Mese a felhőkön túlról (2008.)

Hol volt, hol nem… de ez a nagymama igazán volt, ám sajnos régóta betegeskedett. Unokái szeretete és a doktorok sem tudták meggyógyítani, végül hát átköltözött egy másik világba, ahol hamar visszanyerte az erejét.

Volt egy öreg kutyája, akinek ezután nagyon hiányzott a gazdája. Gyakran hevert búsan a tornácon, egy elnyűtt posztópapucsra hajtva fejét, annak viselőjére gondolt. Megpróbálta felidézni a puha kezet, mely a fültövét vakargatta, a bundáját simogatta, s finom ételek illata járt a nyomában. Hiába becézték mások, ő a régi hangon szerette volna hallani a hívást:

- Gyere csillagom!

Eközben a nagyi egy a korábbihoz nagyon hasonlító barátságos kis házban éldegélt egyedül, valahol a felhőkön is túl. Sokszor lenézett a családjára, örült boldogságuknak, és aggódott, ha bánatosnak látta őket. Olykor meg-megmozdult a keze a levegőben, mintha egy bársonyos kutyafület cirógatna.

A kutyus kis idő múlva a szomorúságtól igen legyengült, és követte gazdáját abba a felhőn túli világba. Szíve elvezette a nagymama házikójához, és ettől fogva újra együtt töltötték napjaikat.  Reggelente kiszaladt a virágos rétre – hiszen mindig kék volt az ég,  szikrázott a nap. Fülét lifegtetve vidáman szaladgált, ugrándozott a harsogó színű pipacsok és szelíd kék búzavirágok között. Néha rácsodálkozott egy tarka lepkére, máskor meg csak süttette a hasát a nappal. Mire elfáradt, hazahúzták a csalogató illatok. Ebéd után lefeküdt a nagymama hintaszéke mellé, és mindketten szundítottak egy jót. Alkonyatkor pedig meglátogatták őket a korábban ideköltözött rokonok és barátok. Zenéltek, beszélgettek, társasjátékoztak, csak úgy röpködött a nagyi fehér haja, kacagott a pirospozsgás arc.

 Szombaton mindig kettesben jártak virágot, gombát, erdei gyümölcsöket szedni. A kutyus ilyenkor szeretett különféle szagok fölött elmerengetni, történeteket mesélni magának arról, hogy tulajdonosuk merre járhatott, honnan jöhetett és hová ment. A vasárnapok meg igazán gyönyörűek voltak!  Ebédre velős csontot kapott, utána egy szelet frissen sült mazsolás kuglófot, és egész délután zenét hallgattak a rádióból.

A nagymama boldog volt, hogy négylábú barátja ebben a világban is megtalálta őt. Még ma is együtt élnek az örök napsütés birodalmában.

A Lélekpillangó meséje

A Lélekpillangó figyelme pásztázó csóvájának köréből ma egy balett társulat kis művésznője tűnt ki. Alternatív darabokat adtak elő, improvizáltak, szórakoztattak. Egy jókora kommuna-szerű társulati házban éltek, ahol civódtak, szerettek és alkottak. Néha tengődtek, néha bőség volt, néha jött vagy ment valaki. Itt élt egy kis balerina, pár napja egy lágy, mégis bravúros koreográfiát gyakorolt.
A barátnője küldte neki telefonon ezt a kis pillangós dallamot, ami megérintette a szíve közepén az aranymagot. Megszerezte az egész művet. Legutoljára akkor táncolt nagy színpadon, amikor a világ egyik legnagyobb operaházi társulatában a Pillangókisasszony egy feldolgozására készült. Elesett és elszakadt az ínszalag a lábában. A lábadozás alatt kitették a híres társulatból. Tudta, hogy ez szokás, hogy nem újdonság, hogy nem csak vele tesznek ilyet! Már nem volt a legjobb - Már nem volt a legfiatalabb - Egészséges volt, de mégsem egészen.
A lány összeomlott. Majdnem Csocsoszan, a Pillangókisasszony önpusztító sorsára jutott, ám végül addig-addig olvasta a művet, nézte feldolgozásait és hallgatta a zenéjét, míg meg nem értette a teljes önátadás, a teljes átalakulás lényegét. Csatlakozott ehhez a kicsi, modern társulathoz, ahol hozzá hasonló táncosokkal lehetett együtt. Újra táncolt és alkotott. Újra repült, forgott és cikázott, akár a rét felett táncoló pillangó… Címet keresett a balett darabnak, ekkor jött be a társulat vezetője, az orosz fiú a rég vágyott jó hírrel: Irány Moszkva! Meglátta az új táncot, azonnal megértette: „Bábocska” – mondta, ki a címet. Annyit tesz oroszul: Pillangó.
A lány bepakolta utazó zsákját, amire egy pillangó-kimonós japán gésát hímzett egy textilművésznő – mintha neki szánta volna! Összepakolták a kis társulatot, s elrepültek, akár a pillangók, egy új világhír felé ...

(A mesét egy volt vevőmtől kaptam tegnap biztatásul.)