Imádott szakmájától indult a beszélgetés, elsőre Mandula kutyám tavaszi fazonváltásán nevettünk teli szájjal. Aztán a segítőkész szomszédokra és a férjére került sor, akinek az első felesége a szemben levő szobában hunyt el, szintén daganatos betegségben. Hat gyerekükről is hosszan mesélt, azoknak további sorsáról, a velük kapcsolatos adminisztratív teendőkről, a családtagok vélhető sorsfeladatáról humorral és bölcsen. Azt kérte az imádott férjétől, hogy ha ő elment, keressen új asszonyt, ám mutattasson be vele friss orvosi leleteket, nehogy megint így járjon... Ezen is kacagtunk egy sort. Majd picit elhalkult, úgy mondta, hogy fájlalja, a két éve tartó betegsége alatt egyre ritkábban képes örömet nyújtani a párjának. Néhány szót sutyorogtunk arról, hogy ha a régi módon már nem is, talán vannak még lehetőségek, hogy adni tudjon, és akár közös örömük is lehet (... egy haldokló szexuális felvilágosítása? ezt se tanították sehol), aztán a közeledő vizit hírére elbúcsúztam és mosolyogva, feltöltődve léptem ki. Talán látom még, talán nem, de biztosan emlékezni fogok rá.
Hogy lehet egy félórás történet egyszerre felemelő és lesújtó, kacagtató és megrázó?
Ma több jó beszélgetésem volt, a fentin kívül még egy "szabálytalan". Egy órák óta várakozó hozzátartozót tartottam szóval. Emigránsokról szóló könyvet olvasott, de láthatóan unt már egy helyben üldögélni. A kivándorlók sikereiről, az itthon maradók el nem ismeréséről hamar a napi politikára terelődött a szó (ezt viszont tiltottnak tanítják). Láthatóan azonos platformon vagyunk, ezért pár mondat erejéig mégis hagytam magam, aztán összenevettünk, legyintettem, hogy inkább élvezzük a zöldülő kert látványát az ablakon át.
És az hogy van, hogy a haldoklók, az ezer bajjal küzdő hozzátartozók feltöltenek, míg tegnap este és ma reggel néhány "szent" zarándoktársam ovis szintű ego-játszmájától fájt a hasam? A bulvár-író lenéző és kioktató megjegyzései szegénységről és betegségről (róla jegyeztem le korábban kavargó gyomorral, hogy egy esőben ázó hajléktalannak a saját könyvét adományozta, utána ódát zengett önnön nagylelkűségéről, majd leírta, hogy az általa rajongott tengerentúli országban szeretne utcai szociális munkás lenni). A közvetlen környezetük, az ország, a világ tragédiái mellett aránytalan sérelmek mások részéről, hogy miért rehab. csoport néven tettem fel a régi zarándokok összejöveteléről szóló képeket a közösségi oldalra, amikor ez olyan csúnya (ez a hivatalos név, nem az én fejemből pattant ki), nevezzem baráti társaságnak (noha nekem egyetlen igaz barátom sincs köztük, szerintem nekik sem, tehát ez kb. annyit érne, mint a "borbarátok társasága"), mit fognak szólni az ismerőseik, és ne jelöljem meg őket a fotókon... mindezt kérésnek álcázott utasítással, a párbeszéd lehetősége nélkül. Az ilyet én zsigerből hárítom. Tehát maradt "Utókezelő".
Sose legyen nagyobb bajuk az életben!
Fény és árnyék együtt jár, ám ma éles volt a kontraszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése