Szeretetkoldusok

Mostanában ébredek rá, hogy nem is a gazdagokkal van bajom, úgy általában, hiszen belőlük is van nyilván mindenféle. Engem - nyilván nem véletlenül, mert ebből van tanulnivalóm- a magukat törvények, társadalom, embertársak fölé helyezőkkel, pénzzel, tudással, egyszóval hatalommal visszaélőkkel hoz össze folyton a sorsom. Tükörként mutatják nekem, hol vannak magamban a még el nem fogadott személyiségrészeim.

Az utcánk "hatalmasai" körében elterjedt, hogy kedves vagyok, mosolygok, mindenkit szeretek, ugyanakkor okos is vagyok, tehát biztosan jó vagyok. Szöget üt a fejükbe, zavarja komfortérzetüket, hogy velük ezzel szemben hűvös, távolságtartó vagyok, úgy érzik, őket nem szeretem. És hozzám fordulnak legitimálásért. Koldulnak a szeretetemért, habitustól függően durván, sármosan, vagy kioktatnak, hogy az én értékrendemmel, világszemléletemmel van a baj, s méltánytalanul ítélem meg őket.

Szeretethiányukat és szeretetre képtelenségüket kompenzálják ezek a a kisebbrendűségi komplexusos, sérült gyerekek hatalommal, de elnyomni a fájdalmat teljesen mégsem tudják, ezért számít még az én visszajelzésem is. Azt érzem, valahogy úgy vannak vele, hogy ha én szeretettel fordulnék feléjük, akkor az igazolná az ő életformájukat.

S mivel semmit nem tudnak a szeretetről, nem ismerik fel, hogy miképp a legtöbb ember, úgy én se tudok szeretni. Még az olyan egyértelmű jelek se szúrnak szemet, hogy ha őket nem szeretem, akkor senkit nem szerethetek, magamat se, és a puszta tény is, hogy ítélkezem fölöttük, ellent mond a szeretet törvényeinek. Magam is a szeretet koldusa vagyok.

Ha erre egyszer ráébrednek, vagy csak megharagszanak, amiért nem "ölelem" őket is magamhoz... úgy hiszem, azt nem úszom meg szárazon. Mindőjük közös vonása a feltétel nélküli anyai szeretet látványos hiánya. Ahogy Popper írta bámulatos önreflexióiban, az ilyen férfiak mindig gyerekesen viselkednek a nőkkel. Dac, bosszú, hiszti, nagyképűsködés, durva beszéd és copfok húzogatása...

Egyébként meg tőlük függetlenül is azon dolgozom, hogy magamat, s a világot megszeressem, olyannak, amilyen. Hálás is lehetnék, amiért ők rámutatnak mindarra, amiben még fejlődnöm kell.

Másrészt nagy nyomást érzek magamra nehezedni. Mintha záros határidőn belül meg kéne tanulnom szeretni, vagyis azt a képességet elsajátítani, amelyet évezredek óta oly keveseknek sikerült. Valaha egy tanárom arra nevelt, hogy meg kell váltanom valamit, a világot, egy országot, vagy legalább egy várost, egy népcsoportot... valamit. Cserébe letiport, valamint elvárta, hogy bekerüljek a történelemkönyvekbe, lábjegyzetben avval, hogy ő volt a mesterem. Figyelmen kívül hagyta, hogy előbb magamat kellett volna megváltanom. S persze elbuktam, amennyiben nem váltottam meg a világot, és a történelemkönyvek se kettőnkről szólnak. Szerinte legalábbis. Ő legalább egy állami kitüntetést begyűjtött.
És itt az újabb emberpróbáló kihívás. Lehet ebben nem elbuknom?