Hajókázni jó

A BKV kishajóin is. Ha elég időt szánunk rá. Az említett vállalat elmúlt évtizedeinek talán legjobb ötlete valósult meg idén. Jó néhány embernek munkát adnak, a nyugdíj előtt  álló kormányostól a pályakezdő matrózig. Hasznosítják a ki tudja mióta szárazdokkban kallódó hajóállományt. Éjszakánként pedig  rendezvények számára bérelhetőek. A képen látható, alumíniumtestű Budavár például egyenesen a hatvanas évekből úszott alánk. S nem utolsó sorban, ha kenyér nincs is, újabb cirkusz van a népnek. Nekem is. Ma ismét vízen jutottam el a Kopaszi Gátig. Napközben  kellemes, tágas körülmények között csurogtam le, majd kapaszkodtam vissza a csodás Dunán, zavartalanul gyönyörködve a világ által irigyelt panorámában.Kiváló találkahelynek is, hiszen két végállomás között majd két óránk van beszélgetni. Ha nem sietünk, hangulatos csak úgy, közlekedési eszköznek is. Csúcsidőn kívül magányos merengéshez is kellemes alkalmatosság.

Mindennapi csodáimból - Meg lehet tanulni repülni

Kórház, onkológia, a szokásos. Ámde egy tíz éve (!) kezelés alatt álló asszonyba botlottam. Mosolygós, nyitott, kommunikatív, intelligens. Már mindent tud a kór és a kezelések fázisairól, ezért az új betegek őt kérdezik a várható tünetekről. Válaszol, de semmi többet nem beszél erről, inkább utazásról, unokákról, az otthon  eltöltött hetekről. S hallgatja a többieket az "kinti" életükről. A puszta léte, és a léte milyensége már vigasz, példa és biztatás a többieknek. Hogy lehet így is, és lehet tíz évig, de tán még tovább is. Ő azt mondja, addig fog élni, míg szükség lesz rá. S hogy megtanulta: amit az ember akar, nem számít, csak az számít, amit a fentiek terveznek el.Meg azt, hogy nem elég másokért mindent megtenni, magával is törődnie kell, magát szeretni, pihenni hagyni, kicsit kényeztetni. A másokért és a magamért... egyensúlyban tartani. Ezt tanítja a gyerekeinek is, hogy ne mindig csak hajtsanak, adjanak maguknak időt élvezni a pillanatot, együtt lenni, örülni.  Nem úgy éli meg, hogy elvettek tőle, hanem hogy kapott csodás tíz évet, és igyekszik jól kihasználni, figyelni a "vezettetésre" és a tanulságokra. Hívő, nem vallásos.  Már rég elengedte az akarást, nem kapaszkodik az életbe.  És jól van. Gyenge szárnyakkal is repül.

Újra szerepcsere "áldozatává" váltam,  én lettem alaposan feltöltve. Utána mosolyra bírtam két nővért, egy hozzátartozót, és még magamnak is maradt egy nagy adag belőle. Néha érdemes halálos betegek közé menni Életért.

Mindennapi csodáimból

Mester utcai Praktiker, fáradt, afrikai péntek délután. Speciális szemes csavart keresek sikertelenül. Közelemben egy eladó  veszélyesnek látszó  külsővel bíró  családdal foglalkozik, láthatóan előítélet nélkül, szakértelemmel gondolkodik velük és még helyettük is, sürgölődik köröttük mint egy vidám, kertésznadrágos, pocakos manó. Szemüvege előtt még egy nagyítót is tart, úgy vizsgálja az apró címkéket. Miután megbizonyosodik róla, hogy minden felmerült kérdésükre, gondjukra talált megoldást, hozzám fordul, majd ugyanez ugyanígy. Hirtelen úgy érzem, szívesen rábíznám úgy általában minden problémámat. Természetesen kerül szemes csavar is. Kicsordul belőlem a megjegyzés: úgy látom, a helyén van, nagyon neki való ez a munka! Mosolyogva válaszol, hogy csak  hó végén szomorú mindig. Áh, mondom, sebaj, örüljön hogy van hol sürgölődnie. Felnevet, kezicsókolommal búcsúzik, és már szalad is, tanácstalanul téblábolóknak segíteni.
Olyan  jó helyén levő, munkájukat örömmel végző emberekbe botlani!

Lábnyom

Tizennyolc évvel ezelőtt egy évre házat béreltem egy apró baranyai falu szélén.
Most hétvégén sms érkezett:"Nagyon hiányzol, kérlek jelentkezz! Rózsika" Sim-kártya cserék miatt az üzenet nehezen, de végül eljutott hozzám, csak a telefonszám veszett el. A szomszéd faluban levő jegyzői irodában érdeklődtem, s aki felvette a telefont, letegezett, mert emlékezett rám, és Bori kutyámra, akit állítása szerint még etetett is annak idején. Nem emlékszem, csak arra, hogy a helyi állatorvos olykor fél disznót hajított át a kerítésen távollétemben, "kényszervágott", Borinak címezve.
Beköltözésem első napján könyvből próbáltam kertészkedni, s az egyetlen - rendetlen portán élő elhanyagolt külsejű - szomszédomtól kértem ehhez  sarabolókapát. Tíz perc múlva már alternatív színházakról beszélgettünk a kerítés két oldalán ácsorogva... Másnap a fél falu fölösleges paradicsom- és paprikapalántái nálam landoltak az ő közvetítésével. Általa váltam hisztérikus kutyafóbiásból kutyabaráttá, neki köszönhetem "A Kutyámat", a csodálatos Borit. Éjszakákon át hallgattuk a Bartók Rádiót a TSZ portáján, és így tovább...
Ennyi év után emlékeznek, s a jegyzői irodában nyomban megadták régi szomszédom telefonszámát, noha hosszas magyarázkodásra számítottam. Hallottam, hogy örülnek nekem. Besétálunk mások életébe, s nem is sejtjük,  hogy mély nyomot hagytunk. Pedig sose tudhatjuk. Micsoda felelősség!

Mindennapi csodáimból... és mindjárt kettő is

Stand up comedy a 109-es buszon

Péntek délután, mogorva, fáradt tömeg... a fél óra várakozás után begördülő, teli buszon is. Le senki, fel annál többen szálltunk. Az ajtók nyitása, csukása a továbbiakban tömegbe ütközött. A kezeimben levő csomagok összeakadtak egy asszonyéval, összenevetünk, hogy sebaj, most fogja mindenki a hozzá közelebb levő szatyrot, aztán a végén majd kibogozzuk. A nálam levő azálea bokor száz virágjából a fele lesajtolódott a tömeg nyomása alatt, akkor meg azon nevettem kínomban, hogy csak a csupasz zöldet fogom hazavinni. A kátyúkon nagyokat huppantunk, az egyik utas megjegyezte, hogy nincs mibe kapaszkodni. Szép szimbólum ez - ironizálok- , lassan valóban nincs kibe-mibe kapaszkodni, meg kell tanulnunk a saját lábunkon állni. Illetve egymásnak vetni a hátunkat, megtartani egymást. Különben is, örüljünk, hogy van még BKV. A szatyraim egy részét fogó utastárs mosolyogva beszólt, hogy ha adnak neki egy biciklit, lemond a tömegközlekedésről. Nekem van kerékpárom, de ha kapok egy pár lúdtalpbetétet, szívesen elgyalogolok - válaszoltam. Elhízott nemzet vagyunk, kormányunk megajándékoz bennünket egy ingyen fitness-bérlettel. Ekkorra már nem csak a kátyúktól, de a jókedvtől is hullámzott az utastér elülső fele.

Hát így. Ha nem vesszük elő a humorérzékünket, megbuggyanunk. Ma, ezen a buszon valahogy épp a megfelelő emberek, éppen megfelelő állapotukban kerültek össze egy kis nevetésre.


Sokszínűség

Szerintem a "bocskai" gyönyörű viselet. És szeretem a zsidók kultúrateremtő erejét, életrevalóságukat. 
Nem lájkolom sem Orbánt, sem Gyurcsányt, nem tennék ilyet egy politikussal sem (no, talán kivétel a Göncz Árpád, a nagyapakomplexusaim miatt :)).
Sajnálom, ha egy ruha mást jelent, mint ami, és azt is, hogy már nem tehetek fel kokárdát március idusán, ha nem akarom, hogy besoroljanak valahová, ahová én nem szeretnék besorolódni. Nem hiszem, hogy minden jó, ami zsidó, balos, konzervatív, népies, urbánus, ősmagyar, liberális (van, volt nálunk egyáltalán ilyen?).
Nagyon szeretem - a szélsőségek, és ígéretek nyomában gondolkodás nélkül sodródók kivételével -, ha mindenféle emberek megtisztelnek látogatásukkal, meghívásukkal, úton-útfélen beszélgetésükkel, és arról folyik a szó, ami összeköt, nem arról, ami szétválaszt. Egy évszázadok óta, máig darabokra hasadtan létező nemzet tagjaként engem ez tanít, felemel és gazdagít.

Mindennapi csodáimból: fény és árnyék

Törékeny madárka az ágyban, vénájába transzfúzió csöpögött akadozva.  A kis szobában egyedül, megadóan feküdt a csontsovány, áttetsző bőrű fiatalasszony, arcán szelíd, kitartó mosollyal. Minden második héten kezelésen fekszik bent, ám mi most találkoztunk először.A lábához álltam, és ott ragadtam vagy harminc percre. 
Imádott szakmájától indult a beszélgetés, elsőre Mandula kutyám tavaszi fazonváltásán nevettünk teli szájjal. Aztán a segítőkész szomszédokra és a férjére került sor, akinek az első felesége a szemben levő szobában hunyt el, szintén daganatos betegségben. Hat gyerekükről is hosszan mesélt, azoknak további sorsáról, a velük kapcsolatos adminisztratív teendőkről, a családtagok vélhető sorsfeladatáról humorral és bölcsen. Azt kérte az imádott férjétől, hogy ha ő elment, keressen új asszonyt, ám mutattasson be vele friss orvosi leleteket,  nehogy megint így járjon... Ezen is kacagtunk egy sort. Majd picit elhalkult, úgy mondta, hogy fájlalja, a két éve tartó betegsége alatt egyre ritkábban képes örömet nyújtani a párjának. Néhány szót sutyorogtunk arról, hogy ha a régi módon már nem is, talán vannak még lehetőségek, hogy adni tudjon, és akár közös örömük is lehet (... egy haldokló szexuális felvilágosítása? ezt se tanították sehol), aztán a közeledő vizit hírére elbúcsúztam és mosolyogva, feltöltődve léptem ki. Talán látom még, talán nem, de biztosan emlékezni fogok rá.
Hogy lehet egy félórás történet egyszerre felemelő és lesújtó, kacagtató és megrázó?

Ma több jó beszélgetésem volt, a fentin kívül még egy "szabálytalan". Egy órák óta várakozó hozzátartozót tartottam szóval. Emigránsokról szóló könyvet olvasott, de láthatóan unt már egy helyben üldögélni. A kivándorlók sikereiről, az itthon maradók el nem ismeréséről hamar  a napi politikára terelődött a szó (ezt viszont tiltottnak tanítják). Láthatóan azonos platformon vagyunk, ezért pár mondat erejéig mégis hagytam magam, aztán összenevettünk, legyintettem, hogy inkább élvezzük a zöldülő kert látványát az ablakon át. 

És az hogy van, hogy a haldoklók, az ezer bajjal küzdő hozzátartozók feltöltenek, míg tegnap este és ma reggel néhány "szent" zarándoktársam ovis szintű ego-játszmájától fájt a hasam? A bulvár-író lenéző és kioktató megjegyzései szegénységről és betegségről (róla jegyeztem le korábban kavargó gyomorral, hogy egy esőben ázó hajléktalannak a saját könyvét adományozta, utána ódát zengett önnön nagylelkűségéről, majd leírta, hogy az általa rajongott tengerentúli országban szeretne utcai szociális munkás lenni). A közvetlen környezetük, az ország, a világ tragédiái mellett aránytalan sérelmek mások részéről, hogy miért rehab. csoport néven tettem fel a régi zarándokok összejöveteléről szóló képeket a közösségi oldalra, amikor ez olyan csúnya (ez a hivatalos név, nem az én fejemből pattant ki), nevezzem baráti társaságnak (noha nekem egyetlen igaz barátom sincs köztük, szerintem nekik sem, tehát ez kb. annyit érne, mint a "borbarátok társasága"), mit fognak szólni az ismerőseik, és ne jelöljem meg őket a fotókon... mindezt kérésnek álcázott utasítással, a párbeszéd lehetősége nélkül. Az ilyet én zsigerből hárítom. Tehát maradt "Utókezelő". 

