Sziget 2012/1. nap - Jé, tán mégis tudok szórakozni?

Szórakozott vagyok alapból is, a "szórakozás" vajon miben más? Sok év szigetezés, koncertjárás után se tudom pontosan. Mindig mindenhol gondolkodtam, nézelődtem, megfigyeltem, szociokulturális tanulmányútként éltem meg az eseményt, még ha énekeltem, táncoltam is.
Az idei hivatalos első napon sem volt olyan tömeg, mint amitől a kétezres évek végén elmenekültem. A Világzenei Színpadnál kezdtem, a Dubioza Kolektiv nevű számomra ismeretlen, méhecskéknek álcázott vadbosnyák zenekar balkáni rockjával. Nem volt rossz, ahogy az idő is pompás, napos de nem forró, mint a hangulat, amit egy holland klezmer-banda tovább izzított. Magam is táncra perdültem. Futás a Petőfi Rádióhoz, Pál Utcai Fiúkra gyűlik a nép. Húsztól ötven évesig szinte mindenki énekelte a szövegeket. A Legelőnél én is bepörögtem, s állítom, az együtt ordításon kívül semmire nem gondoltam. Budapest Bár ugyanitt, a szokásos. Kollár Laci twistelve dalolta világgá, hogy mi volna, ha ő gazdag lenne, és így tovább, szeretem, hogy ennyiféle zenész, akik korábban tán egymás koncertjére se jártak el, együtt zenélnek. Ez még a hétfői posztba is befért volna.
Életem első mojito-ja, finom volt -, közben a Sziget üzenőfalára N. ezt írta a világnak: "Recece". Remélem, okul belőle az emberiség. :) Nekem ennyi bölcsesség se jutott az eszembe, hiszen azon ámultam, hogy mit keresnek szolgálatban levő angol bobbyk a Szigeten. Csudára tetszettek!
Vissza a Világzenéhez, de vajon miért? Tibcsi elmagyarázta, hogy évek óta ide vágynak, nem a Nagyszínpadra. S hogy látott már itt mexikói punkzenekart is, akkor nekik miért ne lehetne, furulyálniuk kéne vagy saruban járniuk? No jó, a Sehol se talállakban van ukulele :) A Fekete Lamournál megint eggyé olvadtam a zenével, és énekeltem, ahogy a torkomon kifért. Gondolat egy szál se. Lehet, hogy már én is tudok néhány percig szórakozni? Vagy mifene...
Pár perc zenehallgatás az Arfika faluban, majd hirtelen ötlettől vezérelve át a Magic Mirrorba. Sok évvel ezelőtt belecsöppentem itt egy beszélgetésbe, most azonban show-műsor nézője lehettem. Nem tudom, hogy fiú-e vagy lány-e akrobata,  tehenészfiúk tűzforró,  erotikus tánckara, s egy műsorvezető-dizőz váltották egymást a színpadon. Utóbbitól az én állam is leesett, a belőle sugárzó  természetes, méltósággal megélt nőiesség mellett a szőke, műkörmös, fitnessben edzett kolléganőm csupán plasztik barbibaba. A transzvesztita meghatározás mögötti tartalmakon azért elgondolkodtam, és persze örültem, hogy a zömében hetero közönség rajongva, tapsolva jár ide bulizni. Maradtam volna én is, ha a felhevült sátorban nem kell  hosszan pipiskednem, hogy a tömeg feje fölött valamit láthassak. Egy laza félnap után, éjjel fél egykor  könnyű léptekkel és szívvel hagytam el a Szigetet. Jó volt.

Közöny

Délután hat óra, metrókijárat, több száz ember jött a felszínre. Arra karikázva figyelmetlenül ráhajtottam egy kőre. A kosárból balra zuhant ki a gyümölcsöszacskó, jobbra meg én huppantam, és senki, de senki meg nem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nemcsak a gyümölcsön, de rajtam is átléptek, és haladtak tovább. Budapest, Magyarország ... Európa.... (?) Szegény emberiség!

Olimpia 2012.

Lőrincz Tamás szégyentől lesütött szemmel kesergett az ezüstje felett. Noha az ország most is csalódott, Vajda Attila tiszteleg a mezőny előtt, melyben utolsó előtti lett, gratulált, hiszen ők azért küzdöttek, ami neki már megvan, hálás a felkészítő csapatának, és elégedett, mert kihozta magából a legtöbbet.
Egy egészséges személyiség örül, ha sikerült a legjobbat adnia magából, és ha evvel még érmet is nyer, az hab a tortán. Ugyanez vonatkozik egy egészséges nemzetre is. Nem visz előre, ha azon siránkozunk, amink nincs (Trianontól aranyéremig), célszerűbb volna, ha azzal lennénk elégedettek, abból építkeznénk, amink van.

Sziget mínusz 1. - Fogunk-e így együtt muzsikálni?

Mínusz egyedik nap, plusz negyvenedik fok. Lassan telik a sziget, ám még elviselhető, szemét is alig. Füvön heverő társaságok kellemesen csevegő csoportjai, családok babakocsival, vidám travik, néhány kisebb sátorban élőzene, bisztrók gépzenéje, nekem elég a fílinghez.

