbáltam nem visítva, csak visszafogva hahotázni.

Nagylelkűség, szakértelem, ötlet - Válság és marketing 2.

...vagy néha csak a józan belátás. No jó, tudom, kritizálni könnyebb, mint a gyakorlatban megélni vele.

A napokban kozmetikusnál jártam. Nagyjából tízévente egyszer határozom el magam arckezelésre, és a múlt heti méregtelenítő koplalásom után úgy éreztem, jól jönne most ez. Előre megbeszéltük a kezelés árát, ám ott még eszembe jutott, hogy a szempillámat és szemöldökömet is meg kellene festetni. A végén Sipos Zita mesterkozmetikus az eredetileg megállapított árat kérte el tőlem, pedig vissza is kérdeztem, hogy festéssel együtt? Tette ezt azután, hogy nemrég újra áthúzta a tavalyi tetoválásomat, ami valahogy nem marad meg a pigmenthiányos foltjaimon. Ezt is ingyen, pedig igazán nem ő tehet a bőröm festéktartás-képtelenségéről.
Feltételezem, hogy e terebélyes tyúkanyó nem az üzletből, hanem nemzetközi zsűritagságokból, fotózásokból és filmezésből él, de kétezer forint a festésért, pláne harminc az ismételt tetoválásért is pénz. Ám neki fontosabb, hogy én megint jó érzéssel mentem el, és továbbra is vissza fogok járni, mert a szokványos női pletykafészkektől eltérő, majdhogynem intellektuális, ugyanakkor a sok tanuló zsezsegése és a szinte állandó versenyre készülődés miatt izgalmas a hangulat.

Múlt héten céget alapítottunk. Az ügyvédnő húsz évvel ezelőtt még bíró volt a PKKB-n (25 évesen!, de ez megér egyszer egy külön posztot), én pedig mellette a jegyző. Nemrég botlottam bele, gondoltam, erre a feladatra felkérem. Az egynapos, elektronikus bejegyzés végül is egyszerű rutinmunka, legalábbis mások állítása szerint. Mi valójában ezt nem tudtuk meg, mert ügyvédünk minden egyes lépésnél hibázott. Első körben mindjárt avval, hogy csak azt ellenőrizte, a választott cégnév nem foglalt-e, ám a nagyon hasonlóakat már nem nézte át. Vissza is dobta a cégbíróság a kérelmünket, így le kellett mondanunk a már megbeszélt tárgyalásokat, találkozókat, melyek cég nélkül értelmetlenek lettek volna. A második körben pedig nem a megfelelő fájlt küldte át nekünk, nem azt, amelyik azt a bizonyos csak a bank által kicsomagolható cégbírósági végzést tartalmazza, így a bank visszautasította számlanyitási kérelmünket. Megint újabb időpont egyeztetés, futkosás, idegeskedés. Ügyvédünk persze hárított, hol bennünket hibáztatott, hol a titkárnőjét. Azt csak ma vettük észre, hogy a telephely irányítószáma is rossz a társasági szerződésben. Az éves tagi pótbefizetések lehetséges mértékét nagyon alulbecsülte, mi pedig tájékoztatás hiányában rábólintottunk. Egyelőre tanácstalanok vagyunk, egyrészt, mert akármilyen rengeteg és kisbetűs a szöveg, nekünk is észre kellett volna venni az irányítószámot, másrészt hirtelen nincs kedvünk csak ezért negyvenezres módosítási díjat fizetnünk. Várunk, hátha fény derül még más gubancra is, s akkor majd egy füst alatt.
Hogy a történet kerek legyen, nemrég csatlakozott egy másik ügyvéd irodájához, mert a sajátját a "válság" miatt nem tudja már fenntartani.

Egy cég szinte a nyomtatványboltban kezdi az életét. El is ballagtam a Margit krt. 64/a-ban levő kis üzletbe, mivel kivételesen arra jártam. Persze a fentebb említett fájl dokumentumváltozatát nem jutott eszembe kinyomtatni, pláne nem magamhoz venni. Nem mondta senki, hogy kelleni fog. Ott derült ki, hogy enélkül szigorú számadású nyomtatványt márpedig nem vásárolhatok. A tulajdonos hölgy legyintett, hogy na jó, ne másszak már fel érte a Rózsadombra, csak kérjem meg telefonban az adatokat. Aztán tétova toporgásomat és az egész vállalkozásosditól megriadt arcomat látva kedvesen mondta, hogy ne is költsük a pénzünket kézzelfogható, papíralapú cégkivonat utólagos megkérésére, elég lesz a továbbiakban e bizonyos fájl kinyomtatása mellett mindenhez, ha adószám-igazolást kérünk az adóhivataltól, az ingyen van. Legkönnyebben az Ügyfélkapun át tehetjük meg, amihez az okmányirodában tudjuk magunkat regisztráltatni. És nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, mindenhol mindenki segítőkész. (Bárcsak így lenne!)
E szakszerű, a munkaköréhez nem nélkülözhetetlen felvilágosítás után gondosan összekészítette a csomagomat, közben megkérdezte, hogy a kétfajta, ám funkciójában azonos "Kiküldetési rendelvény" közül melyiket kérem. Továbbra is nagyon értelmesen nézhettem ki a fejemből, mert ő maga választotta ki a ránézésre is áttekinthetőbb szerkesztésűt. Még azt is megkérdezte, hogy lesz-e pénztárgépünk, mert ha nem, akkor nyugtatömbre sincs szükség, és kétszáz forintot se dobjak ki az ablakon hiába.
Távoztomban csak annyit mondtam, hogy a boltot megtartom jó emlékezetemben, őt pedig örökbe fogadom. Arról hallgattam, hogy a környék sajnos kiesik az életteremből.
Ám itt is jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik nem így vannak evvel.

Az ingatlan.com-on lakások között böngésztem. Elhűltem, hogy a piacgazdaságra váltás huszadik évében az ügynökök jobbára még mindig összekeverik az erkélyt a terasszal - evvel megnehezítve a kulcsszóra keresést, de a későbbi fázisban a személyes kommunikációt is -, sötétben fényképezik a lakásokat, kezdő képnek vetetlen ágyat és/vagy felnyitott tetejű vécét tesznek be, nincs alaprajz, és nem írják ki, hogy milyen a fűtésrendszer. A helyesírásról már nem is beszélve. Mivel jelenleg alapos túlkínálat van, sőt lassan ember nincs, aki ingatlant vásárolna, fura, hogy nem veszik észre, a szolgáltatások színvonalát emelni kell, mondjuk jó lenne végre utolérni az európai átlagot. Hogy csak napfényben fényképezünk - ehhez persze a tulajdonosnak is belátónak és motiváltnak kell lennie -, vécét soha, fotózás és bemutatás előtt takarítunk és rendet teszünk vagy tetetünk, az alaprajz nélkülözhetetlen, miképp a fűtésrendszer megjelölése is alapvetés. És egyáltalán, fényképezni tudni kell! A panorámakép igényes irodánál már elengedhetetlen. (Hiszen szakértelemért fizetnek a tulajdonosok az értékesítőknek, barkácsolni, amatőrködni maguk is tudnának, és az legalább ingyen van.) Mivel ugyanazt az ingatlant többen is árulják, értelemszerűen azt fogják keresni a fehér hollóként rárepülő érdeklődök, amelyiknél látszanak a fényviszonyok, a tér, a beosztás és minél több paraméter. Nem értem, a kóklerek a ma már hiánycikknek számító sült galambra várnak?

Szombaton a Fóti úti Diego-ban akadt dolgunk. S milyen jó, mert így kellemesen indult a hétvégénk. Az eladók segítőkészek, mosolygósak voltak. A csomagolásra várva egyikük még azt is megkérdezte, megkínálhat-e bennünket egy kávéval, amit nyomban el is fogadtunk. Igaz, gépi kávé volt, de a gesztus számít. A pénztárosnő figyelmesen megkérdezte, hogy biztosan céges számlára akarjuk-e íratni a fürdőszobaszőnyeget is. Milyen szerencse, mert mi még nem tanultunk meg mindenre figyelni! Aztán attól se lett ideges, hogy későn jeleztük, kártyával szeretnénk fizetni. Emiatt kicsit meghosszabbodott a várakozási idő, de így mi is türelemmel viseltük, és közben volt időm észrevenni a táblát: "Legyen vendégünk egy csésze kávéra". Jólesett!

Falafel, ajtó, tűszúrás - válság és marketing 1.

A napokban a Szent István körúton betértem egy török büfébe, melyet már régről ismerek, ám egy ideje nem oda járok, mert szinte a szomszédjában tudok jobbat is. Most meglepődve vettem észre, hogy az apró bolt átalakult, tulajdonosváltás történt. A pultban egy tradicionális fejkendős török lány mosolygott kedvesen, a vendégek egy része is török volt, ami már önmagában jelzi a hely autentikusságát. Elnéztem az ártáblát, és gyros-tálért fizettem, pedig falafel-tálat kértem. Bár a helyiség önkiszolgáló, a lány hellyel kínált amíg várakoztam, majd kihozta az ételemet, a tálcára odatette a többletként fizetett százasomat, és ajándékul egy pohárka török teát is. Amikor végeztem, s visszavittem a tálcát, bájosan kérdezte, hogy ízlett-e, és a személyzet többi tagja is barátságosan köszönt el. Pedig tele volt az üzlet, a konkurens táplálékforrások ellenére. Ha így dolgoznak, bizonyára ezután is tele lesz.

