Ízek, imák, szerelmek 3. - A könyv

Már a mozi is elbűvölt, nem akadtam fent a hollywoody-as megoldásokon, nem vonták el a figyelmemet . Most azonban megértettem, miféle összevonásokat, átírásokat követel meg a film műfaja. A regény nem csak részletesebb, de igazán jól kalauzol végig bennünket egy lelki átalakulás mély folyamatán. A történet hitelességét pedig erősíti számomra, hogy megtudtam, önéletírásról van szó. Mostanában Teréz Anya levelezése mellett ez a könyv hagy jelentős nyomokat bennem.

Krisna-völgy

Háttal, ám az istenekkel szembe nézve...

Meglepődtem, mikor az az ismerősöm hívott, aki tizenöt éve ki nem állhat.  Megtudta, hogy neten csatlakoztam egy online meditációhoz, s ezt félreértve lelkesen felhívott, hogy menjek, bemutat személyesen a vezetőjüknek. Engem egy híresség és a rajongás sem vonz, valamint nem vágytam soha Somogyvámost látni, azonban ezt az invitálást rendkívülisége miatt jelnek tekintettem, így együtt kirándultam Laár András csapatával. Ő nyaralását felfüggesztve, a helyszínen csatlakozott  hozzánk. Ismerősöm pedig az  utazás egyetlen napja alatt az irántam való rajongás, a csalódás és a megtagadás tüneteit is produkálta. Ez a dinamika is jelzi, hogy érzései nem rólam szólnak. Ámde ne vágjak a dolgok elébe!
A bhakták életmódja számomra idegen, ám értékelem, hogy egy működő, szinte önellátó gazdasági-,  és életközösséget tudtak létrehozni. Iskola a gyerekeknek, árucsere a kinti faluval, gondozott sétányok meditációs pavilonokkal, békés házak tavakkal, patakkal.
Ezekbe a vizekbe szórják halottaikat is, akiket a környékbeli temetkezési vállalkozó hamvaszt el. Apropó temetés! Az istálló felé haladva megtudhattuk, hogy a teheneket saját temetőbe helyezik, és szertartással búcsúztatják távozó lelkeiket. A Krisna-völgyi Tehénvédelmi Központnak nevezett patyolat tiszta istállóban a pár napos borjak és anyjuk szórakoztatását is megoldja a falakon elhelyezett számos védikus festmény, a hangszóróból duruzsoló énekelt mantra. Az EU-szabályokat írók is  megirigyelhetik az állatvédelem eme hangsúlyozott módját. A belépő mindjárt egy  "Karma" c. szoborral szembesül, emlékezetébe vésve, hogy aki öl, legközelebb áldozattá válhat. Mindenesetre a gondoskodás megtérül, mert olyan tehenek is adnak tejet, melyeknek még nem volt borjuk. A zöldségeskertekben és a vermek körül is vannak meditációs pavilonok, hogy az élelmiszerrel munkálkodó szerzetesek bármikor félre tudjanak vonulni egy kis elmélyülésre.
A mintegy 130 fős lakosságból 10 jár most általános iskolába, harminc pedig hamarosan fog. Ebből a számból látható, hogy az önmegtartóztatás nem erőssége az itteni házaspároknak sem. Ám a szép, háromtermes iskolaépület még elégségesnek bizonyul. A falu összközműves, bár egyes családok ökológiai megfontolásból nem vezették be magukhoz az áramot. Néhány tetőn napkollektor vagy napelem látható, ám bizonyára vannak házak, melyekben ennyi kényelem sincs. A lakhelyeket a betelepülők építik saját költségükön, az egyház csak nagyon kivételes helyzetben nyújt némi támogatást. A hallottakat úgy értelmeztem, hogy a végleges letelepedés előtt két év próbaidő áll a jelentkező rendelkezésére.
Az ebéd igen finom volt, nagyobb részt helyi zöldségekből készült, bár csak a csicseriborsót ismertem fel belőle. Rózsalimonádét ittam, ami helyi szirmokból, házilag készült. Mintha friss, illatos virágokba haraptam volna!
A templom európai ízléssel giccsesnek tekinthető, ám annak tudata, hogy sok emelkedett lelkiállapotban levő szerzetes szorgos, szeretetteli keze  festette ilyenre,  széppé varázsolhatja még a mi szemünkben is. Ami nem tetszett, az a hatalmas, díszes, üvegfalú, pénzzel teli adománygyűjtő vitrin éppen az oltár előtt, és a könyvárus pult, ami véleményem szerint  inkább a shop-ban lett volna a helyén.
András tündérfuvolázott, gitározott, mi énekeltünk.  A márványpadlón ülve sem fáztunk, különös módon langyos volt.  Télen is elég csupán gyenge padlófűtéssel melegíteni - tudtam meg egy helyi lakostól.
Ösztönösen helyet foglaltam a középen levő lótuszmintán, s valami nagyon jó erő érzése töltött el. Az oltár fölötti legyezőt is meghúzkodtam, a tradíció szerint kérő imádságot mormolva közben, hogy az istenség, cserébe a szívességért, teljesítse azt. Nem kevés babona van ebben, épp annyi, mint a katolikusok búcsúcéduláiban, búcsúzarándoklataiban, ámde helyben tegyünk a helyiek szokásai szerint... Egyszer csak megláttam, hogy egy szerzetes mosolyogva kukucskált be, majd pár perc múlva néhány társával tért vissza, letelepedtek, velünk énekeltek, zenéltek.

