Köszvény

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Uralkodási vágy, türelmetlenség, harag.

Béke, béke, béke, béke, béke...

Nyolc hónap...

Tavaly ősszel beszokott a fia, többnyire a barátaival, néha azonban egyedül jött beszélgetni, vallásról, történelemről, gyereknevelésről. Egyszer hat szép nagy darab, tetovált maffiózót zártam be a boltba, és elmentem ebédelni...

Aztán idővel megjelent maga a "fehérgalléros" Maffiavezér is, ha éppen ilyenkor akart találkozni velük. Még egy csepp idővel később már bejárt akkor is, ha a fia a környéken se volt. Decemberben pedig minden nap nálam kávézott. Egyszer meghívott ebédelni, de én épp rossz passzban voltam, sértésnek vettem, hogy tán úgy nézek ki, mint kinek nincs mit ennie, és visszautasítottam. Emlékszem, egy időben minden nap rátért a férjhez menés témájára, nem értettem miért. Kérdezgetett, hogy szeretek-e egyedül élni, arra kanyarította a csevegést, hogy jó nekem, mert még csak negyvenes vagyok, ötven fölött minden nő férjhez akar menni. Máskor pedig drámaian sóhajtozott a bolt előtt, barátai társaságában, hogy milyen jó lenne szerelmesnek lenni, de hát persze ő már öreg, csak ábrándozhat. Na ne! Lázadt a valaha bennem rekedt véres szájú protestáns prédikátor, lázadt az osztályharcos forradalmár, lázadt az egóm, mely épp azokban a játszmákban élte meg magát sorozatban áldozatként, melyekben ő elkövető szokott lenni.

Karácsony után bezártunk. És itthon azt vettem észre, hogy hiányzik! Kezdtem forgatni magamban a dolgot, érveltem pro és kontra, hogy szükségem van intimitásra, és jelen képtelen egzisztenciális és legalább olyan bizonytalan érzelmi állapotomban elkötelezni nem tudom magam. (Elkötelezettségen nem házasságot, hanem egy napi szintű, komoly kapcsolatot értve. Én még el se váltam, valamint sose "akartam" férjhez menni csak úgy, a férjhez menés kedvéért. Egy maffiózó zavaros hátterébe, a kapcsolati, üzleti, családi, világnézeti rendszerébe bekerülni meg még úgy se.)
Na de pont egy ilyen emberrel kerüljek intim viszonyba, akivel ezer bajom van?! ... Ugyanakkor ez a vonzás mégis jelent valamit... Talán tanulnivalót.
Megvallom, megfordult a fejemben, hogy  az is milyen praktikus lenne, ha kifizettethetném vele a teljesen bizonytalan finanszírozású caminómat, na de hogy fogom erre megkérni?  Nem is tudom, honnan gondoltam, hogy képes leszek ilyesmire, hiszen sose volt érzelemmentes érdekkapcsolatom, gondolom, abban szoktak ilyesmit. Valóban, ahogy egyre közelebb került hozzám érzelmileg, nem is tudtam... 
És vajon nem tesz-e rosszat a boltnak egy ilyen kapcsolat?  Vívódva telt el két hét.

A nyitás másnapján, január 11-én megjelent, én pedig habozás nélkül, egy szuszra kifújtam magamból, hogy győzött, le akarok feküdni vele, egyrészt, mert legalább az apakomplexusaimat ki fogja elégíteni, másrészt az nagyon hasonlít az egyetlen emberre, akit valaha gyűlöltem is, az apósomra. Nem akarok úgy meghalni, hogy ezt nem rendezem el magamban, harmadrész mindig bajom volt a gazdagokkal, ezzel is kezdenem kell valamit. A hozzá hasonlók által begyűjtött sebeim hátha így, homeopátiával begyógyulnak. Valamint a pénzhez való hibás viszonyom is egyensúlyba kerülhet a tőle átvett energiákkal.