Épülő lakásomhoz fa harmonikaajtókat rendeltem. A gyártó munkatársa decemberben felmérte a terepet, és úgy beszéltük meg, hogy két héttel a lehetséges beszerelési időpont előtt szólok, hogy legyen idejük legyártani. Ez egy zárt építkezés, nem lehet akármikor bevonulni, így a bútorasztalossal és az építésvezetővel is egyeztetett időpont előtt nem is kettő, hanem három héttel tájékoztattam a Hanol Kft. cégvezetőjét. Tudomásom szerint ilyen ajtókkal elérhető közelségben csak ő foglalkozik. Hosszasan keresgélt valami papírok között, mondta, hogy nem káptalan a feje, én megértően nyugtattam, hogy persze, biztos sok a megrendelés. Erre ő, hogy sajnos nem, a válság ide is begyűrűzött. Majd mikor rábukkant a megrendelőlapra (mely semmilyen határidő-vonatkozást nem tartalmaz), gyakorlatilag leteremtett a telefonban, hogy képzelem, hogy csak most szólok, és vegyem tudomásul, hogy náluk egy hónap az átfutás. Hivatkoztam a kollégával megbeszéltekre, és arra is, hogy még januárban is ugyanebben maradtunk evvel az úrral, akkor se szólt, hogy nem két hét... Ő nem hiszi, hogy a munkatársa ilyet mondott! Kérdeztem, akkor ezek szerint én hazudok? Nem tudja, de az ajtók március 3. előtt nem lesznek készen. Kifakadtam, hogy persze másfél évvel ezelőtt, amikor először érdeklődtem nála, nagyon kedves volt hozzám, mint potenciális vevőhöz. Most, hogy már zsebében van a kétszázezer forintos előlegem, nyeregben érzi magát, és elvárja, hogy én könyörögjek a többi érintetnél újabb időpontért, ahelyett, hogy tenyerén hordozná a meglevő kevés vevőt. Mert itt nyilván nem a gyártási kapacitás hiányáról van szó, ha alig van megrendelés. És vegye tudomásul, hogy soha senkinek nem fogom ajánlani, valamint nem tudhatja, mikor veszek még lakást a jövőben, de őt messzire el fogom kerülni. A válasz arrogáns: ő nem tud kibújni a bőréből. Az én véleményemet már csak ide írom: akkor megérdemli, hogy elsodorja a válság.

Mostanában gyakran megfordulok egy kínai orvosi rendelőben, a Hegedűs Gyula utcában. Egy professzor-házaspár dolgozik itt váltott műszakban. A hatalmas szobában tizenkét ágy áll elfüggönyözve egymástól. Az épp rendelő orvos ezek között szaladgál, hol köpölyözőcsészét kell cserélni, hol akupunktúrás tűket berakni, hol kifutni a folyosóra valakinek gyógyszert adni, megállás nélkül sürgölődik, nálunk már 19 éve. Mégis, van ideje és figyelme arra, hogy megkérdezze a kezelés alatt, fáj-e, ha nagyon, akkor inkább alternatív pontokba helyezi át a tűket (és nem mondja azt, hogy "az nem fájhat!"), kedvesen betakarja a beteget, a hatóidő egy órájára jó pihenést kíván, megcirógatja a szorongók karját (mert észreveszi, ki szorong), a kezelés végén ugyanez és még néhány megértő szó... Alázat. Nem tudom, milyen lesz a kezeléssorozat hatása, de azt tudom, hogy jó érzéssel jövök ide, s jó érzéssel távozom. Az előre tervezettnél pedig többet, még akupresszúrás masszázst is igénybe fogok venni.

Nemrég olvastam egy öltönyboltról. Egy kis mellékutcában található (a címet sajnos nem tudom), távol a forgalomtól. Ám amíg a felkapottabb helyeken levő butikok, szalonok árleszállításokkal próbálják magukat életben tartani, és még így is konganak az ürességtől, ez az üzlet mindig tele van vevőkkel. A titok: minden eladó őszintén kedves, segítőkész, és az éppen nem vásárló vevő is kap valami apró ajándékot. Aki vásárol, az pedig nem távozik ajándék ing vagy nyakkendő nélkül.
S mint tudjuk, a gesztus számít, még akkor is, ha mindez be van építve az árakba. Ha a vevő úgy érzi, ő itt jól járt, vele jól bántak, néhány perce kellemesen telt, vissza fog menni még a legeldugottabb helyre is.

Tavaly súlyos összegeket költöttem egy marketing-guru kurzusaira, mégis egy mezei okj-s vizsgaelnök fülembe súgott tanácsán világosodtam meg. Manapság az embereknek - úgy nagy általánosságban - alig, vagy egyáltalán nincs szükségük szolgáltatásra, termékre. Amire szükségük van ebben a depressziós világban, az a jó érzés. Ezért mennek be, és fizetnek valahol. Ráébredtem, hogy evvel én is így vagyok.