Aggodalom egy barátért

Őt is ezen az oldalon ismertem meg. Vidéki könyvtáros és művész.
Épp hogy csak fedél albérletben, tizenhat fokban, magányosan éhezik. Évről évre rosszabb, s most itt tart. Másfél éve még befogadott, amikor pár nap kikapcsolódásra volt szükségem, s szabadkozott a szerény körülmények miatt. Később szép adventi koszorút készített nekem, még később megszállt nálam, mikor Pesten járt.


Csodálom, felnézek rá, hogy eddig kitartott, kenyérrel s valahogy kedvvel is! Biztatnám...
Bár csak képes lennék segíteni! Nem tudok utat mutatni egy olyan ösvényen, amin bizonytalan léptekkel én is csak most indulok.
Csak a szívem fáj nagyon. Féltem őt. Mától érte is imádkozom.


"Légy békés és boldog!
Szabadulj meg a félelmektől,
szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabadulj meg az ellenségeskedéstől.
Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,
és megvalósítani a célodat.
Légy békés és boldog!"

Barátság

Ma Kobuci Klub. -17 év, mégis gyakran felnőttebb, tudatosabb ugyanakkor lazább nálam... Kérdéses, hogy ki tanít kit. Én a magam megszokott direkt módján osztom az észt, őt meg elég figyelni, mit mesél, és hogyan, máris tiszta tanulság az együttlét. Asszertív kommunikáció... 
Édesanyja ápolása, munkahely, szakdolgozat, államvizsga, temetés, mindez egy bohém olasz mellett... és ez a Gyerek egyre közelebb kerül a középpontjához. Kicsit irigylem, közben meg nagyon büszke vagyok rá.


Olyan, mintha a "mi" ideális gyerekünk lenne. Minden ami bennünk jó, benne sűrűsödik, és még az is, amit  csak szeretnénk, hogy bennünk jó legyen. Persze ha valóban lenne gyerekünk, bizonyára nem lenne ennyire ideális. 


Jaj Berocska, de jó volt, és de nagyon hiányoztál!!! :)))

Lélektárs

Köszönöm a sok évet "titokzatos N."! 

http://thesecret.hu/blogok/miryam/talalkozas

Hibbant nap

Egyik nap annyira odavoltam, hogy végigsírtam egy harminc évvel ezelőtt bébiszitteltem diplomakoncertjét a Régi Zeneakadémián. A műsor nem volt egy cseppet sem megható, nem azért...  
A ruhatárban beakadt a cipzáram,  idegesen rángattam, s már ezen majdnem sírva fakadtam, mert a Kedvenc Maffiavezérem  jutott eszembe, hogy egyszer milyen türelmesen meggyógyította. Most már mindig ez a kép jelenik  majd meg?
A zeneteremben a feloldódás helyett megint egy sötét örvénybe zuhantam. Fájlaltam, hogy a nemrég még oly kedves utcában immáron idegen vagyok, én tartom a távolságot az odatartózókkal, vagy ők velem, mert már nem tartozom oda, akárhogy is van, hidegség és közöny vesz körül. Emlékeztem, milyen a társadalom perifériájára sodródni, és elképzeltem, hogy újra, immár végletesen és véglegesen, mert annyi sok újrakezdés után a korom, az egészségi állapotom és az ország helyzete miatt már nem tudom. Hamarosan megint el kell dönteni, egy zsömlét vegyek vagy egy almát, hogy az eddig is hiányzó család mellett elveszítem a kevés meglevő szociális kapcsolatomat is, mert az eddig köröttem levők nem tudnak velem szembenézni, hogy nem ölel többé már senki... Eddig is gyakran napokig nem szólalt meg a telefonom, most meg ki tudja, meddig lesz egyáltalán? Hogy BKV-jegy hiányában be vagyok zárva a négy nemszeretem fal közé (már csak az utálat miatt se csodálkozzak, ha ezt is elveszítem), hogy az eddig is hiányzó tévé mellett se internet, se telefon, így aztán még pótcselekvésekbe se tudok menekülni, hogy fuldoklom vagy görcsökben fetrengek, és se gyógyszer, se orvos, hogy bujkálnom kell a házban, mert nem fizetek közös költséget, aztán a felszólításokat hozó postás elől,  újra kikapcsolják az áramot... , végül az utcán éhezve, megalázva, magányosan és betegen halok meg, és hasonló sorsba rántom az egyetlen barátomat, aki rám áldozta mindenét.... De ha e víziók nem döngöltek volna még eléggé a földbe, bele-bele fűztem maffiózóm félénken őszinte, ritka, kisfiús mosolyát, hangja emlékét is... És hogy az önmarcangolás se maradjon ki a repertoárból:  az jutott eszembe, amikor a Kismaffiózót övön alul találtam el, aznap hallottam egy öreg székely bácsitól,  azért vagyunk a világon, hogy az szebb legyen, mint nélkülünk lenne. Hát nekem épp ekkor sikerült belerúgnom egy emberbe, ezzel is szebbé tennem a világot!  Kivételesen igazat adtam az apjának, amikor azt mondta, nem kell mindig mindent mindenkinek megmondani. És még az is, hogy egy 65 éves embernek én vagyok az utolsó kedvese, én pedig a félelmeim ego-játékában nem tudtam megingatni abban a hitében, hogy ő nem szerethető... 
Miképpen december huszadikán, amikor utoljára benézett hozzám a Kedves, úgy bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes? Ám  egy ilyen év után hogy hihettem volna el?
Csendben csorgott a könnyem, hogy ne zavarjak vele senkit sem. 
Hazafelé, az esti nagykörúton folytattam tovább, halkan de azért hallhatóan hozzádalolva a régi kedves népdalomat, egy altatódalt:


"Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:

– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!"


Voltaképpen mulatságosnak találom magamat, kacagnék is, ha nem kéne sírnom.





Karácsony előtt  valahol vidéken (Dunaújvárosban?) letartóztattak egy nőt, mert minden járókelőnek sok boldogságot kívánt. Talán ha beléjük rúg, avval nem kelt feltűnést, és békén hagyják. Én mindenesetre háborítatlanul értem haza.
Ahol is észrevettem, hogy a nap folyamán valahol elhagytam 15 ezer forintot. Két hétig lehetne enni belőle, vagy másfél hónapig elég lenne  tömegközlekedésre (ha lesz még ilyen).


Egy sor komoly döntés előtt állok, de nem tartom kezemben a szálakat. Nem tudom, mit csinálok, épp most képtelen vagyok átlátni a lépéseket. Eszement, átgondolatlan kapkodás... Bár ketten vagyunk ehhez, nem látom, hogy bármelyikünk is tudná. Pánik nélkül se tudtuk. Semmit nem értünk az üzleti élethez. 
(Ja igen, ez ugyanaz a nap volt, amikor sms-t küldtem Kedvenc Maffiózómnak a cégről.)


N. azt mondta, hogy a saját szakadékom szélén táncolok evvel a  folyamatos önsajnálattal. De akkor legalább ugorjak bele! Hát igen, ez is homeopátia... Ugornék én, ha nem félnék annyira. Hehe. Így viszont ott billegek a szakadék szélén, se biztonságos terepre kerülni, se leugrani.... áh! 


Éjjel egy nagyon kedves barátom írt cseten, akit egy futó találkozást kivéve másfél éve nem láttam. 17-tel fiatalabb nálam, ezen az oldalon találkoztunk valaha. Megszerettük egymást, egy időben sokat voltunk együtt. Mezítláb a (Szent István) parkban, alternatív moziban, romkocsmában. Nagy és mély beszélgetések, sírások és röhögések, egymást tanítottuk. Még dolgozott is nekem alkalmanként, a bolt első félévében. Csodás volt! A vevőket elbűvölte  ez a nagydarab, szögletes arcú lány. Valamit nagyon tud, mert a pasik is forognak utána.
Sokat nyesztettem az évek óta függőben hagyott diplomamunkája miatt. Könnyed szökellésekkel száguldott át az időn, mintha az ebben az életben is végtelen lenne, szórakozás, pasik... Már azt is felajánlottam, hogy megírom helyette, az angol-fordítást pedig megcsináltatom valakivel. Persze a gyógypedagógiához se értek, de bölcsészeknél nem meglepő, ha kell, három hónap alatt megírunk egy szakdogát kínai nyelvészetből, tizenhárom hónap alatt ugyanezt kínaiul. 
Novemberben a könyvkötőtől hazaérve nekem újságolta először, hogy megvan, és a tanárainak nagyon tetszik! Meglepett, hogy épp most szánta rá magát, amikor  hazaköltözött az ágyban fekvő és őt ugráltató, alkoholista édesanyját ápolni, csodálatra méltó tartással intézi összes hivatalos ügyeit, viszi a háztartást a munkája mellett, szóval van dolga elég, és a cseppnyi szabadidejében együtt lehet a végre visszatelepülő olasz barátjával. Ő mégis most. Nem szólt, míg kész nem lett. E bolond napom éjjelén  írta, hogy a kórházban haldokló édesanyja mellett 12 órája virrasztva államvizsgára tanul. És hogy nagyon sajnálja, amiért az én nehéz időszakomban nem tud mellettem lenni, a saját zsákját is alig bírja.Tudom, hogy valóban szeretne velem lenni, és ez most nagyon jól esett.  Megnyugtattam, hogy én nem szaladok el, és le a kalappal előtte, mert amit most végigcsinált, az egész életére erősebbé teszi.Kipréseltem magamból még néhány sort a gyászmunkáról, például hogy ne legyenek elvárásai a gyászban sem, ha ott jön rá, sírjon a nagykörúton is (nekem lesz köszönhető, ha amúgy normálisnak tűnő járókelők egy szép új világban szerepjátszás nélkül élik meg érzelmeiket, sírnak, vagy harsányan nevetnek, verseket mormolnak, tán énekelnek az utcákon? :))). Ha nem sír egyáltalán, az se gond, lehet, hogy már nincs mit kisírnia, vagy máskor fog kijönni, lényeg hogy ne fojtson vissza semmit. Az államvizsgához meg nyugi, ne legyen ott se maximalista, meglesz, és ez a lényeg. (Néhány óra múlva megtudtam,  az édesanyja elment, és hogy barátom számára sokat jelentenek a soraim.)
Régóta ismerem ezt a törvényt: ha valamilyen feladatot nem oldunk meg, újra és újra visszakapjuk, egyre nehezebb körülmények között, végül már egy ránk gördülő szikla alól kell boldogulnunk. Most, vagy legközelebb már a tengerfenékről... Nem emlékszem rá, hogy ebben az életben nekem sikerült volna bárminek is így a végére járnom. De ő ezt most megcsinálta! Napokon belül megvédi a dolgozatát. Olyan büszke vagyok rá, mintha a lányom lenne! Pedig olykor ő a felnőttebb. 


Mielőtt elaludtam volna,még azon vihorásztam magamban, hogy bár imponált Kedvenc Maffiózóm vezérsége, azért nem mulasztottam el az ő "tekintélye" ellen is lázadni. Szegény, igencsak mellé nyúlt velem. Végül avval sírtam álomba magam, hogy minden mennyivel könnyebb lett volna ezekben a nyomasztó hetekben, ha mellettem áll, vigasztal, együtt érez, és nem szalad el. (A héten egy caminós író, ki tudja miért, éppen ezt írta valahol: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Hm...)


De jó lenne legalább belül egyensúlyba kerülni, megtalálni a középpontomat! Fel, le, fel, le... Egyre többször sírom el magam az utcán is, de az éneklés rám se jellemző.


Nomen est omen. Hát én nem csak hogy  udvari paraszt vagyok, de  udvari bolond is!

Barátság néhány sorban

N. szerint hülye irányba változom mostanában. Érzékelem, hogy valami történik, és magától értetődő, hogy én jóra számítok, jót várok. Talán továbbra is kerülőutakon, de valahogy mégis mintha egyre előrébb haladnék. És végre lájkolom az állapotomat, ami nem csak egy facebookos szöveg! Mindazonáltal ha mégis neki lesz igaza, tudom, hogy akkor is tőle telhetően védőhálót feszítene alám, ha hirtelen beállnék jehovistának. Hogy tudjak hová visszajönni vagy inkább továbblépni, akár oda, ahol még ő se tart.

Pedig amilyen barát én vagyok - és nem csak számára -, az alapján nem érdemelném meg őt. És nem csak őt. Húsz évig émelyegtem vagy sírtam, ha a parlamenti közvetítésre tévedtem, végül mikor hozzám fordult, megtagadtam, meg is ítéltem azt, akit N. előtt sok évvel a legjobb barátomnak neveztem, s aki politikai pályafutása előtt ill. attól függetlenül, emberként igen sokat tett értem. Most aztán kezdhetem kibogozni, visszafejteni ezt az egóm kavarta katyvaszt is...

Alázat, szeretet, bölcsesség, meg ilyenek. Értem én ezt már, könyvet is írhatnék róluk, csak hát amíg magammal nem békélek meg teljesen, minden hiába.

Fhilnek

Becsülöm Benned a belőlem hiányzó alázatot. Szeretem a fel-felcsillanó tisztaságot, egyszerűséget, őszinteséget. A jólelkűséget. A találékonyságot. Ahogy például a fotózást is megtaláltad magadnak, és hozzá az eszközöket is ügyesen megszerzed. Az utazási lehetőségek pedig Téged találtak meg, még meg is fognak találni, és bizonyára sok más jó megtalál még, csak valahogy ki kell tartani.

Tudom, nehéz a kereszt. Bár segíthetnék!

Kérlek, hogy kapaszkodj bele minden apró jóba, egy fotóba, egy ölelésbe, ebbe a posztba, bármibe, ami segít a fejedet egy hajszállal is a víz fölött tartani!

Amikor már lesz hová, Te jöhetsz hozzám megpihenni, kikapcsolni.