Szép nap volt, örülök, hogy elmentem. Avval együtt volt kerek, hogy reggel a buszon, első látásra kioktatott egy a többiek szemében nagybecsű "esszénus mester": gondolkodjak el azon, miért nem adtam oda a kezem, amikor a felszállásnál segíteni akart? Majd rosszalló tekintettel utalt valami egótúltengésre,  elfordult tőlem, egész nap nem reagált egy mosolyomra se. De ha másképp viselkedik,  se kellett volna magyarázkodnom, hogy azért hárítottam el köszönettel, mert oly boldog voltam, amiért egy néhány napja folytatott gyakorlat következtében térdrecsegés, ízületi fájdalmak és segítség nélkül, rugalmasan tudok mozogni. (E gyakorlatot éppen az invitáló ismerősöm közösségi oldalán olvastam, hála ezért.)  Majd pedig az évek óta összeszokott társaság  térben hozzám közel kerülő tagjai - jó manipulátor módjára - faggattak, volt aki elkapva egy mondatfoszlányt, a hátam mögül előugorva szólt bele, azt hangoztatva, hogy nem véletlenül keveredtem épp ebbe a körbe. Gyógyulatlan és friss sebeim idegen kezekkel való tapogatásától egy pillanatra el is vesztettem a türelmemet. Tolakodó "figyelmüket" szeretetnek hitték, feljogosítva érezték magukat a minősítésre, miszerint  egy kétszeres caminós zarándok életének már rendben kéne lennie, én meg hogy lehetek így kibillenve. Nem kérdeztem vissza, hogy az ő sok éves "spirituális" gyakorlataik vajon miféle eredménnyel jártak, ha még a kioktatásnál, az elvárásoknál és az ítélkezésnél tartanak.... Továbbá hogy lehet az, hogy a fent említett ismerősöm közös barátunkat, akiért ő harminc éven át rajongott, hosszú ideje magára hagyja a bajában. (Épp e barátom jegyezte meg a kirándulás előtt ironikusan, hogy sose akarjam megtudni, kik azok, akikkel éjszakánként együtt online-meditálok!) Hazafelé  az egyik, idősebb útitárs  kinyilatkoztatott, miszerint férjhez kell mennem, ez a túlélési esélyem. Talán nem olvasott, hallott, nincs tapasztalata még a függőségről, meghittségről, felnőtt párkapcsolatról. Sem. Azt is mondta, hogy onnan tudhatom, jó úton járok, ha csupa öröm ér. Hm... Többek között Jób,  Jézus és Teréz Anya se voltak trendi, spirituális hedonisták.