Utóbb hallva mindenki elszörnyűködött ezen a nyíltságon, a nyílt kommunikációhoz szokott legjobb barátomat is megdöbbentettem avval, hogy egy szinte idegennel így... épp csak a címzett nem fordult ki nyomban, ahogy ez egy például önbecsüléssel bíró embertől várható lett volna. Szeme sem rebbent, pedig bizonyára őt is megleptem. Talán meg is rémült kissé, frusztrálta a korkülönbség, nem is remélt igazán, de eddig jó volt eljátszania a gondolattal... Mindazonáltal rezzenéstelen arccal kérdezte, hogy akkor hogyan tovább?
(Az önismeretemben itt rés mutatkozott, ugyanis azt hittem, elhatározhatom, hogy nem leszek szerelmes. Mintha ilyet lehetne... :)

Tavasszal hányszor, de hányszor csapott össze az egónk, amiből mindketten jól el vagyunk látva! Eleinte ő emelte fel a hangját - na hol, hát persze, hogy a boltban -, becsapta maga mögött az ajtót, féltékenységtől vagy erkölcsi világképünk összeférhetetlenségétől kifakadva, komplexusai elfojtására jogosnak vélt mindenen felülállóságát hozzám vágva, ám három hónap múlva már én szaladtam ki utána az utcára azt kiáltozva, hogy kinek képzeli ő magát, és be ne jöjjön többé, ha kiabálni akar! Tettem ezt épp akkor, mikor ezt írta a boltról az újság: "Gyógyír a világ zajára". Remélem, az Univerzumnak mégis csak van humorérzéke.

Negyed század után megint lehettem valakinek a "túl fiatal" szeretője. Van ebben valami ironikus, és bevallom, élveztem. Életemben először közelített meg az anyává válás lehetősége, új felismeréseket hozva. Sok tapasztalatot gyűjtöttem barátságról, nyájszellemről, ego-védelmi mechanizmusokról, kommunikációról, a pénz és a hatalom vonzásáról, de a legtöbbet önmagamról. És nőként is rendbe jöttem. A pénzzel persze -eredeti elképzelésem ellenére - nem lett jobb a viszonyom, viszont rájöttem, hogy ezzel ő sincs rendben, folyamatosan fél, tehát nem vehetek át tőle jó energiákat. Emberként pedig olykor megalázottnak éreztem magam, végül nem épültem tovább, inkább sérültem. Így nem folytatható, másképp pedig nem tudjuk csinálni.
Tavaly is tudtam milyen ember, csalódás nem érhetett, ám valamiért közelebbről kellett megismerjem, hogy a részletek is kirajzolódjanak. Nem tudom, miért volt erre szükségem, biztos ez is tanulási folyamat, de miért épp én, és miért épp vele?

Most véget vetek, hogy az önbecsülésem ne omoljon tovább. Ebben a kapcsolatban kerültem legközelebb a feltétel nélküli szeretet képességéhez, ám... A kettőnk társadalmi, kulturális, gazdasági helyzete, morális világképe között nincs híd, vagy én nem találom azt, vagy beomlik folyton, vagy ő tán nem is építi. Megtettem, amit tudtam, és nem bánom, hogy mégis belefogtam. Bízom benne, hogy ez a tapasztalat is jó lesz majd egyszer valamire. Ég áldjon mindkettőnket!

Barátság néhány sorban

N. szerint hülye irányba változom mostanában. Érzékelem, hogy valami történik, és magától értetődő, hogy én jóra számítok, jót várok. Talán továbbra is kerülőutakon, de valahogy mégis mintha egyre előrébb haladnék. És végre lájkolom az állapotomat, ami nem csak egy facebookos szöveg! Mindazonáltal ha mégis neki lesz igaza, tudom, hogy akkor is tőle telhetően védőhálót feszítene alám, ha hirtelen beállnék jehovistának. Hogy tudjak hová visszajönni vagy inkább továbblépni, akár oda, ahol még ő se tart.

Pedig amilyen barát én vagyok - és nem csak számára -, az alapján nem érdemelném meg őt. És nem csak őt. Húsz évig émelyegtem vagy sírtam, ha a parlamenti közvetítésre tévedtem, végül mikor hozzám fordult, megtagadtam, meg is ítéltem azt, akit N. előtt sok évvel a legjobb barátomnak neveztem, s aki politikai pályafutása előtt ill. attól függetlenül, emberként igen sokat tett értem. Most aztán kezdhetem kibogozni, visszafejteni ezt az egóm kavarta katyvaszt is...

Alázat, szeretet, bölcsesség, meg ilyenek. Értem én ezt már, könyvet is írhatnék róluk, csak hát amíg magammal nem békélek meg teljesen, minden hiába.

Idén is Cres

Az örök szerelem. Egy hónapnyi gyaloglás és alváshiány után fejest vissza a munkába. Majd N. hirtelen ötletétől vezérelve (tulajdonképpen közölte, hogy ő elmegy, mire én, hogy engem itt ne hagyjon) irány a Kvarner-öböl, öt nap ajándék. Napfény, víz, középkori városkák, színes házak, sok mediterrán reneszánsz, komp és forgatható híd, cseppnyi plusz alvás... Régi és új helyek felkeresése.