Porondszínpad, Cseh Tamás emlékest. Hatfős zenekar, vokál, Udvaros, Für, Cserhalmi, Kálloy Molnár és a többiek... Két óra libabőrben. Műfaji, világnézeti kavalkád, jobb és bal,  musical és cigányzene, tangó, táncdal és ír kocsmadal, örömzene és dráma. Bereményi ezt jól kitalálta. Für Anikó mint indulót, peckes mosollyal ellenpontozza szegény öreg Somlai Margit történetét, ettől aztán nincs olyan marcona néző, kiben legalább egy pillanatra meg ne állna az ütő. Cserhalmi szétmosott pólóval született Magyarországon, s ebbe a szikár méltóságba mi majd belehalunk. Végül állva tapsolunk, forradalmi tettekről álmodozva, lendületesen lépdelünk át a Nagyszínpadhoz tán kétszázan. Néhány ezren már várnak ott,  következik a Csík zenekar. Némi népzenélés után Hobo, Ferenczi György, Tibcsi, Bródy, Kovács Kati, Szörényi, Lovasi, Presser, saját dalaikon túl Kex és Tankcsapda, egy számon belül - a szöveg, a dallam vagy a ritmus hasonlósága alapján - összeölelkezik mezőségi csárdás és rock-and-roll. Megtanulták egymás és mások zenéit, szövegeit .Bródy csárdást gitározik. Presser nem csak zongorál és klarinétozik, de szólóban népdalt énekel, és Ferenczivel együtt  a gyermekek felfedező örömével szinte végig kísérnek mindenkit. Önkívületben száll valahová felfelé az egész színpad, ez engem is magasabb tudatállapotba repít, amikor bevillan, hogy jaj, botorul bejelentkeztem a  későesti Laár-féle online-meditációra, gondolva, hazaérek, ámde  még itt állok. Sebaj, jó lesz ez így is, akkor hát becsukom a szemem és azt vizualizálom -egyéb lehetőség híján  így, a tömeg közepén -, hogy az ország össz-tudatossági szintje úgy emelkedik egyre magasabbra, ahogy a színpadon levők és a mi katarzisunk olvad eggyé a zenében. Hogy egyszer majd mi is tudunk így együtt muzsikálni. Két és fél óra után úgy tűnik már, kimaradnak a vízcsapból is folyó dalok, aztán mégsem, de az a két csepp  belefér a három órányi áradásba. Köszönet Marton Lászlónak, amiért ezt az estét kitalálta.

Bándy Kata halála okán

... Sokaknak sajnos: ürügyén. Egy frusztrált nép aktuális igénye szerint képes bárkire és bármire, de mindezek ellenkezőjére is gyűlölettel fröcsögni. Kínos leírnom, hogy caminós "zarándoktársaim",  valamint régi jógás ismerőseim osztják meg közösségi portálon a Gój Motorosok posztjait és szélsőséges lapok cikkeit arról, hogyan kéne az elkövetőt kínhalállal kivégezni, a cigányokat pedig elűzni. És persze a zsidók tehetnek erről is, csak azért, nehogy kimaradjanak valamiből.  Fent említett ismerőseim közül többen szavazatokat gyűjtenek arról, hányan végeznék ki saját kezűleg az elkövetőt. S miközben szidják Amerikát, arra hivatkoznak, hogy még ott is van halálbüntetés. De ha tesznek az Államokra, mit törődnek vele, hogy mi van ott? Ettől  itt még győzhetne a józan ész. Például el lehetne gondolkodni azon, vajon mennyiben vagyunk hibásak egyes rétegek többgenerációs leszakadásában, kriminalizálódásában. 

A halálbüntetésnek nincs visszatartó ereje. Még egy bolti lopásnál sem mérlegel az elkövető, hogy ennyi és ennyi büntetésért megéri-e. Minden tettes abban bízik, hogy őt nem kapják el. Az egyszerűbbje pusztán önhittségből, az intelligensebbje meg is tesz ezért mindent. Egy aberrált személyiség pedig még azon se gondolkodik el, hogy elkapják-e, csak megteszi, mert ösztönei hajtják. 

Születés és halál nem a mi kezünkben van. Ha istent játszunk, abból sose jövünk ki jól. A sokak által végigsírt Halálsoron vagy a Táncos a sötétben épp úgy lehetne intő példa, mint az önbíráskodás számos jól-rosszul dokumentált esete, és a történelem. A most nagyszájúskodók közül vajon hányan aludnának jól azután, ha kezükbe adnák a kivégzés jogát és szembe kellene nézniük egy emberrel,  tettesként az ő áldozatukkal? Könnyebb a felelősséget egy apparátusra, egy névtelen hóhérra hárítani. Ugyanakkor nincs kétségem afelől, hogy a szinte már állandósult lincshangulatban most is sokan  önként kezükbe vennék a végrehajtást, mutatnának erőszakkal példát az erőszaknak. De ha már... akkor miért nem hozunk olyan törvényt - az EU-csatlakozás előtt se tettük -, mely szerint az áldozat közvetlen hozzátartozói megnyomhatják azt a gombot, elsüthetik azt a fegyvert, meghúzhatják azt a kötelet? Bízzuk rájuk, hogy felvállalják-e ennek felelősségét, következményeit, hogyan boldogulnak az éjszakáikkal és a nappalaikkal. 

Szomorú, hogy egy fiús apa józan javaslatát figyelmen kívül hagyják a vért kívánók. Igaz, a férfiaknak még mindig kényelmesebb bosszút lihegni, mint minden esetben hazakísérni egy nőt, akivel együtt töltötték az alkonyat utáni órákat. A nőknek is könnyebb a trendhez igazodva egyenrangú vagányt játszani, mint erre kérni a férfiakat. 

Valóban nagyon szomorú, hogy az igazságszolgáltatás nem szolgáltat igazságot - más jellegű ügyekben sem- , és az életfogytiglan többnyire nem tart életfogytig. Ez is azt támasztja alá, hogy ember nem tud jól ítélni, ezért nem adatott kezünkbe az élet és halál fölötti döntés joga. Nem adatott, még ha mi erőszakkal el is vesszük. 

Szomorú, de évente számos hasonló bűncselekmény történik, amely nem kavarja így fel az országot. Talán az áldozat nem volt ilyen bájos, és az elkövető nem kreol bőrű. 

Kata kedves arcából nem a bosszúvágy sugárzik. Nyugodjon békében! 

