1946-ban kapott sugallatot, elhívást az indiai nyomornegyedekbe, s Istenhez- bár nem mint szeretetteli erőforráshoz, de mint tekintélyhez - mindvégig hű maradt, minden kételye ellenére. Micsoda karma, mi mindent kellhetett törlesztenie! A hívás előtt napi közelségben érezte magához Istent, utána azonban 50 éven át elhagyottságot, sötétséget élt meg. Idős korában szívbeteg lett, ami érthető, hiszen nem élt meg érzelmeket, saját bevallása szerint csupán az engedelmesség vezérelte. A hívás és az egyházi feljebbvalói iránt egyaránt vakon. Az első 30 évben nem is tudta, miért van ebben a sötétségben, gyóntatója se értette meg őt, mindig pihenést javasolt neki, mert fáradtságnak vélte az ürességet. Ám az utolsó két évtizedben új gyóntatója támogatásával megértette - bár ez az intellektuális megértés nem oldotta magányérzetét és belső elveszettségét -, hogy evvel a megtapasztalással azonosulhat a keresztfán magányát megkínlódó Krisztussal, és a hitetlenség sötétjében, reményvesztetten élő nyomorgókkal. Így tud az ő szintjükre rálátva, hatékonyan segíteni, s nem föntről lefelé alamizsnálkodni.
A tekintélyelvűség egy függőség, ahol a függő személy egy "hatalmasságnak" adja át a felelősséget, amit maga fél felvállalni. Az alázatosság pedig még nem alázat. És valóban, könnyebbséget jelent az esetleg egész életen át útkeresőkkel szemben, hogy neki "megmondták", mit tegyen. Másrészt azonban éppen e tekintélyelvűség nem engedte, hogy a hatalmas terhet letegye magáról, míg nekünk többieknek legalább látszólag szabad választásunk van ebben.
És mégis, milyen jó, hogy senki nem gyógyította ki belőle a kritikátlan engedelmességet! Utalok itt Pál Ferire, aki szerint a legnagyobb gyengeségeinkből válhatnak a legnagyobb erősségeink. Feltéve, ha e gyengeségek nincsenek eltagadva. Hiszen ha őt magát maradéktalanul kigyógyítják azokból a sérüléseiből, melyek miatt a papi létet választotta... hát ki járna avval jól? Ezen épp kedvenc katolikus papom szokott ironizálni, egy teljes pszichoanalízis és néhány más terápia kemény munkája után. Mindketten "szépséghibáik" felvállalásával, azok előjelét pozitívra fordítva, erőforrásul használva tudtak, tudnak hatékonyak lenni, óriási munkát elvégezni. És nyilván még oly sokan.
Az ebben rejlő tanulságokat magunk vonhatjuk le...
(Forrás most is:Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)
A könyvtől független, privát megfigyelésem: A tömeges fogyaszthatósághoz szépítés egy nagyszerű ember értékeit kérdőjelezi meg, ha őt dundi szőke kisgyerekkel ábrázolják, ahelyett, hogy az indiai nyomortanyák szutykos, alultáplált szenvedőinek valóságával mutatnák. Ő semmiképpen se volt az a trendi, spirituálisan hedonista ember, akivé a spirituálisan hedonista tömegek formálni szeretnék a képét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése