Tóth Krisztina-est

Nincs még itt a világ vége, ha egy magyar kortárs író/költő egymaga meg tudta tölteni a Radnóti Színházat.

A kutyával indított, amit olvasni is csak egyszer lehet, aztán sikítófrásszal továbblapozni, hogy ezt a verset soha többé...! Ám félóra múlva már a nevetéstől dőlt a hallgatóság. Ringatóztunk a magunkra ismerés, a döbbenet és az irónia hullámai között, hogy végül a Letölthető csengőhangok 21. századi csujjogatóin kacagjunk.

Aztán még ott maradtunk dedikáltatni, ami azért különös, mert N-nek jutott eszébe, ahogy a könyvvásárlás is, és ő állt sorba. Soha ilyet korábban!

Film, színház, muzsika... élet

Az életről szóló alkotások nem maradnak alul a valóságnak, de nem is szárnyalják túl. Épp csak tömörítve, vagy egy-egy részletet kinagyítva mutatják meg, követik azt. Életünk hol giccses romantika, hol horror vagy tragédia. Mindenképpen egy regény.

Trier Dogvilleje és Születésnapja, Stephen King Ragyogása és Tóparti kísértetekje, A micsoda nő már megtörtént velem. Zeffirelli Napfívér, Holdnővérjére még várok...

Pesti Színház: Mikve

Rituális zsidó női fürdő. Nyolc nő. Politika, szerelem, család, első- és másodfokú közösség, ősi emberi játszmák. Nyájszellem vagy bátor és kreatív deviancia? Nem is olyan egyszerű a válasz...

Húsba- és hasbavágó darab.

Képességfejlesztés gyerekeknek

Immáron talán a tizedik évben nézzük meg barátaink gyerekeinek vizsgaelőadását a Nem-Árt-ban. Az iskola két győri színész vezetésével működik. Kitűzött céljuk nem a színésznevelés, hanem a gyerekek önbizalmának, kommunikációs képességének, önkiteljesítésének, az életben való boldogulásnak támogatása. Természetesen a színészi ambíciókkal rendelkezők képességeit is fejlesztik.
A legkisebbek 5-6 évesek, és a visszajárók között van néhány 25 éves is. Együtt táboroznak, szórakoznak, és a hétköznapokon - még évek múltán is - egymás társaságát keresik. A szülők közül is többen csapattá kovácsolódtak.
A mostani előadásra ketten is beugrottak úgy, hogy külföldi ösztöndíjukból hazaérve mindössze egy hetük volt a felkészülésre.

Ma a Padlást és a Szentivánéji Álmot láttuk a Ferencvárosi Művelődési Központban. És élveztük megint. Az előbbin néha könnyeztünk, utóbbin pedig arcizmofájdulásig nevettünk. Nagyszerű, hogy a gyerekek és tanáraik együtt ötletelnek, minden újszerű megoldást együtt találnak ki, így a szereplők szívvel-lélekkel élvezik az előadásokat. És megtanulnak együttműködni, bőrszíntől, vagyoni különbségtől függetlenül.
Néhányan pedig profihoz méltó alakítást nyújtanak már több éve, így - egyéb civil tevékenységük mellett - önálló haknizó társulatot alakítottak (MEG-ÁRT), és/vagy tanáraik fellépésein egyenrangú partnerként, főszereplőként vesznek részt.

Jómagam korábban már végigszenvedtem néhány színitanodás előadást, részben családtagként, részben pedig szervező népművelőként. Nem kívántam vissza egyiket sem. A Nem-Ártosokra viszont mindig jókedvvel készülök, tudom, hogy - dacára az ötórányi hőségben fővésnek - élvezni fogom én is.


Nézz be ide is: http://mosolytee.blogspot.com

Godot megjött

Beckett drámája arról szól, hogy milyen, amikor valamit, valakit egyfolytában, reménytelenül várunk. Jókai Anna pont azt írja meg, hogy mi van akkor, ha ez a valaki egyszer csak bekopog a kapun.

Godot megjött. A Megváltó, akit annyira vártunk. Kopog, zörög, dörömböl a kapun. Be kéne engedni. Ha nincs kulcs, azért, ha van, hát azért - félelem vezérelte ellentétes érdekekből - nem nyílik a zár. Az emberek még éretlenek az üdvösségre. És Godot elmegy.

A sivár, lejtős helyszín a közép-európai ember tudatvilágát tükrözi. A "színjáték" a huszonegyedik századi Ember Tragédiája.

Ki-ki a maga módján, mégis ugyanazt várja. De tudunk-e élni az örömhírrel: Godot megjött? Egyesek csalónak tartják, mások udvariatlannak, mert bár eljön, késik, és van olyan, aki egyenesen örülne, ha meg sem érkezne.

Az emberek még nem látják a lényeget. Hogy valójában mindenki ugyanott sérült, és mindenki ugyanarra vár. Hogy a Hajléktalan Csonka Család: Szent Család. A fiút, aki szatyrával (rajta felirat: Szeretetszolgálat) újra és újra eléjük áll, csak félretolják, dobnak neki valamit. Nem veszik észre, hogy nem kér, hanem felkínál. Amíg nem értjük a lényeget, a Gonosz mindig visszatér. De a Gyermek is megszületik újra.

A Solymári Fészek Iskola (Waldorf) 12. osztályának előadásában láttam a darabot. Jókai Anna munkáit nem ismertem korábban. Nem tudom, hogy a diákok (a kitartó és alapos tanári munka eredményeképpen) maradéktalanul értették-e a történelmi, világirodalmi utalásokat. Akár igen, akár nem, az előadás - díszlettel, technikával, dramaturgiával és rendezéssel együtt - élvezhető, érthető, még másnap is a hatása alatt álltam.

Ma éjjel Budapest Bár!

Nektek jó éjt, nekem jó mulatást a Katonában :) Aztán március másodikán szintén velük az A38-on...

Ez a dal lehetne a mostani fogyasztói társadalom dala is. A két háború közötti kilátástalanságból a pillanat élvezetébe menekülő - és a tömeggyártás művészetével, az art deco-val fémjelzett - Európa egyik slágere volt.

Macskajáték: "Egy darab fülzsír nem lehet szerelmes"

"Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk." Örkény István

Szégyellem, de ezt a darabot eddig nem láttam, nem olvastam. Tope posztja hívta fel figyelmemet a Mácsai rendezte előadásra.
Párom - aki látott ebből már több klasszikust - azt állítja, ez sem marad el mögöttük, egyszerűen csak más. Nekem nincs mihez viszonyítanom, így maradéktalanul élvezhettem ezt a mostanit, az Örkény Színházban. Külön kiemelném Kerekes Éva cseppnyi, szánni való, mégis mulatságos Egérkéjét, valamint Szandner Anna döbbenetesen józan és poliglott Ilusát.
A végén csak azért voltam zavarban, mert nem világos, mit akar jelenteni az Orbánné és Egérke közötti nyávogás, a tulajdonképpeni macskajáték. Remélem, legalább Malvina vagy Tope blogger-társam műelemzésére számíthatok!
A téma bár máig tabu, mégis örökké időszerű. Mit kezdjünk az öregek szerelmi életével, amely semmiben nem különbözik a fiatalokétól, csak az ifjúságkultusz egoizmusával el vagyunk hűlve tőle? A történet egyik mai feldolgozása A kilencedik mennyország című német film, melyet nyáron láttam a Cirkóban.

Anyám tyúk, avagy az ember tragédia

Laár pour L'art. A cím tetszett meg. Egyébként nem rajongok az abszurd humorért. Bár a párom szerint nekem nincs is humorérzékem, maradjunk annyiban, hogy kissé fogyatékos. Egyébként is ő szereti ezt a társulatot, ezért vettem jegyet.

A kezdés előtti felszólítás: "Figyelmeztetjük Önöket, hogy aki bekapcsolva hagyja a mobiltelefonját, vagy megkísérli mozgóképre rögzíteni az előadás egy részét, annak szíjat hasítunk a hátából!" :)

No jó, néha még elmosolyodtam, esetleg felkacagtam, míg körülöttem mindenki dőlt a röhögéstől. Ám a Margit-Zigóta duetten éppen elszomorodtam. Azt a témát érintette, melyről már írtam: az emberi kapcsolatokat.
Volt még egy jelenet, amelyik csak a felszínen volt vicces. Laár András költőként a szavak értelmét boncolgatta, hogy mindenre van egy a valódi tartalmat leleplező másik szó, csak épp a politikára nincsen.

Nekem az tetszett igazán, hogy gyakran kiestek a szerepükből és elnevették magukat. Pedig hány és hány éve játszanak együtt ilyen vagy zenei színpadokon, hányszor próbálták ezt a műsort is végig! Irigyeltem őket, hogy ennyi idő és alkalom után is jól érzik magukat, élvezni tudják egymást.

Feltétlen ajánlom az előadást mindazoknak, akik nálam jobb humorérzékkel bírnak.:)

Petuski valóban messze van

Nekünk talán mégsem (?), mert csak a Ráday utcába kell mennünk a Stúdió K Színházig. Jerofejev történetében a főszereplő Moszkvából vágyik el, de akárhogy igyekszik, bármennyit utazik, nem tud elmoccanni onnan, vagy valahogy oda kerül vissza. Még az is kérdés, hogy utazik-e valójában, vagy a 120 kilométernyi, ám végtelen hosszú vonatozás csak látomás, elvonási tünet egy kórházi ágyban. Mindenesetre míg Csehov szereplői Moszkvába vágynak, addig itt épp a Moszkvából való elvágyódás mozgatja az eseményeket. Ha ugyan a pravoszláv időfelfogás és a mozgás nem mondanak ellent egymásnak. Az idealizált cél itt Petuski, ahol a boldogság vár, ahol az élet minden gondja elszáll.
Világos, hogy sehol nem jó annak, aki magának nem jó. Mindkét író figurái megrekednek a tehetetlenségbe süppedő céltalanságnál, senki nem jut sehová. E darab szerint csak a nagy orosz alkoholmámor marad, a delíriumos köd és az értelmetlen vég.
Hát igen, minden nemzetnek megvan a maga keresztje, csak talán minél keletebbre megyünk Európában, annál nehezebb ez a kereszt.
A három szereplő (mert volt még két angyal is) nagyot alakított, mindazonáltal a történettel, az életérzéssel nem tudtam azonosulni. Ám e darab megtekintése óta bármi gondunk, bajunk akad, csak felsóhajtunk: Hű, de messze van Petuski!

Budapest Bár koncert, ahol már éjfél előtt útjára indul a gyönyör

Katona József Színház, Budapest Bár lemezbemutató koncert. Azoknak akik nem ismernék, a múlt század első felének részben filmekből, részben rádióból ismert bárzenéi szokatlan zenész-összeállításban. Az előző bemutatóhoz (és a lemez felénekléséhez) képest változott kissé a felállás. Alkalmi társulás lévén eleve változatos tagsággal számolhattunk, attól függően, ki ér rá a más irányú elfoglaltságai mellett. Az előző lemez bemutatójánál a mostani drámaibb. Úgy tűnik, aki tehetséges zenész, még tehetséges színész is lehet. Időről időre együtt zenél a közönség a színpadon levőkkel, ahogy tud, ritmusos tapssal.
Az ötödik percben Ferenczi Györgytől fut rajtam végig a borzongás. Frenk - akit Frenkként kevéssé, ám Budapest Bárosként annál inkább kedvelek - hiteles Seres Rezsőként (is), mintha már eleve spleenben született volna. Míg Lovasi András arról énekel, hogy milyen nagyon kell ő a nőknek, a nézőtér először oldódik nevetésbe. Rutkai Bori most is hozza az ugrabugráló kedves idétlent avagy kacért, visszafogott mimikáját hangja és teste játékával ellenpontozva.
Kiss Tibi cowboynak is nagyszerű, ám tiroli dalától, és a háttérben paravánnál zajló bábjátéktól már nevetőgörcsbe torzult arccal csurgatja könnyeit a közönség. Egy korábbi melankolikus verzióban a tüneményes Szalóki Ági ártatlanná szublimálta a dekadenciát, most Németh Juci meglepően dinamikus Holnapja bizsergés a hátakon, a nézőtéren elakadó lélegzet. Ez már túl van a profizmuson, nagyon erős, csúcsokat dönget. Ahová nálam el is ér az ibolyaszedős dalával. Meglepve élem át, nahát, nekem orgazmusom van! Nemtől és szövegtől függetlenül, pusztán az előadásmódtól és a korábbiaktól felajzva átélem, amit koncertjáró tiniként nem. Megsejtem, amiről eddig csak hallottam, mit érezhetnek az örömzenészek. Felhőkön lebegve, valahol a periférián érzékelem, hogy Ferenczinek nem derogál eleven díszletként csemegeboltos kirakatot vagy épp egy tükör mögötti falat játszania, és mindenkinek természetes a másik dala alá statisztálnia.
A különböző műfajból érkezettek alázata a zene iránt, töretlen örömük a telt házas, falnál állós előadásokat minden este megduplázza. A finálé klasszikust felidéző Villa Negrája elsöprően friss örömzene, mi csak tapsolunk, lebegünk, és távoztunkban megpróbáljuk fájó arcizmainkat normál anatómiai helyzetükbe visszarendezni. Tavasszal éjszakai előadáson voltunk, így bizonyos vagyok benne, a pár perc múlva következő második menet most sem veszít izzásából.