Mindennapi csodáimból... és mindjárt kettő is

Stand up comedy a 109-es buszon

Péntek délután, mogorva, fáradt tömeg... a fél óra várakozás után begördülő, teli buszon is. Le senki, fel annál többen szálltunk. Az ajtók nyitása, csukása a továbbiakban tömegbe ütközött. A kezeimben levő csomagok összeakadtak egy asszonyéval, összenevetünk, hogy sebaj, most fogja mindenki a hozzá közelebb levő szatyrot, aztán a végén majd kibogozzuk. A nálam levő azálea bokor száz virágjából a fele lesajtolódott a tömeg nyomása alatt, akkor meg azon nevettem kínomban, hogy csak a csupasz zöldet fogom hazavinni. A kátyúkon nagyokat huppantunk, az egyik utas megjegyezte, hogy nincs mibe kapaszkodni. Szép szimbólum ez - ironizálok- , lassan valóban nincs kibe-mibe kapaszkodni, meg kell tanulnunk a saját lábunkon állni. Illetve egymásnak vetni a hátunkat, megtartani egymást. Különben is, örüljünk, hogy van még BKV. A szatyraim egy részét fogó utastárs mosolyogva beszólt, hogy ha adnak neki egy biciklit, lemond a tömegközlekedésről. Nekem van kerékpárom, de ha kapok egy pár lúdtalpbetétet, szívesen elgyalogolok - válaszoltam. Elhízott nemzet vagyunk, kormányunk megajándékoz bennünket egy ingyen fitness-bérlettel. Ekkorra már nem csak a kátyúktól, de a jókedvtől is hullámzott az utastér elülső fele.

Hát így. Ha nem vesszük elő a humorérzékünket, megbuggyanunk. Ma, ezen a buszon valahogy épp a megfelelő emberek, éppen megfelelő állapotukban kerültek össze egy kis nevetésre.


Sokszínűség

Szerintem a "bocskai" gyönyörű viselet. És szeretem a zsidók kultúrateremtő erejét, életrevalóságukat. 
Nem lájkolom sem Orbánt, sem Gyurcsányt, nem tennék ilyet egy politikussal sem (no, talán kivétel a Göncz Árpád, a nagyapakomplexusaim miatt :)).
Sajnálom, ha egy ruha mást jelent, mint ami, és azt is, hogy már nem tehetek fel kokárdát március idusán, ha nem akarom, hogy besoroljanak valahová, ahová én nem szeretnék besorolódni. Nem hiszem, hogy minden jó, ami zsidó, balos, konzervatív, népies, urbánus, ősmagyar, liberális (van, volt nálunk egyáltalán ilyen?).
Nagyon szeretem - a szélsőségek, és ígéretek nyomában gondolkodás nélkül sodródók kivételével -, ha mindenféle emberek megtisztelnek látogatásukkal, meghívásukkal, úton-útfélen beszélgetésükkel, és arról folyik a szó, ami összeköt, nem arról, ami szétválaszt. Egy évszázadok óta, máig darabokra hasadtan létező nemzet tagjaként engem ez tanít, felemel és gazdagít.

Üzenet palackban

“Ked­ves Utó­kor, ha nem let­te­tek igaz­sá­go­sab­bak, béke­sze­retőb­bek és álta­lá­ban véve értel­me­seb­bek, mint ami­lye­nek mi vagyunk (vol­tunk) – no, akkor vigyen el ben­ne­te­ket az ördög. Ezzel a jókí­ván­ság­gal mara­dok (marad­tam) tisztelettel:Albert Einstein.”

(Egy idő­kap­szu­lá­ban elhe­lye­zett levél 1936-ból.)


Vicces és szomorú...

"...itt az ördög, de nem visz el..." - ezt meg a Sziámi mondja. Miért vinne? Jól megvagyunk itt együtt, összecuccoltunk vele. 

Mindennapi csodáimból: zarándokszellem

Szeretem a látszólag össze nem illő dolgok mégis összesimulását. Ma például azt, hogy egy szétszakadt országban két ellentétes világnézetű, eltérő generációbeli ember (egy konzervatív huszonéves srác, meg jómagam) békésen tudott együtt vacsorázni, négy órán át fűzni a szót emelkedetten, kacagva, szomorúan vagy izgatottan. Szeretném azt hinni, hogy ez a Camino hatása... de sajnos nem hat mindenkire így az Út. Ezért még inkább értékesek az ilyen alkalmak. 

Egy doktori elé és után, no meg közben is

Széchenyi István: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakán, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor az a nemzet aljas vagy műveletlen.” 


Tessék választani!


(Ps: Ezt az idézetet talán már írtam itt, ám meglehet, hogy még fogom is.)

Millás tüntetés tegnap

Kulka János, Csákányi Eszter okos, szép beszédei.

A fagyi minden tábor körében kelendő

Voltak a szépek...

... és voltak a csúnyák.

Több, mint egyszázezer...

A két tábor között dupla kordon, és dupla sor rohamrendőr. Neonácik a Jégbüfé-Petőfi Sándor utca sarkán, mi pedig a büfé előtt, végül a rendőrök a templom oldalára tereltek bennünket

"Végére jártam", és az valóban az Astoriánál volt

Evvel az emberrel kellemesen elbeszélgettem, aztán a periférián fel-le vonulók között becsatlakozott egy árpádsáv alá

Nem vagyok politikailag igazán aktív, ám mostanában olykor úgy érzem, legalább csendes jelenlétemmel jeleznem kell... no ha más nem, magam felé, hogy nincs ez így rendben. Akinek szól, azt úgysem érdekli. 

Legelső sorban gratulálok annak, aki egy időpontra, egymástól mindössze két méternyire adott ki engedélyt a millások és a neonácik tüntetésére! Nem kevés pénzbe kerülhetett a dupla kordon, és a közéjük feszített rohamrendőr-háló. Kevésbé lett volna költséges a két rendezvényt egymástól néhány órával elcsúsztatni.
Még a Jégbüfé is kordonná vált, egyik oldalról bezárták az ajtaját, amit néhány bent rekedt fekete inges kilincsrángatással, "ezt is valami zsidó zárta le"-típusú ordibálással nyugtázott. Fekete ing, hitlerjúgendes jelvények, nyilas viselet, vállapok, villogó szemek, és köztük elszórva családanyák és apák, legalábbis annak látszó "civilek", lehetnek ők a fodrászunk vagy a kedvenc közértesünk is. Két kopasz áttört, és elvitték őket, amikor az egyik millás nyugtatólag szólt át, hogy nem kell aggódni, küldik utána a jogvédőt, "hülye kurva" volt a szíves köszönet. Szóval voltak a csúnyák, és voltak a szépek...

