Gyűlölet kontra feltétel nélküli szeretet

Ma bejött hozzám az egyik szeretetkoldus. Nyilván én hívtam meg mentálisan avval, hogy ma többször is egy segítő mantrát küldtem felé, remélvén, hogy evvel magamon is segítek, de legalábbis idővel elmúlik a gyűlöletem. Számomra mégis váratlanul toppant be fizikai valójában. Az egyik vezető biztonsági cég tulajdonosa, Ernyei Béla fiatalabb kiadásban, vagy Pierce Brosnan alteregója, jó modor, vitorláshajó a Balatonon, cipő csakis ötvenezer felett, szexbombák, alkohol és egyéb élvezetek... csak gondolkodni, érezni ne kelljen.

Már korábban is belekezdett, most tovább tágította a fejemet, végül emelt hangon folyt a világnézeti vita a szerinte nem létező kaszt-problémákról, férfi-nő viszonyról (hát amire ő használja a futó kis nőket, az embereket,  ahhoz valóban mindegy, milyen kasztba tartoznak, tartós kapcsolatnál, üzletfeleknél, "barátságoknál" persze már nem, bár erről hallgat). Kioktatott, többször akaratlanul is megalázott, hiszen nem lát "lefelé". Nem is akar. Elvesztettem a türelmemet, mert szinte minden területen sérült vagyok, és áldozatnak érzem magam ott, ahol ő tettes, és "győztes".
Hirtelen rám szólt, hogy húzzak a kaspóból napi bölcsességet. Mondom, szoktam időnként, avval együtt, hogy én írom, gyűjtöm őket. Akkor - az az ember, aki ezekért a bölcsességekért egyébként ki szokott nevetni - belenyúlt, kivett egyet, mondta, hogy ezt nekem húzta, bontsam ki és olvassam fel. "Mindannyian saját cselekedeteink rabszolgái vagyunk. Miért haragudnánk emiatt másokra?" - Buddha. Elakadt a lélegzetem.

Áldozatnak érzem magam, dühös vagyok másokra, pedig én formálom sorsom. És kioktatásban is jó vagyok, hányszor és hány embernek magyaráztam magas lóról az "igazat". Elméletben ezt eddig is tudtam magamról. Most viszont sorra kapom a pofonokat olyan területekről, ahol én is tettes voltam/vagyok, és hatalmas tükrök zuhannak rám.

Életem egyik legjobb tanítómestere a Helyi Maffiavezér. De ma ettől a barátjától is leckét kaptam. Bejelentkezett holnap reggelre, a folytatáshoz. Nem tudom, mit mondjak neki. Továbbra se beszélünk egy nyelven. Valamit mégis mondanom kell, hiszen szüksége van rám, hogy legitimáljam őt, nem akarja látni a szememben, hogy ócska ember, ezért a szegényes érzelmi életében kínálkozó egyetlen eszközzel, a szexszel próbál maga felé fordítani. Ha nem így volna, nem jönne ennyiszer, nem vagyok az esete, nem vagyok egy dísznő. És azért is mondanom kell valamit, tartozom neki ennyivel, mert telibe talált az idézet.

Egyre inkább úgy érzem, emiatt a "baráti" társaság miatt kellett a város egyik kiemelt negyedében boltot nyitnom. Velük van dolgom, mert velük vagyok elakadva. Hálásnak kellene lennem nekik, amiért öntudatlanul is  ilyen kitűnő csatornák, csak úgy ömlik át rajtuk a tanítás.

Én meg futkosok napraforgó-földtől napraforgó földig, hogy - akupunktőröm tanácsára - megtudjam, hol van rám szükség e világban, és ezektől a növényektől kell megtudnom, hogy mindig ott, és a legjobban, ahol éppen vagyok. Pedig ezt a körülöttem és velem zajló eseményekből is észrevehettem volna.
... De vajon készen állok-e?

További furcsaság, hogy elhunyt apósom pénzéből folytatok osztályharcot, aki életében szintén a bármivel visszaélő hatalmasok közé tartozott, s akivel folyton harcban álltam.

Az egész megoldatlan problémakör most egyre sűrűsödik körém, sürgetővé válik, nyomaszt, mint valaha az érettségi, amit valami áthatolhatatlan és megkerülhetetlen kapunak éltem meg, és sok év harc, elbukás, megaláztatás után erősen túlkorosan sikerült megszereznem, tudván, hogy innen a diplomák sora csak időn és tandíjfizetési képességen múlik. Egyet hamar be is gyűjtöttem, végig szárnyalva a szemesztereket. 

Most megint félek az elbukástól, hogy nem vagyok még elég érett, a szárnyalás ideje nem jött el.

Annak a bölcsességnek is most - mikor folyton halálomon vagyok az ilyen helyzetek miatt - érzem át igazán a mondandóját, hogy "ami nem pusztít el, az erősebbé tesz".

Adj Uram bölcs és békés gondolatokat, szavakat, legalább holnap délelőtt ha valóban visszajön, arra az egy órára!