Meztelenül búvárkodni vicces látvány lehet, de nagyszerű érzés a selymes víz a bőrön, ahogy úszni és napon száradni is jobb szabadon. Tavaly megfigyeltem, s idén ugyanez a helyzet: a mai fiatalok nem nudiznak. Zömében idősebb német házaspárok, talán még az ősidőkből, amikor ők kezdték ezeken a partokon. Negyventől kilencvenig. Nekik még nem jelenti a szabadosságot, a tinik pedig öntudatlanul talán épp a szabadosságukat leplezik divatos fürdőruhákkal. Tetszik, hogy itt nem kell összevesznie a családtagoknak, a meztelen és a fürdőruhás fürdőzhet együtt a nudista partszakaszon, valamint a szigetet körbeölelő sétány is mindenkié. Egymás mellett kocognak ruhások és ruhátlanok. Igaz, a kemping FKK-területén láttam mulatságos jeleneteket, például pucéron kerékpározó férfit, és azt is elképzeltem, amint egy pasi kolbászos lecsóhoz aprítja a hozzávalót... Szóval lakni nem szeretnék így. De nem is kell, hiszen a kemping másik fele szokványos, s bár a kettőt csak egy tábla választja el, akinek nem tetszik, választhat más utakat.

Zsalugáteres műanyag házikó, olasz gyárakból gurítják ide kerekeken, tizenöt négyzetméteren két hálószoba, nappali-konyha, apró fürdő, teraszon székek és asztal. Sajnos a parcellánkban található fák távolsága nem volt megfelelő a függőágyhoz, így idén kint nem tudtunk aludni, nappal meg ki megy be a házba, szóval az elképzelt nagy délutáni alvások nem valósultak meg, maradtak az éjszakák, de azok legalább nem 5-6 órában, és nem száz emberrel egy légtérben.

N. szorgos kávécukor-gyűjtésbe fogott, hogy evvel bizonyítsa, mennyit gondol az Adriánál is az én Kedvenc Maffiavezéremre, neki szánta emlékül e kis tasakokat. Szegényke, hogy ne gondolt volna, amikor én folyton róla beszéltem! No hiába, nem könnyű a legjobb barátok élete... de néha mégis mulatságos.

Cres városa, Osor, Mali Losinj... Itt egy szerény trambulinról megejtettem életem első ugrását, amolyan szabad stílusban. N. szerint legkevésbé volt fejes, inkább valahol a hasas és a talpas között, de persze biztatott és gratulált. Hiszen hosszas rákészülés után mégis csak ugrottam! Amióta legutóbb a Bánki tónál halak csipkedtek belém, a tengerben fürdéskor elkezdtem aggódni a bokányi vízben felém úszók miatt, és ezt is le kellett küzdenem, nos ehhez képest igazán meg vagyok elégedve az ugrásommal. Ugyanakkor még mindig nem sikerült az ősbizalmat átélnem, sem háton, sem hason nem mertem mozdulatlanul lebegni, pedig az utóbbi, látva az alattam levő vizet, adhatna némi biztonságérzetet. De hát a lényegében hasonló gyakorlat a húsvéti túlélő táborban is csak külső beavatkozással ment. Delfinrezervátum, de a nevezett jószágokat megint nem láttuk, igaz, nekem megvolt néhány héttel ezelőtt az óceánnál, szóval panaszra ezért sincs okom.

Nezerine. A csepp falu eldugott partjánál a vízből akartam fényképezni, a távolságot méregetve hátráltam, amikor egy csúszós kőre lépve vízbe huppantam, ám (pucér) testi épségemmel nem törődve a telefonomat tartottam fejem fölé, és rémülten pillogtam körül, hogy N. látja-e, mert akkor nem kerülhetem el az "ugye megmondtam, hogy nem kell neked ilyen drága telefon, nem tudsz rá vigyázni, és ha tönkreteszed, nem kapsz másikat..." kezdetű szidalomáradatot. Épp hátat fordítva kavicsokat szedegetett, így ez a jelenet a két "felnőttel" most nem játszódott le. Utóbb nevettünk az egészen, szerencsére van öniróniánk.

