Barcelona Katedrális

Más néven Santa Eulália. Egy haszna biztosan van annak, hogy a kavarodásban oda vettem repjegyet.

Ó egek, a Barcelona Katedrálisból indulhatok!!! Ennél jobbat elképzelni se tudok. Reményeim szerint oda is érkezem vissza.

Tavaly beleszerettem. A kerengőjében tartott libákba, a fényekbe...

Több helyen éreztem már Jelenlétet, ám ez az első, ahol a sajátomét ... több száz évvel korábbról. Otthon vagyok.

Szponzorok

Az egyik beszállítónk, a neves csokimanufaktúrás kérte, hogy mindenképp vigyem el a telefonszámát, ha megszorulok kint, szóljak, s küld pénzt. Pedig nem barátom, s nem is tud a kálváriámról. Egy nem túl régi barátnőm hasonlót ajánlott. Nem fogok élni evvel, mert nem tudnám visszaadni a kölcsönt, mégis jólesett. A közeli fénymásolóban ingyen akarták másolni az útikönyv-oldalakat, nem hagytam, de ez is kedves élmény volt.

A szomszéd régiségboltos, aki olyan fukar, mint három skót, kezembe nyomott egy szemre ronda pénztárcát, hogy jó hasznát vehetem az úton. S valóban, tele van számtalan ügyes kis fakkal, zsebbel, fiókkal, iratnak, kártyának, de akár még sebtapasznak vagy varrókészletnek is.

A játékboltos lefűzte a kulcskarikájáról őrangyalos medálját, hogy az úton vigyázzon rám, s tudjam visszahozni neki.

A legjobb barátom amellett, hogy fizeti az utamat, ma adott egy sokfunkciós svájci bicskát - több napi bérem ára -, kétéves garancialevelet is mellékelve hozzá.

Kedvenc Maffiavezérem szintén ma 100 euróval fizetett a presszókávéjáért (csupán annyi megjegyzéssel, hogy úgyse tudom végigcsinálni). Fia, a "Kismaffiózó" beugrott megkérdezni, hogy van-e valamilyen hátterem vész esetére? Majd nyomban telefonált Spanyolországba, ahol egy barátja megadta két konzulhelyettes nevét, vezetékes- és mobilszámát.

Jó nekem.

Istentisztelet

Don Corleone-ból öleléskor mennyi szépség, szomorúság és fájdalom zúdul át!

Hová is megyek én tulajdonképpen?

Most már magam se tudom bizonyosan. Remélem legalább Spanyolországban és nem Albániában kötök ki.

Nem érdemes utazásszervezőnek szegődnöm. Mióta én intézem az útjaimat/útjainkat, elképesztő dolgok történnek meg. A római út felkészülésénél hiányosan nyomtattam ki azt az emailt, amiben leírták, hogy a reptéren hol és kivel kell találkoznunk, aki majd elvisz a szálláshelyre. Róma reptere hatalmas, s a kezünkben levő papíron kb. ez állt: "... oszlopnál találkoznak majd ... , aki elhozza Önöket a zárdánkba." Nem rajtam múlt, hogy végül mégis volt hol álomra hajtani fejünket. Tavaly pedig egy reggelen Barcelonába indultunk, délben azonban Zürichbe érkeztünk meg.

Decemberben inspirációt kaptam a Santiago de Compostelai zarándoklatra. Hogy ne legyen időm meggondolni magamat, hamar megvettem a repjegyet, mégpedig a régi iskolai térképemen saccolgatva, hogy Madridtól könnyebb eljutnom. Tehát oda vettem retúrjegyet.

Idő hiányában nem is foglalkoztam az úttal május végéig, amikor is rádöbbentem, hogy az ún. "Madridi Camino" kevéssé járt útvonal, nincs publikálva, zarándokszállások se kiépítve, követendő út se precízen kijelölve... szóval hogy a nehezebbik utat választottam, mint általában az életben. Nyelvtudásom nemzetközi levelezéshez túl kevés, de sebaj, gondoltam megvárom, míg a magyar Camino Klub vezetője hazaért külföldről, majd segítséget kérek tőle. Erre június végén került sor, addig is gyűjtögettem a neten elérhető soványka információt. Beszereztem egy okostelefont, később kiderült, hogy a flottás csomagomban nincsen net, a hozzá vásárolható külföldi szolgáltatás napi díja pedig az eget súrolja, tehát hiába, az információs sztrádára se tudok támaszkodni, ha elkavarodok. S kezdtem zabszemet érezni a hátsómban. Majd hazajött Petrusz, és nem halmozott el tudásanyaggal, mivel erről az útról neki sincsen. Kitört rajtam a pánik, hiába biztatott mosolyogva, hogy jó lesz így is. Csakhogy a hit és a bizalom nem erősségem.

Tegnap üzenetet kaptam az utazási irodától, hogy törölték az odaúti járatomat, és a légitársaság egy barcelonai gépre ajánlott helyette jegyet. Felhívtam a Malévot, s mondtam, hogy nekem 23-án Madridba kell jutnom mindenképpen, hiszen a szállásomat lefoglaltam, s szabadságot is így intéztem, a zarándokútlevelemen is ez az adat szerepel. Az ügyfélszolgálatos fiatalember csodálkozva kérdezett vissza, hogy "asszonyom, ha Madridba kell mennie, akkor miért Barcelonába vett retúrjegyet?"

Barcelonábaaa??? De hiszen én Madridba vettem jegyet, még sajnáltam is, hogy oda megyek, a modern nagyvárosok kevéssé érdekelnek, szívesebben indulnék a tavaly megszeretett, kedves Barcelonából, de sajnos az túl messze van, tehát nem lehetséges...!Vagy mégis?

A kapkodás eredményeképpen, s ki tudja - talán az út végére kiderül - még minek köszönhetően Barcelonába vettem oda-vissza jegyet, pedig ha már a tudatalattim úgy kapaszkodott e városba, jobb lett volna, ha onnan csak indulok, és visszafelé Madridban szállok repülőre. Most aztán nem csak az első két éjszakai - még előre leszervezhető - hostel-szállást kellett lemondanom, és az idő rövidsége miatt sokkal drágábban újra lefoglalnom, hanem egy vagyonért fogok belföldön is repülővel és vonattal utazni, hogy a kettő között, a népszerű, tömeges útvonalon és kiépített zarándokszállás-hálózattal legyalogolhassam a magam 750 kilométerét.

Hit és bizalom... Ezek után miből élek meg majd kint? És vajon hogy tájékozódom ott, ha itthonról, magyarul is ilyen kavarodást szerveztem magamnak?

Tulajdonképpen szerencse, hogy törölték a járatot. Elképzelem, milyen lett volna, ha a reptéren döbbenek rá, hogy nem oda utazom, ahol szállásom és útitervem van...

Kedvenc Caminos szerzőm azt írta, hogy ez az út az életünket szimbolizálja, állomásról állomásra megfeleltethető annak. No lám csak, az én életem valóban igen zavarosan indult már a fogamzásommal, s folyton kiszámíthatatlan kalandokhoz vezet.

Most a Caminora indulok, de meglehet, hogy Bilbaoban valami kutyaszorító helyzetben vagy Valenciában ábrándosan andalogva bukkanok fel, netán egy sevillai kórházban fekszem bikaviadalon szerzett sérüléseimmel?

Humorérzék, tarts velem az úton!

Gyűlölet kontra feltétel nélküli szeretet

Ma bejött hozzám az egyik szeretetkoldus. Nyilván én hívtam meg mentálisan avval, hogy ma többször is egy segítő mantrát küldtem felé, remélvén, hogy evvel magamon is segítek, de legalábbis idővel elmúlik a gyűlöletem. Számomra mégis váratlanul toppant be fizikai valójában. Az egyik vezető biztonsági cég tulajdonosa, Ernyei Béla fiatalabb kiadásban, vagy Pierce Brosnan alteregója, jó modor, vitorláshajó a Balatonon, cipő csakis ötvenezer felett, szexbombák, alkohol és egyéb élvezetek... csak gondolkodni, érezni ne kelljen.