Miközben könnyeimet nyeltem, ráébredtem, hogy sokadszorra ugyanazt a hibát követem el. Önjelölt mestereknek, megváltóknak, szakiknak,  mindenesetre nálam kompetensebbnek remélt embereknek szolgáltatom ki magam - önként, vagy unszolásra -,  a pillanatnyi vagy hosszabb távú megkönnyebbülés, terheim, felelősségem megosztásának reményében. (Olykor még fizetek is nekik!) Olyanoknak, akik többnyire még azt sem látják, tán tagadják is, hogy a saját életükkel alaposan el vannak akadva, és maguk helyett szívesebben kutakodnak másokban, így kompenzálva kisebbrendűségi és egyéb frusztrációjukat.
Én is elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, amiben valaki arról mesélt, hogy egy társuk azért nem tudott eljönni, mert a szerelme annyira szereti, hogy inkább megbetegedett, csak ne hagyja őt ott egy napra sem. Ábrándozva mondta, hogy ez milyen szép, tiszta szeretet, hogy így otthon maradtak, s a lány ápolja a kedvesét. ... Nem szóltam bele. Azon viszont elgondolkodtam, hogy én mennyire vagyok rajongó és kiábránduló típus.
Az önsajnálatot félbehagyva, nevetni kezdtem magamban, amikor a mellettem ülő, ámde tőlem tüntetően elforduló ismerősöm lényegében megköszönte aktuális oktatómnak, hogy foglalkozik velem, fogyatékossal, akivel ő már nem bír.
Másrészt én is nagy ítélkező voltam mindig, és hát...  amilyen az input, olyan az output. Szóval nem múlt el a nap tanulságok nélkül.  A szétszórtságomat, lépcsőházi gondolkodásomat azonban ismét sajnálom. Megfordíthattam volna a dolgot, ha eszembe jut visszakérdezni. Nem gondolják-e, hogy  nekik is tanulnivalójuk van avval, hogy épp közéjük csöppentem? Úgy hiszik-e, az evvel a dolguk, amit most  művelnek? Ha humoromnál lettem volna, a "mesélj a caminóról", és a "te hogy meditálsz, mit látsz, mit érzel" típusú kérdéseket is visszacsatolom: "te hogyan szeretkezel?"
"Bandázunk", ez volt a szavuk járása. No igen, ehhez aztán mindegy is, hogy milyen a nyáj, fontos, hogy meleg legyen az akol.

Hogy ezek után megyek-e hozzájuk dalolni,  azt még meglátom. Megfelelni nem tudok, nem is akarok, nem is hiszem, hogy kellene. De az éneklés öröméről nem szeretnék lemondani, most, hogy sok év után ismét megízleltem, tehát - más ilyen lehetőségről nem tudván - lehet, hogy elkezdek hozzájuk szatszangra járni. Aztán majd kialakul. Hiszen a születésemet se fogadta kitörő tapsvihar, senki nem örült, s én hagytam magam ettől a ténytől befolyásolni, hiszen még apró voltam. Felnőve azonban választhatok, akár oda is mehetek a bhajanok öröméért. (...Pál Ferinél hallottam, hogy a fekete bárány családban, közösségben azt jelzi, amely feladattal, tanulnivalóval az adott csoport nem hajlandó szembenézni. )
Lecke feladva: függetleníteni magam mások véleményétől. Csak dalolni, dalolni... vagy táncolni, ahogy Zorba mondaná.

 

 

 

Hajókázni jó

A BKV kishajóin is. Ha elég időt szánunk rá. Az említett vállalat elmúlt évtizedeinek talán legjobb ötlete valósult meg idén. Jó néhány embernek munkát adnak, a nyugdíj előtt  álló kormányostól a pályakezdő matrózig. Hasznosítják a ki tudja mióta szárazdokkban kallódó hajóállományt. Éjszakánként pedig  rendezvények számára bérelhetőek. A képen látható, alumíniumtestű Budavár például egyenesen a hatvanas évekből úszott alánk. S nem utolsó sorban, ha kenyér nincs is, újabb cirkusz van a népnek. Nekem is. Ma ismét vízen jutottam el a Kopaszi Gátig. Napközben  kellemes, tágas körülmények között csurogtam le, majd kapaszkodtam vissza a csodás Dunán, zavartalanul gyönyörködve a világ által irigyelt panorámában.Kiváló találkahelynek is, hiszen két végállomás között majd két óránk van beszélgetni. Ha nem sietünk, hangulatos csak úgy, közlekedési eszköznek is. Csúcsidőn kívül magányos merengéshez is kellemes alkalmatosság.

Mindennapi csodáimból - Meg lehet tanulni repülni

Kórház, onkológia, a szokásos. Ámde egy tíz éve (!) kezelés alatt álló asszonyba botlottam. Mosolygós, nyitott, kommunikatív, intelligens. Már mindent tud a kór és a kezelések fázisairól, ezért az új betegek őt kérdezik a várható tünetekről. Válaszol, de semmi többet nem beszél erről, inkább utazásról, unokákról, az otthon  eltöltött hetekről. S hallgatja a többieket az "kinti" életükről. A puszta léte, és a léte milyensége már vigasz, példa és biztatás a többieknek. Hogy lehet így is, és lehet tíz évig, de tán még tovább is. Ő azt mondja, addig fog élni, míg szükség lesz rá. S hogy megtanulta: amit az ember akar, nem számít, csak az számít, amit a fentiek terveznek el.Meg azt, hogy nem elég másokért mindent megtenni, magával is törődnie kell, magát szeretni, pihenni hagyni, kicsit kényeztetni. A másokért és a magamért... egyensúlyban tartani. Ezt tanítja a gyerekeinek is, hogy ne mindig csak hajtsanak, adjanak maguknak időt élvezni a pillanatot, együtt lenni, örülni.  Nem úgy éli meg, hogy elvettek tőle, hanem hogy kapott csodás tíz évet, és igyekszik jól kihasználni, figyelni a "vezettetésre" és a tanulságokra. Hívő, nem vallásos.  Már rég elengedte az akarást, nem kapaszkodik az életbe.  És jól van. Gyenge szárnyakkal is repül.

Újra szerepcsere "áldozatává" váltam,  én lettem alaposan feltöltve. Utána mosolyra bírtam két nővért, egy hozzátartozót, és még magamnak is maradt egy nagy adag belőle. Néha érdemes halálos betegek közé menni Életért.

Sziget 2012/1. nap - Jé, tán mégis tudok szórakozni?

Szórakozott vagyok alapból is, a "szórakozás" vajon miben más? Sok év szigetezés, koncertjárás után se tudom pontosan. Mindig mindenhol gondolkodtam, nézelődtem, megfigyeltem, szociokulturális tanulmányútként éltem meg az eseményt, még ha énekeltem, táncoltam is.
Az idei hivatalos első napon sem volt olyan tömeg, mint amitől a kétezres évek végén elmenekültem. A Világzenei Színpadnál kezdtem, a Dubioza Kolektiv nevű számomra ismeretlen, méhecskéknek álcázott vadbosnyák zenekar balkáni rockjával. Nem volt rossz, ahogy az idő is pompás, napos de nem forró, mint a hangulat, amit egy holland klezmer-banda tovább izzított. Magam is táncra perdültem. Futás a Petőfi Rádióhoz, Pál Utcai Fiúkra gyűlik a nép. Húsztól ötven évesig szinte mindenki énekelte a szövegeket. A Legelőnél én is bepörögtem, s állítom, az együtt ordításon kívül semmire nem gondoltam. Budapest Bár ugyanitt, a szokásos. Kollár Laci twistelve dalolta világgá, hogy mi volna, ha ő gazdag lenne, és így tovább, szeretem, hogy ennyiféle zenész, akik korábban tán egymás koncertjére se jártak el, együtt zenélnek. Ez még a hétfői posztba is befért volna.
Életem első mojito-ja, finom volt -, közben a Sziget üzenőfalára N. ezt írta a világnak: "Recece". Remélem, okul belőle az emberiség. :) Nekem ennyi bölcsesség se jutott az eszembe, hiszen azon ámultam, hogy mit keresnek szolgálatban levő angol bobbyk a Szigeten. Csudára tetszettek!
Vissza a Világzenéhez, de vajon miért? Tibcsi elmagyarázta, hogy évek óta ide vágynak, nem a Nagyszínpadra. S hogy látott már itt mexikói punkzenekart is, akkor nekik miért ne lehetne, furulyálniuk kéne vagy saruban járniuk? No jó, a Sehol se talállakban van ukulele :) A Fekete Lamournál megint eggyé olvadtam a zenével, és énekeltem, ahogy a torkomon kifért. Gondolat egy szál se. Lehet, hogy már én is tudok néhány percig szórakozni? Vagy mifene...
Pár perc zenehallgatás az Arfika faluban, majd hirtelen ötlettől vezérelve át a Magic Mirrorba. Sok évvel ezelőtt belecsöppentem itt egy beszélgetésbe, most azonban show-műsor nézője lehettem. Nem tudom, hogy fiú-e vagy lány-e akrobata,  tehenészfiúk tűzforró,  erotikus tánckara, s egy műsorvezető-dizőz váltották egymást a színpadon. Utóbbitól az én állam is leesett, a belőle sugárzó  természetes, méltósággal megélt nőiesség mellett a szőke, műkörmös, fitnessben edzett kolléganőm csupán plasztik barbibaba. A transzvesztita meghatározás mögötti tartalmakon azért elgondolkodtam, és persze örültem, hogy a zömében hetero közönség rajongva, tapsolva jár ide bulizni. Maradtam volna én is, ha a felhevült sátorban nem kell  hosszan pipiskednem, hogy a tömeg feje fölött valamit láthassak. Egy laza félnap után, éjjel fél egykor  könnyű léptekkel és szívvel hagytam el a Szigetet. Jó volt.

Közöny

Délután hat óra, metrókijárat, több száz ember jött a felszínre. Arra karikázva figyelmetlenül ráhajtottam egy kőre. A kosárból balra zuhant ki a gyümölcsöszacskó, jobbra meg én huppantam, és senki, de senki meg nem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nemcsak a gyümölcsön, de rajtam is átléptek, és haladtak tovább. Budapest, Magyarország ... Európa.... (?) Szegény emberiség!

Olimpia 2012.

Lőrincz Tamás szégyentől lesütött szemmel kesergett az ezüstje felett. Noha az ország most is csalódott, Vajda Attila tiszteleg a mezőny előtt, melyben utolsó előtti lett, gratulált, hiszen ők azért küzdöttek, ami neki már megvan, hálás a felkészítő csapatának, és elégedett, mert kihozta magából a legtöbbet.
Egy egészséges személyiség örül, ha sikerült a legjobbat adnia magából, és ha evvel még érmet is nyer, az hab a tortán. Ugyanez vonatkozik egy egészséges nemzetre is. Nem visz előre, ha azon siránkozunk, amink nincs (Trianontól aranyéremig), célszerűbb volna, ha azzal lennénk elégedettek, abból építkeznénk, amink van.

Sziget mínusz 1. - Fogunk-e így együtt muzsikálni?

Mínusz egyedik nap, plusz negyvenedik fok. Lassan telik a sziget, ám még elviselhető, szemét is alig. Füvön heverő társaságok kellemesen csevegő csoportjai, családok babakocsival, vidám travik, néhány kisebb sátorban élőzene, bisztrók gépzenéje, nekem elég a fílinghez.