Szóval sok kacagás, vízen táncoló holdfény, tengerparti szerpentin, menetszél a nyitott ablakon át, negyven méteren is átlátszó és tucatnyi kék árnyalatban csillanó víz, csevapcsicsa, csodás naplementék és felkelték... pár nap nyaralás. Megint jó volt!

Kis titkok könyve

"Ez egy magyar-japán könyv, ahol a lényegről, az úton levésről van szó, japcsi nyelven a 'do', s az a kérdés, hol a szállás és milyen a kaja? Ki az, aki ennél többre vágyik? Vagy beleolvadunk a tájba." (Bakács Tibor Settenkedő)

"... a Camino olyan, mint az Élet, megtanít arra, hogy a bukások után igenis fel lehet állni... Varga Lóránt könyve alapmű, Caminón innen és túl is..." (Pachmann Péter, író)

"Apu soha nem úgy tanított bennünket, hogy most leülünk és tanulni fogunk. Az egész életével tanított jóra, szépre, tisztességre, hitre. Az El Camino olvasása közben is ez jutott eszembe;most, 62 évesen úgy tanultam valamit, hogy közben nagyszerűen éreztem magam." (Bilicsi Erzsébet, rendező)

A legjobb magyar nyelven kapható caminós könyv... mondom én.

Magánkiadás, ám nálam hozzá lehet jutni.

"Egy pasi egy bottal...", ... és még egy kanyar

Minap betért a boltba egy rendszeres vendégem, építési vállalkozó. Mesélte, hogy most épp a szomszéd utcában vett rossz állapotú, azonban jó adottságú lakást, árát mélyen lenyomva, hogy felújítva adja majd ezt is tovább. Panaszolta, hogy nincsenek új ötletei, a máshol látott lakásokat másolja le, és az igényes anyagokat nem tudja harmonikusan egymás mellé illeszteni. Kaptam a lehetőségen, mert lélekben építész vagyok, ám sajnos se rajzolni, se számolni nem tudok, csak ízlésem van . Szívesen megmutatja, meghallgatja a véleményemet. Most. Tábla ki, "rögtön jövök", futás. A jó nevű negyedben levő lakás valóban romos, 76 nm-en egyetlen szoba, de ez a zárt erkélyével, ablakfülkéivel, impozáns terével valóban pompás lehetőségeket rejt magában. Illetve rejtene, ha ez a jóember nem akarná 2,5 szobára felosztani. Luxuslakássá építi az ingatlant, és ahogy a korábbiakat, ezt is berendezi. Lelkesen mutogatta, hogy a mediterránnak szánt (szerintem zsúfolt) bár-konyha-nappali-étkező egyik falára mű terméskő-burkolatot tesz, króm, üveg és bőrbútorokkal rendezi majd be. Az étkező mellé megvilágított falfülkét is ki fog alakítani, az odaszánt szobrot már megvette. A következőképpen írta le: kétméteres márványhatású gipszszobor, egy pasi ül egy lovon és bottal piszkál egy lényt.

Itt majdnem kipukkadt belőlem a nevetés. Mert az még csak hagyján, hogy a műterméskő semmiképpen nem illik egy belvárosi, emeleti, szűk terű, és mediterránnak szánt lakásba, amiképpen az üveg és a króm és egy kétméteres szobor se. De a leírás hallatán nyomban elképzeltem, amint egykori művészettörténet-tanáromnak így vezetem fel Sárkányölő Szent György szobrát!

A tanárnőnél úgyis rövid időn belül odáig ástam magam, hogy képezhetetlennek könyvelt el. Mer' az még hagyján, hogy órákon elhangzottak és az általa feladott könyvekben olvasottak ellentmondtak egymásnak a művészettörténeti korszakolás tekintetében, és én ezektől az évszámoktól folyton összezavarodtam. De ott volt például az az eset, amikor előadótermi szokásához híven még a Nemzeti Galériában is addig magyarázott, míg átléptük a zárórát, és a biztonsági őrök többszöri figyelmeztetés után fenyegetve kergették ki az évfolyamot. Ám ő még futtunkban is mutogatott, hogy ott van ez, ott van az, nézzük meg! A kollokviumnál aztán letagadtam, hogy a félévben tanultuk volna az általa felmutatott papagájos festményt. "Nem tanárnő, ilyen kép nem volt!" Mi az hogy nem volt, amikor fénymásolt képgyűjteményben is kiadta a szemeszter anyagát! Lekezelően, közepes jeggyel zavart ki. Én meg kint a folyosón dühöngtem, hogy napi huszonnégy órából harminchatot tanultam, a többiek bezzeg szilveszteri buliztak is, én meg akkor is tanultam, és tessék, micsoda disznóság, hogy kiküldött, mikor az a kép nem is volt, és milyen fénymásolatra hivatkozik, amikor a századik fekete-fehér példányon Szent László hermája és a feldebrői altemplom tök egyformának látszott! A még vizsgázók később mondták, hogy az egész behallatszott. Valamint azt is mesélték, hogy azt a festményt akkor láthattuk, amikor az életünkért loholtunk a biztonsági őrök elől...