A millások között budai nagypolgár, újpesti proli, külföldi szimpatizáns, no és néhány agresszív tüntető, akik sajnos felvették a túloldal által dobott kesztyűt, sőt, talán azért jöttek, hogy felvegyék. 

Fél háromtól a kezdésig az ötvenes évek táncdalai szóltak a hangszórókból. Nevetnem kellett, annyira találó, pedig szomorkodhattam volna. A Himnusz mindig szorongatja a torkomat. Pár perc múlva a másik táborban is megszólalt, nyilván ott is sokak torka-szíve összeszorult. Aztán elhangzott, hogy "a maggaságos isten nevében fegyverbe, fegyverbe!", és én elképzelni se tudtam, hogy egyeztetik ezt össze. "Ria, ria Hungária!", "nácik haza! nácik haza!", a sajtó persze idecsődült, a rendezvény békés része nem oly érdekes. Én pedig életemben először örültem a rohamrendőröknek. Hálásan rájuk mosolyogtam, közben persze megfordult a fejemben, hogy milyen gyáva vagyok. Ha ellenem jönnek, rühellem őket, ha engem védenek, szinte térdre borulok előttük. 

Trauma-fóbia

Popper használja valahol ezt a fogalmat. Amikor valaki nem néz szembe a valósággal, hátat fordít annak, letagadja, megszépíti... Félelmében.
Hedonizmus, cinizmus, aszociális magatartás, önzés... többféle formát öltve mind viselkedünk így, többé-kevésbé.
Az ex-politikus, aki állítólag a barátom, szeret engem (no az utolsó Lotz Terem-beli találkozásunk óta csak múltidő... azaz sose volt igaz), fennhangon gyönyörködött az Alexandra elrendezésében, a kávézóban és a könyvválasztékban, és megjegyezte, nem érti, miért mondják a rossz nyelvek, hogy a Matyi Dezső tönkretette a magyar könyvkiadást. Hiszen oly sok könyv van itt, és oly szépek! Az Alexandra tényleg csodás. De aki két évtizeden át ült a parlamentben, tudhatná, hogy a kis kiadók attól mentek tönkre, mert az Alexandrába 50 százalék jutalék árán lehet bejutni, mely kezdeményezés után kedvet kapott ehhez a többi nagy terjesztő is.  Sok évvel ezelőtt egy barátom számára kerestem megfizethető pszichológust. Ő ajánlott többet is, óránként tízezerért, mert szerinte az olcsó... volt akkor, noha még most is drága lenne. Pedig  soha nem volt gazdag, maga vágja a haját, ő járt sokáig hengerfejes rozzant autóval a Kossuth térre, s egy lakásfelújítással is s.k. végez. No hiába, fontosabb a "nagyfiúknak" megfelelni, gombot az ő elvárásuk szerint - nyilván önmagát is meggyőzve - nyomogatni, mint felmérni a valóságot,  és felvállalni a felelősséget.  De hiszen a saját motivációval nem néz szembe, megváltónak hazudja magát, magának is. Ha bajban vagyok, lekicsinyíti, s rávágja, hogy "te úgyis mindig kirántod magad!". Nem tudja, hogyan, milyen áron, és hová rántom ki magam, mert erre nem szentel figyelmet. Nem azért mondja, mert ismer, figyel, tudja a képességeimet, és bíztat, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznie avval, hogy közvetlenül mellette is történnek tragédiák. Mások azért tesznek így, mert félnek, hogy jaj csak velük is meg ne történjen, ő még azért is, hogy nehogy felelősséget kelljen vállalnia azért, mert a vonatkozó poszton is félelmei mozgatták döntéseiben.
Rádöbbentem, hogy ő is az az ember, aki megtesz valamit értem, ha az nem jár áldozattal. Számára áldozatot jelentene, ha szembe kellene néznie a saját motivációival, az őt mozgató félelmekkel ,az életével, privát vagy köz. S mindennek következményeivel. Ha ezt nem kell, akkor szívesen segít. Ebből lesz az alamizsna. Oly szépen tudja csomagolni, hogy elhíresült szociális érzékenységéről.
No és a Maffiavezér, aki szerint ebben az országban nem hal éhen senki, a nyugdíjasoknak is mindegy, hogy ezer forinttal több vagy kevesebb a járandóságuk, nekik már nincs szükségük semmire, csak a fiatalokkal kell törődni. Aki éhenhalásnak élné meg azt, ha kipottyanna a márványvillájából, bele egy háromszobás budai lakásba, a fia évi huszonkettő helyett csak egyszer mehetne síelni, ő maga pedig a mindennapi éttermezés helyett otthon fogyasztaná el háromfogásos ebédjét. Ő így látja a csődöt, ez alá nem mer nézni, tagad. mert elfojtással szorong, hogy vele is megtörténhet. Kasztkülönbségek nincsenek, ő nem gazdag... Ha mammográfiára akarok menni, ő elvisz, de avval már nem néz szembe, hogy tb-kártya hiányában mi lesz velem, ha pozitív az eredmény, és hogy az eddigi gyógyszereimet se tudom beszerezni. Alamizsna lett volna ez is, nem kértem. Véleménye szerint ugyanis nincs aki ne tudna orvoshoz menni, vagy gyógyszert fizetni.
Boltszomszédaim, akik a baj első jeleire szintén elfordították a fejüket, ettől eltekintve úgy tettek, mintha mi sem történt volna, nevetgéltek, dicsekedtek a bevételükkel, panaszkodtak a magánéletük miatt... mint bármikor máskor.  Csak a csődről és a hogylétemről nem érdeklődtek.
Novemberben beszámolót tartottam a zarándoklatomról. Zarándoktársaim a végén megkérdezték, milyen hosszútávú eredményét látom az útnak? Mondtam, hogy az majd ezután válik el, mert tönkre mentünk, bezárunk, ezen kívül van egy fájdalmas csomó a mellemben, és egy rakás más betegségem, de nem érvényes a tb-kártyám. Azóta se kérdezte senki, hogy miből élek, mit eszem, és mi van a csomóval? Egy találkozón, mikor a diétám miatt húzódoztam a süteményevéstől, egyikük, aki természetgyógyászatot tanul, könnyedén mosolyogva mondta, hogy biztosan nincs súlyos bajom. Hát a féltucat emésztési nyavaja mellett a Crohn... ha ő nem tudja, hogy a következő lépés a rák, akkor ki tudja? Mindenesetre szintén könnyedén válaszoltam, hogy akár súlyos, akár nem, nem tudok ennyi diétát tartani, tehát kénytelen leszek agymosást végezni, a baj úgyis pszichés eredetű. No jó, van kivétel, akivel épp tegnap volt mélyebb beszélgetésünk, de erről majd máskor írok...
Bajai könyvtáros ismerősöm ötven felett  komfort nélküli albérletben lakik, éhezik és fagyoskodik. Kollégái úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Nem panaszkodik, de azért nyilvánvaló, hogy nyomorog.
Tanárnő ismerősöm kipellengérezi a számos pszichoszomatikus betegségtől szenvedő lányát, hogy csak beképzeli ezeket. Egyszerűbb, mint szembenézni avval, hogy nem tudta szeretni. Egyszer azt is mondta nekem, hogy ne elemezzek már annyit a világon, és ő nem dolgozhat magán befelé, mert sok dolgot akar még csinálni  kifelé. Mintha ez a kettő kizárná egymást. Kifogást mindig találunk, még ha hajmeresztő butaság is.
A sor végtelenségig folytatható...