Porondszínpad, Cseh Tamás emlékest. Hatfős zenekar, vokál, Udvaros, Für, Cserhalmi, Kálloy Molnár és a többiek... Két óra libabőrben. Műfaji, világnézeti kavalkád, jobb és bal,  musical és cigányzene, tangó, táncdal és ír kocsmadal, örömzene és dráma. Bereményi ezt jól kitalálta. Für Anikó mint indulót, peckes mosollyal ellenpontozza szegény öreg Somlai Margit történetét, ettől aztán nincs olyan marcona néző, kiben legalább egy pillanatra meg ne állna az ütő. Cserhalmi szétmosott pólóval született Magyarországon, s ebbe a szikár méltóságba mi majd belehalunk. Végül állva tapsolunk, forradalmi tettekről álmodozva, lendületesen lépdelünk át a Nagyszínpadhoz tán kétszázan. Néhány ezren már várnak ott,  következik a Csík zenekar. Némi népzenélés után Hobo, Ferenczi György, Tibcsi, Bródy, Kovács Kati, Szörényi, Lovasi, Presser, saját dalaikon túl Kex és Tankcsapda, egy számon belül - a szöveg, a dallam vagy a ritmus hasonlósága alapján - összeölelkezik mezőségi csárdás és rock-and-roll. Megtanulták egymás és mások zenéit, szövegeit .Bródy csárdást gitározik. Presser nem csak zongorál és klarinétozik, de szólóban népdalt énekel, és Ferenczivel együtt  a gyermekek felfedező örömével szinte végig kísérnek mindenkit. Önkívületben száll valahová felfelé az egész színpad, ez engem is magasabb tudatállapotba repít, amikor bevillan, hogy jaj, botorul bejelentkeztem a  későesti Laár-féle online-meditációra, gondolva, hazaérek, ámde  még itt állok. Sebaj, jó lesz ez így is, akkor hát becsukom a szemem és azt vizualizálom -egyéb lehetőség híján  így, a tömeg közepén -, hogy az ország össz-tudatossági szintje úgy emelkedik egyre magasabbra, ahogy a színpadon levők és a mi katarzisunk olvad eggyé a zenében. Hogy egyszer majd mi is tudunk így együtt muzsikálni. Két és fél óra után úgy tűnik már, kimaradnak a vízcsapból is folyó dalok, aztán mégsem, de az a két csepp  belefér a három órányi áradásba. Köszönet Marton Lászlónak, amiért ezt az estét kitalálta.

Teréz Anya a legendák mögött 2.

1946-ban kapott sugallatot, elhívást az indiai nyomornegyedekbe, s Istenhez- bár nem mint szeretetteli erőforráshoz, de mint tekintélyhez - mindvégig hű maradt, minden kételye ellenére. Micsoda karma, mi mindent kellhetett törlesztenie! A hívás előtt napi közelségben érezte magához Istent, utána azonban 50 éven át elhagyottságot, sötétséget élt meg. Idős korában szívbeteg lett, ami érthető, hiszen nem élt meg érzelmeket, saját bevallása szerint csupán az engedelmesség vezérelte. A hívás és az egyházi feljebbvalói iránt egyaránt vakon. Az első 30 évben nem is tudta, miért van ebben a sötétségben, gyóntatója se értette meg őt, mindig pihenést javasolt neki, mert fáradtságnak vélte az ürességet. Ám az utolsó két évtizedben új gyóntatója támogatásával megértette - bár ez az intellektuális megértés nem oldotta magányérzetét és belső elveszettségét -, hogy evvel a megtapasztalással azonosulhat a keresztfán magányát megkínlódó Krisztussal, és a hitetlenség sötétjében, reményvesztetten élő nyomorgókkal. Így tud az ő szintjükre rálátva, hatékonyan segíteni, s nem föntről lefelé alamizsnálkodni.

A tekintélyelvűség egy függőség, ahol a függő személy egy "hatalmasságnak" adja át a felelősséget, amit maga fél felvállalni. Az alázatosság pedig még nem alázat. És valóban, könnyebbséget jelent az esetleg egész életen át útkeresőkkel szemben, hogy neki "megmondták", mit tegyen. Másrészt azonban éppen e tekintélyelvűség nem engedte, hogy a hatalmas terhet letegye magáról, míg nekünk többieknek legalább látszólag szabad választásunk van ebben.

És mégis, milyen jó, hogy senki nem gyógyította ki belőle a kritikátlan engedelmességet! Utalok itt Pál Ferire, aki szerint a legnagyobb gyengeségeinkből válhatnak a legnagyobb erősségeink. Feltéve, ha e gyengeségek nincsenek eltagadva. Hiszen ha őt magát maradéktalanul kigyógyítják azokból a sérüléseiből, melyek miatt a papi létet választotta... hát ki járna avval jól? Ezen épp kedvenc katolikus papom szokott ironizálni, egy teljes pszichoanalízis és néhány más terápia kemény munkája után. Mindketten "szépséghibáik" felvállalásával, azok előjelét pozitívra fordítva, erőforrásul használva tudtak, tudnak hatékonyak lenni, óriási munkát elvégezni. És nyilván még oly sokan.

Az ebben rejlő tanulságokat magunk vonhatjuk le...

(Forrás most is:Teréz Anya: Jöjj, légy a világosságom! - Vigilia Kiadó)

A könyvtől független, privát megfigyelésem:  A tömeges fogyaszthatósághoz szépítés egy nagyszerű ember értékeit kérdőjelezi meg, ha őt dundi szőke kisgyerekkel ábrázolják, ahelyett, hogy az indiai nyomortanyák szutykos, alultáplált szenvedőinek valóságával mutatnák. Ő semmiképpen se volt az a trendi, spirituálisan hedonista ember, akivé a spirituálisan hedonista tömegek formálni szeretnék a képét. 

 

Ízek, imák, szerelmek- másodszor

Még mindig tetszik ez a film, igyekszem a regényt beszerezni. Nekem ez egy igazi caminós történet, még ha földrajzilag nem is ott játszódik. A mostani megtekintésre valakinek a lekicsinylő véleménye inspirált, szerinte felszínes, amolyan "spirituális turizmus amerikai módra", többet is ki lehetett volna hozni a filmből. Mert mi az, hogy a nő elmegy Rómába fejlődni, de egyetlen templomba se teszi be a lábát, mindössze zabál. Indiában csak egy divatos ashramban meditálgat, Balin pedig egy kiadós vérhas helyett pusztán hólyaghurutot szed össze, azt is a túlhajtott szextől. 
Szerintem kedves ismerősöm annak idején az amerikaiakkal és hollywood-dal kapcsolatos előítéleteit is magával vitte arra a filmpremierre, bár szerinte legfeljebb a Javier Bardem miatti irigység vezérelheti e kritikában.
Mindenkinek más a zarándokútja, ahogy a civil életben is, s nem biztos hogy az elvárások szerint zajlik. Ahogy a templomnak sem kell feltétlenül épületként formát öltenie.  A fenti vélemény számomra hasonlít ahhoz, ahogy korábban én kicsinyeltem le mások zarándokútját, s ahogy most az enyémre legyintenek mások, akik szerint -kimondva vagy kimondatlanul - akkor lett volna sikeres a caminóm (mintha ugyan létezne ilyen fogalom, hogy "sikeres camino"), tehát akkor érte volna meg két ilyen utat "teljesítenem" (már ez a szó sem illik a caminóhoz), ha hazajőve valami nagysikerű üzletet nyitnék, vagy jól fizető állást találnék, de legalább egy gazdag férjet. 
Javier Bardem miatt engem is esz a fene! Mindazonáltal a nő Rómában megtanult lazítani a kontrollon, élvezni a hétköznapi apró örömöket, s bepillantást nyert egy tradicionális, ám működő család életébe is. Indiában megtanult alázattal figyelni mások fájdalmára, bátorítást adni, megtanult valóban barátnak lenni, valamint ráébredt, hogy nem érdemes csak azért benne maradni valami régiben, mert azt már megszokta. (Külön jelzem, hogy többek között az alkoholista texasi pasi mindennapi története igazi mély fájdalmat mutat, nekem másodszorra is összeszorult a szívem). És elkezdett megbékülni önmagával, így lassan másokkal, pl. férjével is. Baliban végre teljesen megszabadult a merev kontrolltól, s úgy került egyensúlyba, hogy merte bevállalni az időnkénti kibillenést. Valamint itt már másokért tevőlegesen is tudott cselekedni. Szerintem egy útra ez épp elég sok. Egy film pedig zsúfolt és értelmezhetetlen lenne több mélységtől, de legfeljebb is egy szűk körben nézett művészfilm. Nem is beszélve az elhangzott, itt-ott hűtőmágnes-, de mégis igaz, és újra meg újra elgondolkodtató bölcsességekről.