No igen, a tanárnő pikkelt rám. De bezzeg az általam vezetett tankör tagját, a legjobb barátomat a tenyerén hordta! Persze, mert nem tudta, hogy amikor a nagynevű szerkesztőségbe vittük be hozzá az általunk szervezett szabadegyetemi előadásra szóló meghívót, nevezett véletlenül összecserélt két borítékot, s kis híján a saját felhasználásra szánt, tisztasági betétet tartalmazót adta át, csak az utolsó másodpercben korrigálta a hibát. :)

Visszatérve az eredeti történethez, ez a lakás luxus legfeljebb akkor lehetne, ha igényes, szép terekkel bíró garzonnak alakítanák ki. És ha az építőmester belátná, hogy ami neki nem megy, ahhoz szakembert kell fogadnia. Ám amit elmesélt, azt rendíthetetlen elhatározással tette, így ha még kitart a lelkesedése, legfeljebb a fal-és padlóburkolatok harmonizálásához szólok majd hozzá.

A boltba visszatérve boldog-boldogtalannak könnyek közt nevetve meséltem az esetet. Nem kellett volna. Ez a vállalkozó ugyanis a helyén van. Le a kalappal előtte, hogy válságos időkben is megtalálja, bevonzza a hozzá hasonló ízléssel és tőkével bíró vevőket, és lakásai általában napok alatt elkelnek. Én meg sokra megyek az intellektuális gőgömmel...

Gondolatok a lépcsőházból

Nemrég bejött kedvelt beszállítóm, élménybeszámolót kért, hamar mondtam pár mondatot, s nem tudatosítottam magamban, hogy tűkön ül. Azt nem vettem észre, hogy valójában bajban van - pedig az utam során is észleltem/észlelhettem volna jeleit -, válaszokat keres, s hogy talán ő szeretne beszélni. Olykor a kibeszélés során állnak össze a dolgok, én meg jó hallgató vagyok. Ha épp ott vagyok, ahol, azt kérdeztem volna, tudok-e segíteni. Aznapi Üzenet: jelenlét, tudatosság, ilyesmik...
És még én sóhajtozom, hogy a Kedvenc Maffiavezérem képtelen bárkire odafigyelni! Persze igazából az fáj, hogy rám is. Épp úgy a saját bajába van beleszűkülve, ahogy szinte mindnyájan, és ennek ellenére épp úgy nem figyel valójában önmagára sem.
Tegnap fent nevezettet telefonon hívták, miközben nálam időzött, s mivel megszoktam, hogy ilyenkor nyomban ellovagol, elbúcsúztam tőle, szinte kitettem a szűrét. Később láttam, hogy a szomszédnál téblábol. Jaj szegény, a maga komplexusaival nem merte mondani (vagy gőgből nem akarta, ez egyre megy), hogy még nem kell mennie, azt hitte, hogy utamban van! És én ezt se vettem észre. Ahogy a szomszéd előtt csevegtünk, szóba hozta, hogy a táblámon kirívóan suta egy betű. No igen, nem tudok szépen írni. Felajánlotta, hogy letörli és átírja. Na ne már, hogy a Helyi Maffiavezér írja az én tábláimat! Köszönettel nem kértem, majd megoldom. Ma reggel aztán eszembe jutott, hogy milyen ostoba tudok lenni. Don Corleone nem fogad el senkitől szívességet, inkább neki legyen lekötelezve mindenki, a barátai pedig azok, akik visszautasítják egy nő segítségét, nehogy már egy nő jobban tudja... S most én is épp ilyen voltam. Pedig szebben ír nálam, ahogy szinte mindenki szebben ír. (Ma beszámoltam neki a felismerésemről, hogy nem csak ők gőgösek és makacsak, hanem én is. A reakciója a mai Üzenet számomra: "Magadat minősítheted, másokat nem." Ha azért mondja is, hogy őt ne minősítsék, tanított. Mert nem az számít, hogy ki és miért, hanem hogy mit mond.)
S akkor még az is volt... jaj de kínos: észrevettem magamon, hogy a szomszéd előtt én is éretlenül, hetvenkedve beszélek Vele, ahogy ő szokott a félévszázados szentistvánparki cserkészcsapata előtt. De ha valaki más mondja ezt, nem hiszem el!

A tükrök rám borulnak. Jól teszik. Az Út után valahogy egyre intenzívebb ez is.

Intimitás

Egy nőt képtelenség megdugni. Az csak csajokkal működik, csaj pedig lehet valaki tizenöt évesen épp úgy, mint hatvanöt évesen.
Megdugni valakit valójában annyit jelent, hogy beleürítkezni.  Ilyet csak pasi tesz, férfi nem.

Az ember (férfi és nő) erogén központja a lelke.

Bulgakov visszaköszön

"Annuska már kiöntötte az olajat."
Harminc és tizenöt év után most újra találkoztam evvel a sokat mondó sorral. Nos, majd meglátjuk...

Ma is tükör...

Valami szélesebbre nyílt bennem az úton. Hamarabb felismerem a tükröket.

Ma társaságban kissé leereszkedő mosollyal hülyézte le a zenei ízlésemet, és egy tisztaságmániás barátjáról alkotott véleményemet a Kedvenc Maffiavezérem. Ahogy én szólom le az ő világképét ... legfőképpen magamban. (És másokét, olykor nyilvánosan.)Tegnap az érzelmi igényeimre tett halvány utalásomat hülyézte le, ahogy én szoktam magamban az ő infantilis érzelmi életét. Mikor pedig megtudta, hogy a hétvégén ismét elutazom, most néhány napra az Adriára - hogy végre egy cseppet pihenjek is -, komolyan irigykedő, rosszmájú megjegyzéseket tett boldog-boldogtalannak, aki arra járt, hogy milyen jó boltosnak lenni, aki megengedheti magának, hogy kirándulgasson (gondolt itt a Camino-mra is, amiről egy percig nem érdeklődött egyébként, és ahol az ő utazási szokásaitól nyilvánvalóan eltérve naponta arról kellett döntenem, hogy gyümölcsöt veszek vagy ásványvizet, vagy este fedél lesz a fejem felett egy százágyas teremben...). Rosszul esett, érzékenyen érintett, hiszen folyamatosan bajban vagyok, amire ő nem figyel. De nem haragudhatok joggal, hiszen csak tükröt mutat nekem. Hogy milyen torzan látunk másokat, a világot, ha (mártírkodásból, tudatlanságból, kényelemből, vagy félelmeink előli menekülésből) nem vesszük a fáradtságot, hogy a látszat mögé nézzünk.

Felszínes zenei és bármilyen ízlése életvitelét tükrözi, nem engedheti meg magának, hogy akár egy dalszövegen elgondolkodjon, borulna az élete, a megszokott keretei. Így vagyunk evvel többé-kevésbé sokan. Nyaralnia pedig nincs kivel. A haverok rövidtávon elviselhetőek, a feleségéből épp elég otthon, egyedül nem megy ebédelni se, nehogy az elkerülhetetlennél fél órával több ideje legyen magába szállni, ha pedig velem utazna, megint csak borulna a megszokott életkeret (ami persze börtön, de annak igen kényelmes). Egyébként is, mindig talál "racionális" ürügyet. Nem szereti magát, nem enged meg magának valódi örömöket, csak pótlékokat, ám abból aztán jó sokat.

Noha már értem az irigysége ill. pökhendisége okát - jobban, mint ő maga, hiszen magával se néz szembe -, szánom is érte, olykor mégis visszaesem, regresszálok, és irigy vagyok rá, ill. pökhendi vele is...

Egy vég kezdete?

Régi üzenet a Camino-ról

Utam során egy az inkognitóban maradását segítő hospitaler idézte Shirley McLaine-t, s most én is olvasom - sok év után újra: "a tested templom, nem pedig börtön".

Aki nálam betegebb volt, annak konkrétan nem volt lába, egy sem. Az ő csonkjai is engedelmeskedtek. Az én nyavajáim is. Nyilván ő sem konzultált az út előtt az orvosaival, ahogy én sem, különben nem indulunk el. McLaine-l egyet értve én sem hiszem, hogy a szenvedés feltétlen velejárója lenne az útnak. Ha szenvedünk, annak épp az az oka, ami az út előtt-után, azaz mi magunk.