Aki nem ismeri fel a saját motivációit, korlátait, aki elfordul önnön félelmeitől, szorongásaitól, az elfordul másétól is. Legfeljebb csomagol, tudatosan vagy sem, karitativitás, messianizmus és egyéb szép mintájú, masnis papírokba.

Ahogy már írtam, szerintem nem az a pozitív gondolkodás, ha a nehézségeket, csúfságokat gyengeségből széppé hazudom, hanem az, ha a világot valóságában felvállalva is meg tudom őrizni a magas rezgésszámomat. Ha van egyáltalán.

"Soha se fogod 

megbocsátani nekem, 

hogy nem szerettél." (Fodor Ákos)

Kepes András: Tövispuszta

Hogy száguld át a huszadik századi skizofrén magyar történelem egy (minden) család életén...
A Napfény Íze jutott eszembe. 
Ha nem nézünk szembe a gyökereinkkel, a múlttal, ha letagadjuk vagy meghamisítjuk magunk és a világ előtt azt, satnyák maradunk. 
Olyan ez, mint a családállítás, nagy oldásokkal.

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája

Hétköznap délben körülbelül harmincan, és nagyjából ilyen átlagéletkorral ültünk a teremben. Figyelembe véve a kongó mozikat, azt, hogy ezt a filmet már néhány hete mutatják, és hogy most sem a ráérő nyugdíjasok múlatták itt idejüket, ez a létszám már-már sikert mutat.

Nem szeretem a Jankovics-filmek képi világát. A János Vitéz plakátfigurájától egyenesen kirázott a hideg.
Ugyanakkor értékelem, hogy minden film több rétegben meg van pakolva üzenettel.
Madách látomását például kiegészítette a huszadik század történelmi eseményeivel. Tiszteletet ébresztett bennem az üzenetközvetítésnek az a módja, hogy minden egyes történelmi színt más rajztechnikával ábrázolt. Láthatóan jól átgondolva, melyiket hogyan. Így kicsit olyan, mintha minden egyes rész önálló, a többitől eltérő alkotás lenne, az egyik mondjuk egy japán műhelyből, a másik amerikaiból, és így tovább. Az azonos szemléletmód, a szellemiség foglalja egésszé. A 160 perc, rövid szünettel abszolút élvezhető volt számomra, annak ellenére, hogy egyetlen kép se akadt, ami a lelkemnek kedves lett volna. A történethez hozzáadott vizuális többletüzenetek azonban lenyűgöztek.
Ám szöveg is felismerést ébresztett bennem: jó lenne újra és újra elolvasni, időtálló gondolatai számos   kérdésünkre választ adnak. Akárcsak a bibliai Apokalipszis. Aktuálissá vált víziók.

Készült: 1988-2011.! Főiskolásként láttam néhány jelenetét. Jankovics számos jövedelmező munkát azért vállalt el, hogy saját pénzből folytathassa ezt a filmet. Nekem ez az ember problémás, hiszem, hogy ez a film több őnála, "csak"  tehetséges médium volt. Végül az NKA-ba, közel a tűzhöz kerülve sikerült befejeznie a művet. Ezt a pénzt a magam részéről nem bánom.

Fabulaesszé - A szép halál (2008.)

Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?

Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.

Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.

Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.

Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. Hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.

A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

A Nagy Testvér valóban figyel

Az első döbbenet után azért viccesnek is találom. Mit tehetünk mást, mint hogy nevetünk rajta?


Két különböző szolgáltatónál vezetek blogot. A frissebbik blogban ha az oldalsáv egyik rovatának címét elkezdem begépelni, e régi blog azonos betűvel kezdődő posztcímeit ajánlja fel nekem könnyítésül. Hö? 
Nincs közös profil, email-cím, semmi, amiről tudnék... Nem lepődöm meg, ha valahol valakik össze tudják kombinálni a blogjainkat az elektronikus postafiókjainkkal, a közösségi oldalakkal, nevünkkel, családfánkkal, minden adatunkkal.

