Aggódás és pszichoszomatika

Egész életemben szorongtam, függetlenül egzisztenciális állapotomtól, de mostanában fokozottan félek, vulgárisan szólva fosok az éhenhalástól. Ezért egy hete valóban megy a hasam, fáj is, nem tudok enni. Léböjt szűrt biolevekből, hogy ne irritálja semmi bélfalmat. Steril levek, steril élet, mert nem vagyok hajlandó szembenézni a valós helyzetemmel. Persze megvan a racionális ok is, a Chron-betegség.

Tágabb vonatkozásban: Chron, gluténérzékenység, diabetes, reflux, négy diétáslapot kaptam, ezek szinte kizárják egymást. Az ötödikkel, a köszvénnyel be is zárul a kör. Nem ehetek semmit.

Az éhenhalástól való félelmem ilyenformán akar realizálódni. Volna mit ennem, de mégsincs.

A Chron és a köszvény határeset, még eldönthetem, hogy végleg elszegődöm-e vagy sem.

Az Út alatt megfájdultak a csuklóim a túrabottól, bedagadtak és sajogtak bokáim a két napig másokkal való gyaloglás a sajátomtól eltérő ütemétől. Máig duzzadnak, fájnak. Racionális ok a megerőltetés. Valójában most is túlzott terheket cipelek, mint akkor a százharminc kilós embernek való zsákot, s egy részét nyilván objektív meghatározottságból, másik hányadát feleslegesen. Kapcsolatot, harcot, aggódást, a mindenre való felkészülést, ami úgyis lehetetlen, s csak megmerevít, megkeményít, ahelyett, hogy elengednék mindent, s amikor eljön az eljövendő, rugalmasan alkalmazkodnék hozzá.

Ó igen, az asztmám! Szóval épp csak normálisan enni és lélegzetet venni vagyok képtelen.

Valaha elhitették velem, hogy nincs jogom az élethez. Ezt kéne felülírnom.