"Repülni soha nem késő" - mondta egy bölcs. Csak el kéne hinni. Itthon is...

44

Szeretek negyvennégy lenni- ezt érzem, mikor egy-egy pillanatra sikerül kiemelni a fejem a napi katyvaszból. Nem vágyom vissza se tíz, se húsz évet. Annyi csoda történik velem mostanában! Egyre többet fogok fel az eseményekből, úgy érzem, a nehézségekkel is megtisztel az Élet, megelőlegezi a bizalmat, s nem bukom el akkor sem, ha elbukom. Remélem, tíz év múlva is ezt fogom érezni, hogy nem lennék tíz évvel fiatalabb, mert egyre többet értek, és pont most, pont ez a jó.

A Camino folytatódik...

Tegnap a játékboltos - szőke, műkörmös, ám eredetileg programozó matematikus - szomszédom rákapott a Varga Lóránt Caminos-könyvemre, vissza se akarta adni. Végre a "hol aludtál, mit ettél, hogy tisztálkodtál" típusú faggatózás helyett olyanokat kérdezett, hogy égettem-e én is ruhát, és ez mit szimbolizál? A könyvben leírt egyik példázatot - melynek pár oldaláért adtam kölcsön egy órára - első olvasásra sikerült az aktuális problémájára vonatkoztatnia. Láttam rajta, hogy megértette, szokásával ellentétben ezt nem hárította el.

A néhány üzlettel odébb levő butik csinos alkalmazottja - akit a bolt tulajdonosnőjének csekély szellemi színvonalával azonosítottam, csak köszönésre méltattam - megállított, az utamról érdeklődött. A szokásos felszínes kérdések helyett, hogy megérte-e, ugye nem csinálnám meg még egyszer... értelmes tekintet, ezért neki valahogy sikerült öt perc alatt sarokpontokban megfogalmaznom a lényeget. Bólogatott az aggodalmamra, hogy ha nem írom le, elvész, felőrlődik minden ott szerzett tapasztalatom a hétköznapok malmában, és értette a camino-függővé válást is. Az óceánnál összeszedtem néhány kavicsot, többségüket személyre szabottan kaptam föl, néhánynak azonban nem tudtam a gazdáját, csak megtetszett különössége. A beszélgetés után úgy éreztem, a babakék oldalakkal bírót ennek az ismeretlen nőnek kell adnom. Boldog volt vele, értette mit jelent, hogy a világ végéről van, mondta, hogy a kék a kedvenc színe, és amint a szemébe néztem, láttam, hogy az is kék. Többé talán nem lesz idegen, ha úgy adódik, hogy nem beszélgetünk már, akkor sem. Az úton voltak ilyen váratlan találkozásaim.

Délután bejött egy erdélyi húszéves srác - volt már néhányszor -, ideköltözik, felvették a műegyetemre. Gratuláció, apró ajándék, aztán ücsörgés és duma egy órán keresztül. Lenyűgözött. Játszott színkörben (Puck, Woland...), olvassa a világirodalmat - pedig szülei nem adtak könyvet a kezébe - , elbűvölik verssorok, tudja Gaudit, történelmet konzekvenciákkal és összefüggésekkel, Poppert, Orwell-t, Bulgakovot számos rétegével, hitet és szkepticizmust, tudatosan figyeli önmagát, szembenéz a "puha" apját kompenzáló vadságaival (azt hiszi, mások is ilyen őszintén szemlélik magukat, hm...), pótvizsgával zárt iskolai évek, láncdohányzás, veszélyes kalandok és megnyert tanulmányi versenyek ... Rajong az Apple-tervezők humanizmusáért, kihajtogatott egy csöppnyi mp4-lejátszót, s ahogy beszélt róla, elhittem, mondatait befejeztem, hogy aki ilyeneket tervez, az világirodalmat olvas, értelmes zenét hallgat, képzőművészetet élvez. Tudja, hogy ma már nem lehet polihisztornak lenni, de mindenkor a tökéletesség felé kell törekedni.

Mesélte, hogy hatévesen kezdett barátkozni a betűkkel - azt hiszem, magától -, s egyszerre találkozott evvel a két szóval: Edison, reinkarnáció. Akkor megfogalmazta magának, hogy ő biztosan Edison reinkarnációja. Ma már nem hiszi ezt. A társadalmi elvárásokat nem követő, "rosszalkodós" ifjúkoruk hasonlóságáról tud, ám azt csak tegnap hallotta tőlem, hogy Edison vízfejű volt, és kisegítő iskolába járt. Meséltem ezt azután, hogy említette, az édesanyja a születése után tíz napig aggódott az orvosok véleménye miatt, hogy talán hidrokefáliás a fia. Nos, épp ő mondta, hogy Edison tekinthető az első villamosmérnöknek, találmányai nyomán pedig sok ember vált munkanélkülivé.