"Nyilvántartanak
nyilván tartanak
tôled
tartanak
tôled
nyilván tartanak tôled"

Kontroll Csoport, valamikor a nyolcvanas évek elején...
De most lehet-e "underground" ellenzékbe vonulni?

Együttélés kérdőjelekkel

A Maffiavezér 43 évvel ezelőtt feleségül vette egy diplomata lányát. Azt gondolta, senki se száz százalékos, a nő is csak nyolcvan, ő is annyi, és majd kipótolja a feleségéből hiányzó nyolcvan százalékot. (Hogy a nő majd miből pótolja ki, az nem foglalkoztatta. Őt megcsalni nem lehet, poligámiát csak a saját részéről fogad el.) Az esküvőjükön jelen volt az aktuális szeretője.
Már az "együtt járás" időszakában se érdekelte, hogy mi történik pl. a menyasszonya munkahelyén, utasította, hogy őt ezekkel hagyja békén. Csinos, jó háziasszony, vonzó családból, és rajong érte. Ennyi elég, a nők úgyis mind "hülye picsák", másra nem használhatóak. (Nekem is előre jelezte, hogy ha vége, akkor már nem érdekli egyik sem. Na persze, hogy elbizakodottan azt hittem, velem majd másképp lesz azután is, ha már nincs az elvárásait kielégítő használati értékem, mer' én oly csodálatos vagyok!)
Mindkét gyerek születése után kitelepítette a családját néhány hónapra az asszony szüleinek nyaralójába, avval az ürüggyel, hogy a nagyszülők majd segítenek, ő pedig bent maradt a városban. Nem vacakolt pelenkacserével, csecsemősírással...  De már totyogós koruktól rajongva használja gyerekeit érzelmi komfortja céljára.
Az asszony évek óta lélegeztető készülékkel alszik, álmában elfelejt levegőt venni, és nem jár ki egyedül a házból, önkéntes bezártságban él. Egyszer kérdeztem a maffiózót, mióta fojtogatja a feleségét, habozás nélkül rávágta, hogy negyven éve. Nem járnak kettesben nyaralni, nem beszélgetnek, a rutin miatt pár szavas zsarnok-behódoló játszmákon, praktikus dolgokról való szóváltáson kívül nincsenek közös dolgaik. Talán sosem működtek párként, két önkörébe zárt individuum. Ő hétköznap reggelente elmegy otthonról, ha van dolga, ha nincs, vendéglőben ebédel, kávéházban kávézik, szó szerint idegen nőkkel szexszel,  haverok társaságában unatkozik, az asszony meg otthon.
Válás fel se merült, a feleségében leginkább az érzelmi függőség miatt, benne pedig kényelemből, ami szintén függőség. Imádja a márványpadlós, medencés, parkos villáját, a hatalmas tévét a teremnyi fürdőszobában, az olajozottan működő háztartást, amire sose volt gondja, a hétvégi nagy családi ebédeket... és itt be is zárul a kör, az ingerszegény, unalmas élet, amire panaszkodik, ám a magából fakadó összefüggéseket nem látja.

A háziasszony szerelem nélkül, biztonságvágyból ment férjhez. A gyerek mindjárt felnő, a ház felépült, ma már olvas, internetezik, nyitogatja a határait. Kifelé kandikál, de csak annyira, hogy még ne veszélyeztesse az otthoni kapaszkodóját. Férje emberkerülő, az önkifejezésre se igénye, se képessége, a magányos munka-tévézés-asszony/gyerekpiszkálás között csordogál az élete, s ha valami ezt fenyegetni látszik, öngyilkossággal fenyegetőzik. Nincs közös téma, csak közös frusztrációk és kiszolgáltatottság, egymás utálása, nincs közös érdeklődés, cél,  nyelv, csak a szürke - ámde a változtatásnál mégis biztonságosabbnak tűnő - unalom, amiben egy falusi búcsú vagy az utcai események ablakból-kapuból való bámulása fontos ingerforrás.

Ezek a történetek végtelen számban ismétlődnek, variálódnak. Van ahol az utódokat próbálják  fészekhez ragasztani, ki ne derüljön, hogy kettesben már nincs életük, van ahol épp ezért születik meg már a a gyerek is, ragasztóul,  esetleg a tűzhelyhez kötött fél társalkodójául... családom, ismerőseim vagy a saját életem is szolgáltat bőségesen hasonló, párkapcsolatnak álcázott páros magányról szóló függőségeket. Kilépni, átlépni egy másikba lehet, de ha függő önmagunkon nem változtatunk, ugyanabba a folyóban találhatjuk magunkat újra.

A Törvény egyenlővé tesz

Legjobb barátom, lélektársam jóvoltából - sziámi ikrekként párhuzamosan futnak szerelmi történeteink is - van módom megfigyelni, hogy egy maffiózó és egy vidéki háziasszony ego-játszmái pontosan ugyanolyanok. Mindössze a játszótér mérete a különbség.

Az elmúlt év során arra is ráébredtem, hogy zarándok, maffiózó, boltos, politikus, yuppie ...  magasabb rendű tudatosság hiányában ugyanúgy működünk. Gondolom, e tudatosság meglétével megint egyformán. A törvényszerűségek is egyenlővé tesznek bennünket.