Már korábban is belekezdett, most tovább tágította a fejemet, végül emelt hangon folyt a világnézeti vita a szerinte nem létező kaszt-problémákról, férfi-nő viszonyról (hát amire ő használja a futó kis nőket, az embereket,  ahhoz valóban mindegy, milyen kasztba tartoznak, tartós kapcsolatnál, üzletfeleknél, "barátságoknál" persze már nem, bár erről hallgat). Kioktatott, többször akaratlanul is megalázott, hiszen nem lát "lefelé". Nem is akar. Elvesztettem a türelmemet, mert szinte minden területen sérült vagyok, és áldozatnak érzem magam ott, ahol ő tettes, és "győztes".
Hirtelen rám szólt, hogy húzzak a kaspóból napi bölcsességet. Mondom, szoktam időnként, avval együtt, hogy én írom, gyűjtöm őket. Akkor - az az ember, aki ezekért a bölcsességekért egyébként ki szokott nevetni - belenyúlt, kivett egyet, mondta, hogy ezt nekem húzta, bontsam ki és olvassam fel. "Mindannyian saját cselekedeteink rabszolgái vagyunk. Miért haragudnánk emiatt másokra?" - Buddha. Elakadt a lélegzetem.

Áldozatnak érzem magam, dühös vagyok másokra, pedig én formálom sorsom. És kioktatásban is jó vagyok, hányszor és hány embernek magyaráztam magas lóról az "igazat". Elméletben ezt eddig is tudtam magamról. Most viszont sorra kapom a pofonokat olyan területekről, ahol én is tettes voltam/vagyok, és hatalmas tükrök zuhannak rám.

Életem egyik legjobb tanítómestere a Helyi Maffiavezér. De ma ettől a barátjától is leckét kaptam. Bejelentkezett holnap reggelre, a folytatáshoz. Nem tudom, mit mondjak neki. Továbbra se beszélünk egy nyelven. Valamit mégis mondanom kell, hiszen szüksége van rám, hogy legitimáljam őt, nem akarja látni a szememben, hogy ócska ember, ezért a szegényes érzelmi életében kínálkozó egyetlen eszközzel, a szexszel próbál maga felé fordítani. Ha nem így volna, nem jönne ennyiszer, nem vagyok az esete, nem vagyok egy dísznő. És azért is mondanom kell valamit, tartozom neki ennyivel, mert telibe talált az idézet.

Egyre inkább úgy érzem, emiatt a "baráti" társaság miatt kellett a város egyik kiemelt negyedében boltot nyitnom. Velük van dolgom, mert velük vagyok elakadva. Hálásnak kellene lennem nekik, amiért öntudatlanul is  ilyen kitűnő csatornák, csak úgy ömlik át rajtuk a tanítás.

Én meg futkosok napraforgó-földtől napraforgó földig, hogy - akupunktőröm tanácsára - megtudjam, hol van rám szükség e világban, és ezektől a növényektől kell megtudnom, hogy mindig ott, és a legjobban, ahol éppen vagyok. Pedig ezt a körülöttem és velem zajló eseményekből is észrevehettem volna.
... De vajon készen állok-e?

További furcsaság, hogy elhunyt apósom pénzéből folytatok osztályharcot, aki életében szintén a bármivel visszaélő hatalmasok közé tartozott, s akivel folyton harcban álltam.

Az egész megoldatlan problémakör most egyre sűrűsödik körém, sürgetővé válik, nyomaszt, mint valaha az érettségi, amit valami áthatolhatatlan és megkerülhetetlen kapunak éltem meg, és sok év harc, elbukás, megaláztatás után erősen túlkorosan sikerült megszereznem, tudván, hogy innen a diplomák sora csak időn és tandíjfizetési képességen múlik. Egyet hamar be is gyűjtöttem, végig szárnyalva a szemesztereket. 

Most megint félek az elbukástól, hogy nem vagyok még elég érett, a szárnyalás ideje nem jött el.

Annak a bölcsességnek is most - mikor folyton halálomon vagyok az ilyen helyzetek miatt - érzem át igazán a mondandóját, hogy "ami nem pusztít el, az erősebbé tesz".

Adj Uram bölcs és békés gondolatokat, szavakat, legalább holnap délelőtt ha valóban visszajön, arra az egy órára!

Készülődés

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!" Én pedig elhagyom... illetve egy kevésbé járt, kevésbé ismert úton indulok, hogy majd a népszerűbe csatlakozzam.

Nincs térkép, nincs felderíthető szállás, nincs kézenfekvő segítség. Magamra leszek utalva a Tejút alatti Úton.

Decemberben vettem jegyet, nem sokat törődtem az úttal, és aggódni csak most kezdek, most érzem a zabszemet a hátsómban.

Már megint a hit, a bizalom kérdése...

Szeretetkoldusok

Mostanában ébredek rá, hogy nem is a gazdagokkal van bajom, úgy általában, hiszen belőlük is van nyilván mindenféle. Engem - nyilván nem véletlenül, mert ebből van tanulnivalóm- a magukat törvények, társadalom, embertársak fölé helyezőkkel, pénzzel, tudással, egyszóval hatalommal visszaélőkkel hoz össze folyton a sorsom. Tükörként mutatják nekem, hol vannak magamban a még el nem fogadott személyiségrészeim.

Az utcánk "hatalmasai" körében elterjedt, hogy kedves vagyok, mosolygok, mindenkit szeretek, ugyanakkor okos is vagyok, tehát biztosan jó vagyok. Szöget üt a fejükbe, zavarja komfortérzetüket, hogy velük ezzel szemben hűvös, távolságtartó vagyok, úgy érzik, őket nem szeretem. És hozzám fordulnak legitimálásért. Koldulnak a szeretetemért, habitustól függően durván, sármosan, vagy kioktatnak, hogy az én értékrendemmel, világszemléletemmel van a baj, s méltánytalanul ítélem meg őket.

Szeretethiányukat és szeretetre képtelenségüket kompenzálják ezek a a kisebbrendűségi komplexusos, sérült gyerekek hatalommal, de elnyomni a fájdalmat teljesen mégsem tudják, ezért számít még az én visszajelzésem is. Azt érzem, valahogy úgy vannak vele, hogy ha én szeretettel fordulnék feléjük, akkor az igazolná az ő életformájukat.

S mivel semmit nem tudnak a szeretetről, nem ismerik fel, hogy miképp a legtöbb ember, úgy én se tudok szeretni. Még az olyan egyértelmű jelek se szúrnak szemet, hogy ha őket nem szeretem, akkor senkit nem szerethetek, magamat se, és a puszta tény is, hogy ítélkezem fölöttük, ellent mond a szeretet törvényeinek. Magam is a szeretet koldusa vagyok.

Ha erre egyszer ráébrednek, vagy csak megharagszanak, amiért nem "ölelem" őket is magamhoz... úgy hiszem, azt nem úszom meg szárazon. Mindőjük közös vonása a feltétel nélküli anyai szeretet látványos hiánya. Ahogy Popper írta bámulatos önreflexióiban, az ilyen férfiak mindig gyerekesen viselkednek a nőkkel. Dac, bosszú, hiszti, nagyképűsködés, durva beszéd és copfok húzogatása...

Egyébként meg tőlük függetlenül is azon dolgozom, hogy magamat, s a világot megszeressem, olyannak, amilyen. Hálás is lehetnék, amiért ők rámutatnak mindarra, amiben még fejlődnöm kell.

Másrészt nagy nyomást érzek magamra nehezedni. Mintha záros határidőn belül meg kéne tanulnom szeretni, vagyis azt a képességet elsajátítani, amelyet évezredek óta oly keveseknek sikerült. Valaha egy tanárom arra nevelt, hogy meg kell váltanom valamit, a világot, egy országot, vagy legalább egy várost, egy népcsoportot... valamit. Cserébe letiport, valamint elvárta, hogy bekerüljek a történelemkönyvekbe, lábjegyzetben avval, hogy ő volt a mesterem. Figyelmen kívül hagyta, hogy előbb magamat kellett volna megváltanom. S persze elbuktam, amennyiben nem váltottam meg a világot, és a történelemkönyvek se kettőnkről szólnak. Szerinte legalábbis. Ő legalább egy állami kitüntetést begyűjtött.
És itt az újabb emberpróbáló kihívás. Lehet ebben nem elbuknom?

"1984" - Nosztalgia a médiatörvény nyomában

Retro a divat. Újra olvashatjuk Orwellt, lapozhatunk emlékeinkben, visszaidézhetjük fenti verset a költő előadásában kalózkazettáról... lehet dézsavűnk a hírek hallatán vagy életünk bármely percében.

Felelős kormányunk enyhíteni igyekszik a munkanélküliség nyomasztó problémáján, s új, cenzori állásokat hirdet meg. A lakosság televíziózástól eltompult elméjét pedig "ki tudja több szomszédját, ismerősét, rokonát feljelenteni" mozgalom generálásával igyekszik felfrissíteni.

Mindezt nem csak a média kapcsán... és vigyázat, a helyzet fokozódhat!