Sose legyen nagyobb bajuk az életben! 

Fény és árnyék együtt jár, ám ma éles volt a kontraszt. 

Egy történet befejezése

A buszon ülve hallottam, hogy telefonál: nincs két egyforma csészéje, se tányérja, nem tudja bevinni a munkahelyi születésnapra. Odafordultam, hogy nekem van egy fölösleges 6 személyes Arcopal teáskészletem, meg egy 4 személyes étkészletem hozzá, szívesen odaadom. Nekem csak útban van, a Vaterázás meg túl bonyolult. Gyanakodva nézett... ahogy sokáig én is, mikor ismeretlenek ajándékoztak meg. Csak akkor hitte el, mikor elvittem neki. Továbbra is idegenek maradunk, de rám gondol majd, ahányszor használja... ahogy nekem is eszembe jutnak azok az ismeretlenek és alig ismerősök.

Ez is hétköznapi csoda

Buszon ültem, s mellettem egy hölgy telefonon beszélgetett egy munkahelyi partiról, és arról, hogy kinek van elegendő számú és minőségű teáscsészéje, mert neki nincs. Ez volt azon ritka alkalmak egyike, amikor rögtön kapcsoltam - nem kódorogtam még egy ideig a lépcsőházban -, és miután befejezte, megszólítottam.
Ugyanis helyhiány miatt egy ideje szeretnék megszabadulni egy kék virágos Arcopal teáskészlettől meg egy hasonló, ám lila virágos étkészlettől. Felajánlottam ajándékba. Először gyanakodva elutasította, majd látva az örömöt az arcomon, névjegyet cserélt velem, és neki is felcsillant a szeme. Mint oly sokunknak, ő is szedett-vedett csészéket, bögréket tárol otthon, szereti a kéket, nálam pedig végre felszabadul a hely a boltból megmaradt  szett számára. Mosolygós napocskával gravírozott üvegcsészék, egyszemélyes kis kannákkal, végre majd előkerülhetnek egy doboz mélyéről. Már csak azt kell a  hölggyel egyeztetnünk, mikor leszünk egymáshoz közeli helyen azonos időben, amikor az edények kézben cipelése se okoz majd problémát.

Egy ideje már töröm a fejem azon, kinek ajándékozhatnám, a környezetem számos költözésem nyomán már el van látva, a Vatera bonyolult. S íme, váratlanul megszabadulok a gondtól, valakinek még örömet is okozok vele.

Új blogom is lesz

"Mesemondók Krédója

Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, 
hogy a mítosz igazabb a történelemnél,
hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél,
hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett,
hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra.
És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."

Boltocskánk  "napi bölcsesség"-kaspójának hagyományát itthon is követve, tegnap ezt a - korábban ezen az oldalon már szerepelt -  gondolatot húztam ki. Úgy hiszem, megerősítést nyert a bennem motoszkáló gondolat, hogy új formában tekintsem át az elmúlt két évben bejárt utat.

Nyomban bele is fogtam egy másik szolgáltató felületén, és e döntéssel tükröt kaptam, hogy a türelem még most sem erősségem. Informatikai analfabétaságom nem kevés bosszúságával bonyolódtam bele a technikai részletekbe, az első poszt megírása ehhez képest gyerekjáték volt. Ha már nagyjából nézhető lesz a felület, itt is megosztom a címet.

Tél itthon

Van  harminc négyzetméternyi saját hómezőm :)

Téli fagyi

A reggeli mezitlábazás hóban se maradhat el. Gondolom a környező ablakokból nem kevesen néznek bolondnak...

Hó-virág

Hó-virág és lámpavilág

Barátság

Ma Kobuci Klub. -17 év, mégis gyakran felnőttebb, tudatosabb ugyanakkor lazább nálam... Kérdéses, hogy ki tanít kit. Én a magam megszokott direkt módján osztom az észt, őt meg elég figyelni, mit mesél, és hogyan, máris tiszta tanulság az együttlét. Asszertív kommunikáció... 
Édesanyja ápolása, munkahely, szakdolgozat, államvizsga, temetés, mindez egy bohém olasz mellett... és ez a Gyerek egyre közelebb kerül a középpontjához. Kicsit irigylem, közben meg nagyon büszke vagyok rá.


Olyan, mintha a "mi" ideális gyerekünk lenne. Minden ami bennünk jó, benne sűrűsödik, és még az is, amit  csak szeretnénk, hogy bennünk jó legyen. Persze ha valóban lenne gyerekünk, bizonyára nem lenne ennyire ideális. 


Jaj Berocska, de jó volt, és de nagyon hiányoztál!!! :)))