Egy szkeptikus zsidó, egy katolikus pap, és a többiek

Csernus Imrét látva mindig az jut az eszembe, hogy ez a szegény ember segítségre szorul! Arcára keserű ön- és világutálat ül, ez tör aztán ki arroganciájában, frusztrációit túlkompenzáló fölényességében is. Azt mondja, hogy ő rendben van magával... Noha én nem mondom ezt, és az arcom sem ily keserű, észosztási stílusában olykor magamra ismer...nék, ha nézném, de nem nézem, nem is hallgatom.
Müller Péterről úgy vélem, jó szándékkal indult el egy önmagát építő úton, ami valahogy túlszaladt rajta. Mintha a hiúság lenne a gyenge pontja, felült volna a népszerűség és a rajongói elvárások hullámára. Úgy kommunikál, mint kinek nincsenek kételyei, kérdései, csak válaszai, és mintha vele minden rendben lenne. Talán önmagának és a világnak is nagyobb hasznára válhatna, ha a szériaírás helyett többet figyelne befelé.
Popper Péter vagy  Bagdy Emőke, Pál Feri atya sosem állították magukról, hogy teljesen rendben lennének, és mindenre tudják a választ. Sőt!
Popper Péter alól a legvörösebb időszakában is valahogy kikandikált az isten lába, később körül is járta "Őt" sok irányból, s bár idősödvén egyre közelebbi kapcsolatba kerültek, a kételkedő nyitottság nála nem zárult dogmákká.
Pál Feri atya pap. Nem csak foglalkozására nézve, hanem hivatásában az. A SOTE klinikáján mentálhigiénés szakembereként, misén, nyári ifjúsági tábor lakójaként vagy a keddi előadásokon meséket hivatásos mesemondókkal egyenrangúan mesélve, hétköznapi példákat mély lélektani  valamint pedagógiai tudással, együttérzéssel és nyitott elmével, közvetlen hangvétellel, kacagtató humorral és (ön)iróniával elemezve... minden cselekedetében PAP. Elfojtások, túlkompenzálások  nélkül, szabadon. Hogy most épp itt él, hát katolikus keresztény. Bizonyára neki is vannak gyenge pontjai, ám kisugárzása láttán úgy hiszem, szembenéz, jól bánik velük.

Mindennapi csodáim 3. - Átprogramozás

Nemrég  írtam a negatív programozásról.

Ma ismét találkoztam két angyallal.
November óta rendezetlen jogviszonyt jelezve pirosan villogott minden orvos számítógépe. Azóta kétszer vonogatták a vállukat a különféle ügyintézők, hogy látják, már nincs tartozás, ők sem értik.  Felülvizsgálati kérelmet adtam be a NAV-hoz, amire immáron hatvanadik napja nincs válasz. Ám ez idő alatt nem mehettem orvoshoz. 
Tegnap eszembe jutott, hogy mindezt én kreálom magamnak. Addig pánikoltam, hogy nem kapok egészségügyi ellátást, és előreláthatóan már nem is fogok kapni, amíg valóban ezt kaptam meg. 
Ma reggel ismét elindultam a Teve utcai OEP-irodába, ahol eddig tevelassúsággal se haladt az ügyem... és a 8.30-9.15. közötti rövid időben megszületett a "zöld" kártyám!
Egy lelkes hölgyhöz kerültem, aki szívén viselte a munkáját, és nem engedte ki a kezéből a szálakat, amíg fel nem gombolyította, hogy az adataimhoz valaha valamilyen fatális okból két Taj-számot kapcsolt a rendszer. Telefonált, sorszám nélkül átadott az épület túlfelén dolgozó másik hölgynek, aki szintén lelkesen válogatta szét a két szálat, s kiderült, hogy nem tartozás áll fenn, éppenséggel még február végéig rendezettek a dolgaim.
Íme, amihez két hónap nem volt elég, most 45 perc alatt megoldódott!
Ne firtassuk, hogy ehhez miért kellenek angyalok... Mindenesetre nem győztem szép napot, szép hetet, és szép hosszú földi életet kívánni nekik!

Meglepetés, csillagok állása és más ilyen butaságok

Szerdán bementem a "nagyfiúkhoz" kapaszkodó szomszédomhoz elbúcsúzni. Egyedül volt, nem kellett szerepet játszania. Az előzmények után mégis meglepett, hogy öleléskor belém csimpaszkodott, s szinte sírva kérte, hogy "ne menj el, maradj itt!" (Ezt az őt évtizedek óta "jól ismerő" maffiózó megint nem hinné el.) Ő is csak nekem tudta levenni néha az álarcát, itt a hasonló eredet volt közös pont. Ám míg ő a teljes behódolás útját választotta, én a lázadásét. Értem a sokféle nyomorultságát, amit magára vett azért, hogy megfeleljen mindenkinek, egymás ellenfeleinek is, különösen azoknak, akiket ő példaképül állított magának, és végül az alfa-hímek (Kedvenc Maffiavezérem és a Vitorlás) mégse bánnak vele egyenrangúként, ő is csak "nőszámba" van véve, őt is csak használják. Ezek után persze senkinek nem felel meg igazán, senkinek se barátja. Érzem, értem mit miért tesz, mitől olyan amilyen, és ennek ellenére az utóbbi destruktív, dühös korszakomban őt is megbántottam, lenyilasoztam, holott nem az, csak épp a fentiekből következően befolyásolható. 

N. szerint mindkét szomszédom azért (is) neheztelt, igyekezett gyermeki durcával nem tudomásul venni, mert mindkettőjüket magára hagyom. Egyikük se tud másnak, és egymásnak se épp úgy megnyílni, mint nekem. Jaj de bonyolult ez ... és ha így van, akkor ezt a feladatot is elbuktam. Hát hogy tudnék én mindenki lelki gondozója lenni, ha a hajléktalanság, éhezés kacsingat felém, és emiatt folyton pánikban vagyok! A teli hassal is ágáló egómról, az igazság bajnokáról, a valaha bennem rekedt véres szájú protestáns prédikátorról már nem is beszélve... 

Ám megint a Camino jut eszembe. A bolt kérdésére azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Bár tudtam, hogy van tanulnivalóm e téren, mindjárt, hogy magamat is szerethetném, valahogy mégsem értettem, pontosan kit vagy mit kellene a bolt működéséhez szeretni, vagy csak nem akartam érteni. A vevőket se utálom, a szomszédaimat és a beszállítóimat se, és hát miféle válasz ez? Elvégre az élet minden kérdésére ez a válasz. Konkrétabbat vártam. És lám, ha alaposan fel tudnám göngyölíteni, meglehet, hogy kiderülne, valóban valahogy evvel maradtunk adósok, evvel veszett el a bolt.