Menekülő emberek

Boltszomszédaim hetek óta úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj,  nem változna semmi. Az a kettő érint igazán, akikkel közel álltunk egymáshoz, de különösen az, akiben szükség idején éjjel-nappal tartottam a lelket, sms-ben, cseten, napközben órákig hallgattam panaszáradatait férjről, szülőkről..., és aki olykor külön diétásat főzött nekem, és számtalan gyakorlati segítséget nyújtott a bolt működéséhez. A napokban üzlettársamat látva öt percen belül háromszor fordította el a fejét, mintha ott se lenne, mintha nem kéne köszönni sem. Előző karácsonyra én is kaptam ajándékot, most csak adtam, még csak jót se kívánt az ünnepekre...  Neki tökéletesnek és sikeresnek "kell" lennie mindenben, hogy "elnyerje" végre az édesanyja szeretetét, halálra dermeszti a kudarc árnyéka is.
A másik egy időben a maga frusztrált módján vonzódott hozzám, aztán egy alfa-hím által kiszorult a erről a területről, de sokat beszélgettünk, szomszédként segítettünk egymásnak. Ő  a "nagyfiúkhoz" kapaszkodik görcsösen, sokféle félelmében.
A felszámolás közben nem kérdezett egyik se semmit, ha találkoztunk nevetgéltek, jópofiztak, mint máskor, és mosolyogva fogadták el a nekik szánt tárgyakat, de ha nem találkoztunk,  nem kerestek.
Nem mernek szembenézni avval, hogy az ő közelükben is kerülhet padlóra valaki (pedig nem is tudhatják, hogy én mennyire...), szoronganak, hogy egyszer rájuk is kerülhet a sor, noha mindkettőnek jól megy most. Nekik már csak az üzletük bezárása a padlót jelentené, noha egyébként van némi hátterük, nem kellene éhezéstől, kilakoltatástól tartaniuk. 
Kedvenc Maffiavezéremnek márványpalotája elvesztése jelentené azt az éhhalált, amit másnak a kenyere elveszítése, és már attól is szorong, hogy nem tudja az egész család számára fenntartani a megszokott életszínvonalat. Tehát ő is fél szembenézni a lehetőséggel. Az is megfordulhat benne, hogy elvárom az anyagi segítségét, amivel a családját rövidítené meg, no és az aggodalom, hogy ha nem ad, akkor éjjel ezért se tud aludni, de ha ad, akkor bebizonyosodni látná, hogy csak a pénzért szeretik... Érthetően sokkal egyszerűbb elfordítania a fejét. Épp úgy, ahogy az általa gyűlölt civileknek, akik a zsidó menetektől fordították el a fejüket, és akikről feltételezi, hogy most is ezt tennék "az ártatlan gyerekekkel is".
...Hát már csak ezért se illettünk mi oda, a fejüket homokba dugó, másokra mutogató, magukkal és a jól látható valósággal  szembe nem néző emberek ilyen sűrű koncentrációjába. (Vagy mégis, és ennyi idő elég volt arra, hogy meglássuk magunkban azokat a pontokat, ahol mi is...?) Így üresedik ki egy bajban levő ember körül minden...


Az ószeres megkérdőjelezte egy alkoholistáról, hogy az lenne, pusztán mert mellettem ő is megkedvelte,  az alkoholizmus ténye pedig zavarta volna a jó közérzetét biztosító összképet. Egy godokkal küzdő, több évtizedes "barátjáról" pedig tagadta, hogy most éppen "szomorú". Neki magának is voltak alkohol-, és vannak hangulati problémái, melyekkel nem tud megbékélni, ahogy a félelmeit tükrözte a tavaly még működő, ámde láthatóan üres boltunk kerülése is. Nincs forgalma, s bár nem a boltocskájából él, de a sikerélmény nagyon hiányzik neki is. 
Mégis ő volt az egyetlen, aki beköszönt, sajnálatát fejezte ki a zárásunk miatt, hosszasan elüldögélt nálunk és igent mondott kérésünkre, megszabadít a végképp eladhatatlan és elajándékozhatatlan filléres csetreszeinktől. Végül ő vette meg a kávégépet, hogy rám gondolhasson reggelente. Az elmúlással szembe tud nézni, úgy látszik, ezt már feldolgozta magában. 
A kávéházas házaspár csak a legutolsó pillanatban tudta meg, és búcsúajándékot adtak,  megöleltek, kérték, hogy ezután is nézzek be hozzájuk. Pedig húsbavágó egzisztenciális gondjaik vannak, úgy látszik képesek  legalább egy gesztus erejéig felülemelkedni rajtuk, ha az emberség úgy kívánja.


Aki menekül, mindig önmaga elől menekül. 


Zarándoktársaim, akik novemberben meghallgatták az úti beszámolómat, a végén az eredményekről faggattak, azóta se kérdezték meg, hogy állok a rákkal, vagy a csődbe menetellel. Aki erről nem is, de a jövőképemről később futólag kérdezett, s meghallotta az egyetlen lehetséges őszinte választ, hogy "nem tudom, attól tartok, jó esélyeim vannak az éhenhalásra", többé felém se nézett. Mindenkiben a saját félelmeit idézem fel, azokat a démonokat, melyeknek létezését kényelmesebb letagadni.
És aki távoli földrészen vágyik szociális munkás lenni, mert az ottani utcákon nem az itthoni félelmeivel kéne szembenézni? És az, aki hirtelen jött szerencséjében lelkiismeret-furdalást érez, amiért anyagilag nem segít (ki kérte? sokféle békétlenség lehet emögött a frusztrációja mögött), ezért néha hozzám vágott valami alamizsnát, hogy magát nyugtassa, aztán inkább ő is visszatért a maga társadalmi köreinek pótcselekvései közé elterelni a figyelmét a környező valóságról. Ez a sor is folytatható lenne, nem csak egy maffiavezér tesz így...
Van a nyomornak olyan formája, amelynek láttán én is eltakarom a szemem: a szellemi és lelki sötétség, ami minden síkon kilátástalanná tesz egy életet. Bármilyen karitatív munkát végeztem életemben, ez az a terület, ahol én is elakadtam. Itt az én gyávaságom

"Az együtt érző viszony kialakítása nagy kihívás. Ha érdemi, szívhez szóló kapcsolatot kívánunk teremteni egy másik emberrel – gyermekünkkel, házastársunkkal, szüleinkkel, betegeinkkel, ügyfeleinkkel vagy egy hajléktalannal –, nem szabad bezáródnunk előtte. Ennek előfeltétele, hogy önmagunk elől se zárkózzunk el.... Csupán egy olyan nyitottságban leszünk képesek arra, hogy igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket, ahol nem gátol minket saját valóságlátásunk. Ez teszi lehetővé, hogy megfelelő kapcsolatra lépjünk velük.

Nemrégiben elbeszélgettem egy öreg hajléktalannal, aki négy éve lakik az utcán. Senki nem hajlandó észrevenni ezt az öregembert, szólni sem szól hozzá egyetlen lélek sem. Talán odavetnek neki egy kis aprót, az arcába azonban nem néznek, és nem kérdezik meg, hogy van. Szegény öreg számára borzasztó érzés, hogy nem létezik mások szemében, hogy egyedül van a világon. Ő érttette meg velem, hogy az együtt érző beszéd és cselekvés lényege a jelenlét, éspedig anélkül, hogy ijedtünkben, riadalmunkban vagy haragunkban visszahőkölnénk. "(Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő. http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/amikor-minden-darabokra-hull)

Mindennapi csodáim 2.