Akár vonogathatnám is a vállamat, másokra mutogatva, hogy de ők se tudnak szeretni, mégse mennek tönkre... de hiába mutogatnék, mert ha nekik nem, nekem meg az a feladat van  előírva, mert valaha bevállaltam - nesze nekem szabad akarat! -, hogy márpedig most feltétel nélkül szeretni kell megtanulni, akkor minden élethelyzet azért kerül elém, hogy ezt a leckét számomra megtanítsa. Még a tanulás üteme is rám van bízva, csak aztán ne csodálkozzak azon, ha baj ér míg vacakolok, lázadozom, ellenállok.


Az utcán megszólítottam Kedvenc Maffiózómat, volna-e kedve jövő héten velem ebédelni? Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nem lehet így búcsú nélkül lezárni. Na erre a szokásos... Hát tényleg mindegy, hogy valakire rádől-e a ház, esetleg bent is ég, ő csak játssza tovább ugyanazokat a ego-játszmákat. Megjegyezte, hogy sajnos a gazdasági helyzet miatt alig van dolga,  holnap jön egy bécsi barátja, majd kiderül, hogy a következő héten melyik napon megy ki hozzá, de az általam felkínált két napból valamelyik biztosan megfelel majd, de ő csak előző nap tudja majd megmondani. Mondom, megint elfelejtesz majd felhívni, én meg nem hívhatlak. Dehogy felejt! Hiszen épp most kérdezte a szomszédomat, mi van velem. Ha valóban érdekli, miért nem tőlem kérdezte, továbbra sem a Holdon élek, telefonom is van még.  Láthatóan most se érdekeltem igazán, csak épp egy felszínes társasági csevej erejéig. 





És ha holnap tudja meg, mikor megy a jövő héten Bécsbe, egyébként meg nincs életbevágó dolga, miért nem tudja holnap megmondani, hogy mikor jó neki, és miért kell megint nekem két egész napot a levegőben lógatnom? Nem fogja fel, hogy mások nem úgy élnek, mint ő és körei. Hogy helyettünk nem intéz el mindent a könyvelő és a hivatalokban lefizetett és más egyéb szolgák, hogy mi napokig magunk babrálunk adminisztrációval, aztán újabb napokig sorban állunk a hivatalokban, hogy nekünk a város két távoli pontja között órákig kell tömegközlekednünk, hogy mi másoktól függünk, másokhoz kell napi szinten a legapróbb dolgainkkal is igazodnunk, jóval előre kell bejelenteni, szólni, de még fizetett mesteremberhez vagy szolgáltatóhoz is nekünk kell igazodni... ki vagyunk szolgáltatva, nem milliós üzletek miatt, csak a napi apró-cseprő ügyeinkkel... hogy  nekünk nem úgy van, hogy csak kényelmesen átröpködünk ide meg oda, tehát nekem két egész napot kell számára fenntartanom, úgy, hogy ő nem is veszi komolyan, és meglehet, hogy hiába. Én ráadásul néhány napra bekönyörögtem magam egy vidéki ismerőshöz, s a szívességért cserébe az a minimum, hogy előre meg tudom mondani, mikor mennék, most ezt a két napot számításba se vehetem. 
Úgy látom, mintha nem értené, hogy ha az ember egy szívéhez közelállóval találkozik (amennyiben e találkozást a felszínesnél mélyebbnek szánja), már előre ünnepre díszíti a lelkét, és evvel nem szabad játszani, visszaélni.  ...Így megy ez egy éve. 
Még azt is megjegyezte újra, hogy ők is csődbe mentek az étteremmel, mintha összehasonlítási alap lenne, s felmentés lehetne a törődés alól. Önmaga számára biztosan az. Annyi indulattal  kérkedik avval, hogy ő se magyarázattal, se kifogással nem tartozik senkinek,  mint aki a környezet megtévesztése mellett leginkább azon igyekezne, hogy önmaga elhiggye, de konfliktust okoz benne, hogy ez nem nagyon sikerül. Azt bizonygatja, hogy ő kívül és fölül áll az emberiség értékrendjén, és nem tartozik felelősséggel... 


Hogy is van az a bizonyos tünethármas? Nem tanul, nem szeret, és nem szorong. Az első kettő stimmel... Az is kedvenc hárítása, hogy az emberek nem változnak soha. Gondolom, hogy a saját változtatástól, változástól  való félelmei kövültek ebbe az axiómába. Hogy is írja a költő? Kapaszkodókat építünk, s mire eszmélnénk, kész is a ketrec. Némely esetben az aranyketrec, ami félelem ellen épült várból börtönné lesz. Kilépni, a megszokott rutinon változtatni kockázatos, jobb inkább ez a rossz, ahol az összes ismert szerep, játszma biztonsággal eljátszható. Szerintem nem  akarja, ezért nem is érti, hogy mi történik vele és körötte, nincs hozzá bátorsága, rövid távon kényelmesebb a struccpolitika. 


A Rák jegyében született, érzelemorientáltság még ha éretlenül is,  családcentrikusság, sérülékeny puha lényének páncél mögé menekítése jellemzi. Szerintem sok benne a Bika-jegy is, talán az aszcendense, vagy valamelyik ház uralkodója lehet ez. Makacsság, kritikátlanság birtoklás, ragaszkodás a megszerzett kényelemhez, rugalmatlanság,  alkalmazkodás csak az érdekei mentén, ugyanakkor következetesség. Mindkettő feminin jegy, talán ezért is vált számomra hozzáférhetővé, egy kőkemény macsóval ellentétben.


Amúgy pedig de jó lett volna időnként visszaolvasni saját írásaimat! Hogy az egyszer már felfedezett spanyol viaszt ne kelljen újra meg újra, és egy adott helyzetben ne későn érkezzen az a felismerés, ami pedig egyszer már a tarsolyomban volt.