Beugrott hozzám a Varga Lóri elszámolni a könyveivel, hozott mosolyt, biztatást, a hitét bennem, meg egy életútra való jó tanácsot. Ne zárkózzak be, tudassam mindenkivel, hogy bajban vagyok, de nem panaszkodjak, aztán csak várjak. Nem mint az agresszív koldus, aki elvár, hanem mint a Ferenceik terén a srác, aki zsoltárt énekel évek óta, rettenetes hangon, de mindig kap pénzt. Szóval osszam meg, hogy szükségben vagyok, nyújtsam ki a kezem, de közben adjam, amit tudok, s jó szívvel fogadjam el ha kapok, meg azt is, ha nem. És akkor meglesz minden. Márványpalota nem (úgyis magas lenne a rezsije), de mindaz igen, ami az élethez kell.(Egyszóval ő is az alázatra hívta fel a figyelmemet, a hitre, és a bizalomra, anélkül, hogy kimondta volna ezeket a szavakat.)  Azt is mondta, hogy biztos abban, fog még hallani rólam. Bár neki is kevés van, koldusmódra él, még ő akart pénzt adni, végül némi huzakodás után feleztünk :) Ő az egyik kis kancsónkat kapta meg, a helyben fogyasztó vendégeink emlékére. Hiteles és jó ember, két mondatával többet tanít, mint amennyit mások hosszas erőlködéssel, magyarázattal próbálnak. Hogy milyen tanítvány vagyok, az meg rajtam múlik...
Aztán egy ex-vásárlóm, aki oly sokat segít mostanában, szintén  mosolyt hozott, együtt gondolkodást, jó beszélgetést, bölcsességeket, a közeli kávézóban... ahol a tulajdonos ajándékba csomagolta nekem a világ egyik legjobb flódniját.
Egy polcra volt kitéve mindaz, ami eladásra már nem alkalmas, magunk se tudunk vele mit kezdeni, kidobni azonban kár lenne, s minden betérőt megkértünk arra, hogy válasszon magának valamit.
Az ékszerészem férje is bejött körüonézni, mitől lehetne megszabadítani bennünket, ami ugyan neki se kell, de fizethet érte. Végül három széket vásárolt, grátisz kapott egy poroltót. Kedves szavak, nagy nevetések. 
No meg a közeli régiségboltos, akinek ugyan semmi szüksége rá, mégis megvette a kávégépet, hogy minden reggel rám gondolhasson. Odaajándékoztam mellé azt a porceláncsészét, amit csak ő használt, mert "pohárból csak a mosónők isznak kávét".
Ja igen, valamikor a nap folyamán még a Wagner Csokoládé (Bp-Toronto) is beugrott a mikro-ért, hogy rám emlékezhessen, amikor bekapcsolja. Kérte Denhoda egyik fotóját a falról, ajándékba kapta,legyen egy cseppnyi az otthonában a boltunk hangulatából.
Mindez nagyon jó... köszönöm!

Séta

"A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek."
(Márai: Füveskönyv)


Szeretek sétálni. Ma is hódoltam e kedvtelésemnek, az újpesti Duna-parton. 

Hibbant nap

Egyik nap annyira odavoltam, hogy végigsírtam egy harminc évvel ezelőtt bébiszitteltem diplomakoncertjét a Régi Zeneakadémián. A műsor nem volt egy cseppet sem megható, nem azért...  
A ruhatárban beakadt a cipzáram,  idegesen rángattam, s már ezen majdnem sírva fakadtam, mert a Kedvenc Maffiavezérem  jutott eszembe, hogy egyszer milyen türelmesen meggyógyította. Most már mindig ez a kép jelenik  majd meg?
A zeneteremben a feloldódás helyett megint egy sötét örvénybe zuhantam. Fájlaltam, hogy a nemrég még oly kedves utcában immáron idegen vagyok, én tartom a távolságot az odatartózókkal, vagy ők velem, mert már nem tartozom oda, akárhogy is van, hidegség és közöny vesz körül. Emlékeztem, milyen a társadalom perifériájára sodródni, és elképzeltem, hogy újra, immár végletesen és véglegesen, mert annyi sok újrakezdés után a korom, az egészségi állapotom és az ország helyzete miatt már nem tudom. Hamarosan megint el kell dönteni, egy zsömlét vegyek vagy egy almát, hogy az eddig is hiányzó család mellett elveszítem a kevés meglevő szociális kapcsolatomat is, mert az eddig köröttem levők nem tudnak velem szembenézni, hogy nem ölel többé már senki... Eddig is gyakran napokig nem szólalt meg a telefonom, most meg ki tudja, meddig lesz egyáltalán? Hogy BKV-jegy hiányában be vagyok zárva a négy nemszeretem fal közé (már csak az utálat miatt se csodálkozzak, ha ezt is elveszítem), hogy az eddig is hiányzó tévé mellett se internet, se telefon, így aztán még pótcselekvésekbe se tudok menekülni, hogy fuldoklom vagy görcsökben fetrengek, és se gyógyszer, se orvos, hogy bujkálnom kell a házban, mert nem fizetek közös költséget, aztán a felszólításokat hozó postás elől,  újra kikapcsolják az áramot... , végül az utcán éhezve, megalázva, magányosan és betegen halok meg, és hasonló sorsba rántom az egyetlen barátomat, aki rám áldozta mindenét.... De ha e víziók nem döngöltek volna még eléggé a földbe, bele-bele fűztem maffiózóm félénken őszinte, ritka, kisfiús mosolyát, hangja emlékét is... És hogy az önmarcangolás se maradjon ki a repertoárból:  az jutott eszembe, amikor a Kismaffiózót övön alul találtam el, aznap hallottam egy öreg székely bácsitól,  azért vagyunk a világon, hogy az szebb legyen, mint nélkülünk lenne. Hát nekem épp ekkor sikerült belerúgnom egy emberbe, ezzel is szebbé tennem a világot!  Kivételesen igazat adtam az apjának, amikor azt mondta, nem kell mindig mindent mindenkinek megmondani. És még az is, hogy egy 65 éves embernek én vagyok az utolsó kedvese, én pedig a félelmeim ego-játékában nem tudtam megingatni abban a hitében, hogy ő nem szerethető... 
Miképpen december huszadikán, amikor utoljára benézett hozzám a Kedves, úgy bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes? Ám  egy ilyen év után hogy hihettem volna el?
Csendben csorgott a könnyem, hogy ne zavarjak vele senkit sem. 
Hazafelé, az esti nagykörúton folytattam tovább, halkan de azért hallhatóan hozzádalolva a régi kedves népdalomat, egy altatódalt:


"Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:

– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!"


Voltaképpen mulatságosnak találom magamat, kacagnék is, ha nem kéne sírnom.





Karácsony előtt  valahol vidéken (Dunaújvárosban?) letartóztattak egy nőt, mert minden járókelőnek sok boldogságot kívánt. Talán ha beléjük rúg, avval nem kelt feltűnést, és békén hagyják. Én mindenesetre háborítatlanul értem haza.
Ahol is észrevettem, hogy a nap folyamán valahol elhagytam 15 ezer forintot. Két hétig lehetne enni belőle, vagy másfél hónapig elég lenne  tömegközlekedésre (ha lesz még ilyen).


Egy sor komoly döntés előtt állok, de nem tartom kezemben a szálakat. Nem tudom, mit csinálok, épp most képtelen vagyok átlátni a lépéseket. Eszement, átgondolatlan kapkodás... Bár ketten vagyunk ehhez, nem látom, hogy bármelyikünk is tudná. Pánik nélkül se tudtuk. Semmit nem értünk az üzleti élethez. 
(Ja igen, ez ugyanaz a nap volt, amikor sms-t küldtem Kedvenc Maffiózómnak a cégről.)


N. azt mondta, hogy a saját szakadékom szélén táncolok evvel a  folyamatos önsajnálattal. De akkor legalább ugorjak bele! Hát igen, ez is homeopátia... Ugornék én, ha nem félnék annyira. Hehe. Így viszont ott billegek a szakadék szélén, se biztonságos terepre kerülni, se leugrani.... áh! 


Éjjel egy nagyon kedves barátom írt cseten, akit egy futó találkozást kivéve másfél éve nem láttam. 17-tel fiatalabb nálam, ezen az oldalon találkoztunk valaha. Megszerettük egymást, egy időben sokat voltunk együtt. Mezítláb a (Szent István) parkban, alternatív moziban, romkocsmában. Nagy és mély beszélgetések, sírások és röhögések, egymást tanítottuk. Még dolgozott is nekem alkalmanként, a bolt első félévében. Csodás volt! A vevőket elbűvölte  ez a nagydarab, szögletes arcú lány. Valamit nagyon tud, mert a pasik is forognak utána.
Sokat nyesztettem az évek óta függőben hagyott diplomamunkája miatt. Könnyed szökellésekkel száguldott át az időn, mintha az ebben az életben is végtelen lenne, szórakozás, pasik... Már azt is felajánlottam, hogy megírom helyette, az angol-fordítást pedig megcsináltatom valakivel. Persze a gyógypedagógiához se értek, de bölcsészeknél nem meglepő, ha kell, három hónap alatt megírunk egy szakdogát kínai nyelvészetből, tizenhárom hónap alatt ugyanezt kínaiul. 
Novemberben a könyvkötőtől hazaérve nekem újságolta először, hogy megvan, és a tanárainak nagyon tetszik! Meglepett, hogy épp most szánta rá magát, amikor  hazaköltözött az ágyban fekvő és őt ugráltató, alkoholista édesanyját ápolni, csodálatra méltó tartással intézi összes hivatalos ügyeit, viszi a háztartást a munkája mellett, szóval van dolga elég, és a cseppnyi szabadidejében együtt lehet a végre visszatelepülő olasz barátjával. Ő mégis most. Nem szólt, míg kész nem lett. E bolond napom éjjelén  írta, hogy a kórházban haldokló édesanyja mellett 12 órája virrasztva államvizsgára tanul. És hogy nagyon sajnálja, amiért az én nehéz időszakomban nem tud mellettem lenni, a saját zsákját is alig bírja.Tudom, hogy valóban szeretne velem lenni, és ez most nagyon jól esett.  Megnyugtattam, hogy én nem szaladok el, és le a kalappal előtte, mert amit most végigcsinált, az egész életére erősebbé teszi.Kipréseltem magamból még néhány sort a gyászmunkáról, például hogy ne legyenek elvárásai a gyászban sem, ha ott jön rá, sírjon a nagykörúton is (nekem lesz köszönhető, ha amúgy normálisnak tűnő járókelők egy szép új világban szerepjátszás nélkül élik meg érzelmeiket, sírnak, vagy harsányan nevetnek, verseket mormolnak, tán énekelnek az utcákon? :))). Ha nem sír egyáltalán, az se gond, lehet, hogy már nincs mit kisírnia, vagy máskor fog kijönni, lényeg hogy ne fojtson vissza semmit. Az államvizsgához meg nyugi, ne legyen ott se maximalista, meglesz, és ez a lényeg. (Néhány óra múlva megtudtam,  az édesanyja elment, és hogy barátom számára sokat jelentenek a soraim.)
Régóta ismerem ezt a törvényt: ha valamilyen feladatot nem oldunk meg, újra és újra visszakapjuk, egyre nehezebb körülmények között, végül már egy ránk gördülő szikla alól kell boldogulnunk. Most, vagy legközelebb már a tengerfenékről... Nem emlékszem rá, hogy ebben az életben nekem sikerült volna bárminek is így a végére járnom. De ő ezt most megcsinálta! Napokon belül megvédi a dolgozatát. Olyan büszke vagyok rá, mintha a lányom lenne! Pedig olykor ő a felnőttebb. 


Mielőtt elaludtam volna,még azon vihorásztam magamban, hogy bár imponált Kedvenc Maffiózóm vezérsége, azért nem mulasztottam el az ő "tekintélye" ellen is lázadni. Szegény, igencsak mellé nyúlt velem. Végül avval sírtam álomba magam, hogy minden mennyivel könnyebb lett volna ezekben a nyomasztó hetekben, ha mellettem áll, vigasztal, együtt érez, és nem szalad el. (A héten egy caminós író, ki tudja miért, éppen ezt írta valahol: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Hm...)


De jó lenne legalább belül egyensúlyba kerülni, megtalálni a középpontomat! Fel, le, fel, le... Egyre többször sírom el magam az utcán is, de az éneklés rám se jellemző.


Nomen est omen. Hát én nem csak hogy  udvari paraszt vagyok, de  udvari bolond is!

Vidám segítség

Wagner Csokoládé (Bp.-Toronto) a férj formájában megérkezett egy hűtővitrin és egy mérleg méltányos áron való átvételére. Árukapcsolással hozzátettem még a maradék óriásnyalókáinkat is. Aszonta, arról nem volt szó. Jaj dehogynem, viszi és kész, az asszonnyal már megbeszéltem, bár kicsit tétovázott, hogy mit fognak szólni a vevők, ha cukrot árul. Sebaj, mondom, rám lehet bátran fogni...
Különben is kell a nyalóka, hogy legyen mit mérni, mielőtt a hűtőbe teszik. 
Ez olyan, mint Rejtő Láthatatlan légiója, vettek több száz lakktáskát, mert rájöttek, hogy a hadsereg lakktáskával mozgékonyabb. És vettek tenisz(vagy rakett?)ütőt, meg gumikesztyűt, és biztosítótűt is, hogy legyen mivel az ütőhöz rögzíteni a kesztyűket. 
Tisztára praktikus. De nem? :)
(Lehet, hogy a következő hetekben az egész  család ... izé, hát nyalókát szopogat?) :DDD

"Mikor az uccán átment a kedves..."

A fő beszállítóm, akire építettük a boltot valaha, ma igazán tapintatosan felajánlotta, hogy ha úgy alakul, hozzájuk bármikor bemehetek egy süteményre. Sőt, hogy ne legyen megalázó, megígérte, ha meglát, magától meg fogja kérdezni, mit ennék-innék. Átöleltem érte, mert tudom, hogy szívből jött, és hogy vannak más alkalmi kosztosai is, noha ő is folyamatosan a lét-nemlét határán billeg. Nála ez nem alamizsnálkodás, ő ott van lélekben, tudatban is. Csak hát erre nem építhetek egy életet, hetente kétszer egy sütemény. Ami még csak nem is gluténmentes, haha. No meg mégis megalázó lenne, nem előtte, hanem magam előtt. Bár kedves gesztus volt tőle, azért ahogy elment, megint nyomban összeomlottam az eszembe juttatott szép jövőre gondolván. Elvégre is mindegy, hogy éhen halok, vagy a kezeletlen betegségeim visznek el, vagy mindkettő. És az élet több, mint étel, gyógyszer, orvos... még a fizikai lét feltételei is többek ennél. A  társadalom peremére kerülés pedig már nem ugyanaz a történet, mint a gazdagok kasztjából való kirekesztettség, hanem úgy általában a kizáródás a most velem egyenrangú társadalmi érintkezésekből is. Tudom, tapasztaltam. Hajléktalanokkal persze még barátkozhatok majd.
Aztán, mintha ez még nem lenne elég, felbukkant az emlék egy márciusi beszélgetésről a Maffiavezérrel. A társadalmi különbségeink fölött aggodalmaskodtam, s példaként felhoztam, hogy huszonévesen, nem egy, hanem négy állásom mellett előfordult, hogy valakivel tíz deka parizerért mentem el, és bár ennyire rosszul  (akkor, márciusban) nem állok, nekem most is annyim van egy heti kosztra, amennyiből ő egymaga csak megebédel egy vendéglőben naponta, és ugye nem is egyedül szokott, úgy vélem többször hív meg másokat, mint ahányszor hagyja, hogy őt meghívják... Erre ő azt ajánlotta, hogy a hamarosan nyíló éttermükbe minden nap ebédelhetek. Hát, túl azon, hogy ezt időben se tudtam volna megoldani, megalázó ajánlat  volt. Tőle annak éreztem. Mert ez nekem olyan, mint az a tíz deka parizer, addig mehetek enni, amíg lefekszem vele, és az ő részéről is épp annyi szeretetet láttam ebben, mint anno... (Az alamizsnáról egyébként már írtam egy korábbi posztban.) Egy évvel ezelőtt se éreztem magam biztonságban, ez volt az egyik oka annak, hogy hosszasan hárítottam őt. De ha tudom előre, hogy nemsokára kilátástalan helyzetbe kerülök, semmiképp nem engedtem volna be az életembe.
Fény felé kapaszkodni... De kérdem én, mi az a "fény"?


Na és épp ekkor ment át az utcán a Kedves... ám ez itt nem József Attila-idézet, hanem valóban, csak úgy elment,  a hátát és a szép ősz fejét láttam a kereszteződében, most se vissza, se rám nem nézett. Tegnap láttam, hogy látta, hogy ott vagyok, és azt is láttam, ahogy mentében hátranézett, hogy még ott vagyok-e, és én akkor őt jobban megsajnáltam, mint magamat, pedig most az is nagyon megy. Szeretne ő szeretni, ha nem félne annyira... így most csak szeretve lenni szeretne lenni. (Én pedig szeretném szeretni, ha tudnék igazán szeretni...) Estig sem  tudtam összeszedni megszakadt szívem darabjait. 


Otthon végre bedobtam a szennyesbe azt a bizonyos törölközőt... több mint három hete használom utána, ideje volt.


Szürke ég, szemetelő eső...





Utóirat: Másnap azon vitatkoztunk N-nel, hogy megkérdezzem-e a Maffiavezért, tud-e valakit, aki céget venne. N. azt mondta, pont őt ne kérdezzem, s meggyőzhetetlennek bizonyult. Nem és nem. Délután ültem a szomorúan üres boltban, bámultam ki a kirakaton, azon tipródtam, kinek lehetne szólni a cég miatt, egyáltalán el kell-e adnunk ( hiszen a Caminón azt a jelet kaptam, hogy fenn kell tartani, és N. tőlem függetlenül ugyanezt kapta itthon,  sajnos azt egyikünk sem, hogy miből) .... amikor elment előttem az unokáival. A gyerekek benéztek, ám ő csak akkor, amikor be is integettek. Mint az oviban: ha a többiek igen, akkor én is, ha a többiek nem, akkor én sem.  Mindenesetre hogy épp akkor mentek el előttem, jelnek véltem, s mégis ráküldtem a cégről egy sms-t, hiszen ha a gyerekekkel van, nem lehet baj belőle, nem ők lesznek az illetéktelenek, akik el fogják olvasni, nem tudhatom, mikor lenne alkalmam személyesen,  péntek van, nyilván hazamennek, felém meg nem jár már sosem, hamarosan én se járok erre, telefonálnom se lehet... no meg senkit nem ismerek, aki ismerhet valakit, akinek kellhet egy már meglevő, tiszta cég. És... egy óra múlva láttam a gyerekeket visszafelé, őt a szomszédban csevegni, összeszedtem magam, hogy utánaszaladok, ahogy ül be a kocsijába, de elhajtott, én meg álltam ott legyintve, néztem ki a fejemből, hogy még annyi se, hogy bekiabáljon, amiért sms-t merészeltem írni... Egyszer mesélte, hogy nehéz volt megszabadulnia az elődömtől, aki ráadásul mennyi sok pénzébe került. Úgy bepörgettem magam a depressziós szürke ködbe, hogy arra gondoltam, lám, tőlem mennyivel könnyebb.
...Órák múlva megcsörrent a telefon. Hogy körülnéz, bár pénzt ezért kapni nem lehet. Sebaj, csak vigye valaki, mert se megszüntetni, se fenntartani nem tudjuk. Csodás neve van, magyarul annyit tesz, hogy Bűvös Világítótorony, de nekünk nem világított. Valakinek meg hátha világítana.
Azt mondta, nem tudta, hogy nem nyitok január elején. Elfelejtettem, hogy a  Holdon töltöttem az elmúlt heteket, ezért nem kaphatott tőlem híreket se személyesen, se telefonon. A karácsonyt és újévet meg direkt a Marson, nem értek el a jókívánságai. Amikor pedig mindketten egyazon utcában tartózkodtunk, akkor én éppen láthatatlanná tevő mesebeli köpenyt viseltem, csak én észlelhettem őt. Azt mondta, azt se tudta, hogy ez nem csak a téli szünet, hanem meg fogunk szűnni. Pedig a környéken ő az egyetlen, aki tudhatta, novembertől minden információt megkapott ehhez... csak hát szokás szerint nem figyelt.Valahogy egyszer mégis azt reagálta mintegy vállat vonva a félelmeimre, hogy az éttermet ők is be fogják zárni (emlékszem, arra gondoltam, hogy ez se hasonlítható, mert nekem a bolt az életem, a szociális kapcsolataim, az otthonom, a családom, ők pedig csak egy bevétel- vagy veszteségforrást veszítenek), szóval a perifériára mégis bejutott az infó. És emlékszem,  decemberben valami cinikus megjegyzésére azt feleltem, hogy a kedvenc koldusaihoz hasonlóan majd nekem is adhat alamizsnát egy isten áldjáért cserébe. De ő nem tudta...
Mégis jó volt legalább a hangját hallani. Nem a népámító harsány röhögést, vagy a haverok előtt vagány vezért játszó kamaszét, hanem azt az emberi, meleg  hangszínt, amitől bármikor el lehet olvadni. Jó volt hallani.  Aztán megint bőgni... 

Bolti segédek

Tegnap a Helyi Maffiavezér kávézás közben eladta egy teáskészletemet. Ifjúkori történeteivel, s talán ugyanakkori értékesítési stílussal rádumálta a vevőre. Csuda aranyos volt!

Aztán jött egy zarándoktársam, és míg a teáját kavarta, egyetlen szavával eladta az utolsó néhány gramm Earl Grey Cherche Midi-t is.

Van még felvétel! Munkabér egy csésze szabadon választott finomság. :-)))

Kérdezek. Válaszol?

Reggel a metrón gépelt irodalomjegyzetet olvasott mellettem valaki. Egy sort kaptam ki belőle. Csokonay Vitéz Mihály:... a vers címe azonos a kedvenc beszállítóm nevével.
A boltba érve, a rácsra tűzve találtam egy prospektusukat, bele írva: "itt parkoltam, köszi a helyet".
Éjjel a fészbukon, cseten "hallgattam" hosszasan élete aktuális katyvaszát. Azt írta, hogy egyelőre engem talált meg tanítónak. Hát ezen jót röhögtünk! Vak vezet világtalant, gyere velem, én se megyek sehová...

És én minden nap útmutatásért imádkozom...

Mindennapi csodáim 1.

Ma is elhagyatva és összeomolva... ám váratlanul betoppant a kedvenc beszállítóm. Hogy zsúfolt be az éjjel-nappali szezonális munkája, egy tévéfelvétel és egy tengerentúli szállítmány közé? Megkérdezte, hogy ettem-e már... mert kivételesen most ebédet szállított be nekem. (Így ma másodszor is megebédeltem, először éppen a valamikor általa megismert humuszbárban. Meccsoda véletlen!) Aztán kérdezett és meghallgatott, de nagy meglepetés nem érte. Ahogy én tartottam a pulzusán a kezemet másfél évig, nem máshol, csak az fb-n (néha utált is, nehezen viselte, hogy látom a díszletek mögött), úgy néhány hete ő is... s mindjárt két tervvel állt elő, meg egy biztatással, ha végül egyik se jönne össze. Hát már a gesztus visszarántott egy időre az életbe!

Pedig nem járt camino-t, azt sem állítja évek óta, hogy a barátom, de meg azt sem, hogy milyen nagyon tud figyelni és törődni másokkal, és milyen nagyszerű ember is ő. Tavaly a blogvilágban ismertem meg, ahol azóta se találkozunk.

Csak egy idegen a virtuális térből, aki nem fordít hátat, mert nem fél attól, hogy bajaimmal megfertőzöm, vagy puszta létemmel rámutatok valamire, amivel nem akarna önmagában szembenézni.