Kérdeztem, miért a villamosmérnöki kart választotta? Íme az indoklás:

Ez a mérnöki tudományok közül az embert leginkább figyelmen kívül hagyó, ő pedig szeretné a humanitást bevinni ide.

Szóval... hát izé... ez a srác nem egy húszéves ember. Féltem őt, mert ilyen sokrétű, átfogó tehetséggel és érzékenységgel ahhoz is külön tehetség kell, hogy megtalálja a helyét ebben a társadalomban.

Féltem és irigylem is őt.

A tegnapi naphoz még. Egy kispénzű, láthatóan rossz sorsú asszony jött be körülnézni, megjegyezte, hogy minden drága, de ha még meglesz a bolt, karácsonykor visszajön. Kérdeztem, miért ne lenne meg, ha másfél éve megvan? Hát hogyha rosszul fogunk gazdálkodni.

Aztán a fenti srác is tett egy megjegyzést, hogy ő most öt évig Pesten lesz, szívesen kipróbálná mindenünket, csak kérdés, hogy a bolt meglesz-e öt évig.

Tehát bejöttek idegenek, és hangosan kimondták a félelmeinket. Az úton kaptam hasonlóan direkt, azonnali tükröket.

Tegnap is megtörténtek a minden napra kirendelt csodák.

Testvérek voltunk?

Tegnap bejött a boltba az ifjabb maffiózó, az elmúlt egy évben többször is, beszélgettünk történelemről (ezt épp úgy vágja, mint az apja, nevekkel, évszámokkal), vallásról, gyereknevelésről, néha itt bandázott,... Egyébként meg maga is egy megnyerő stílusú, kedves, szeretetéhes és önbecsülés-hiányos gyerek, aki életében nem dolgozott meg egy falat kalácsáért sem, megkedveltem. Annak ellenére, hogy az apjához hasonlóan "nem csak szemet szemért, hanem tízszeresét" elvet vallja, szociális érzékenysége, empátiája neki nincs, a gyerekeit szentimentálisan szereti, nem felelősséggel, s ha az apja egyszer kidől a sorból, akár kábítószer-kereskedelemmel is képes lesz pénzt keresni, hogy a megszokott életszínvonalat biztosítani tudja. (Az ő fiáról látni már nyolcévesen, hogy ha úgy adódik, fegyverkereskedelemmel is). Mégis látom benne is a sérült, szeretet- és önbecsülés-hiányos kisfiút.

Szeret bejárni, bár mióta saját éttermet nyitott, ritkán teszi.

Most az utamról érdeklődött, aztán a tetoválásairól beszélgettünk (én is tervezgetek egyet), hogy kivel, hol, mennyiért, milyen technikával, hogy gyógyul, s elámultam, hogy az ő embere pár perc beszélgetés után felméri a megrendelőt, előkapja valamelyik művészeti albumát, így lett neki néhány Bernini-angyalkája, a gyerekei arcával. Finom pöttyözött kontúrok, szolid satírozás, semmi durva erős vonal. Tetszik ez a személyre szabott módszer (nem a Bernini-angyalkák, én nem szeretem a barokkot). Végül megkért, hogy szerezzek be neki egy készletet, rám bízza, milyet. Másnak öt perc beszélgetés után ajánlok valamit, neki nem vállaltam, bár tudtam, hogy ha mellényúlok, akkor is kifizetné, de én azt szeretném, ha örülne. Kikérdeztem a lakásáról, az se segített. Kértem, hogy nézze ki a katalógusból, de ahhoz nincs türelme, akkor majd inkább elhozza egyszer a párját.

Éjjel vele álmodtam. Más korban, más időben, más arcok között egy bandába tartoztunk. Vagy a húga voltam, vagy pajtása, esetleg szerelme, csak arra emlékszem, hogy vigyázott rám, közel álltunk egymáshoz...

Már tudom, hogy nekem kell megtalálnom a számára megfelelő készletet. Vehetne bárhol, de engem kért meg, tőlem szeretné. Rá fogok érezni. Nem lesz hamar, de ha eddig megvolt nélküle, meglesz még akár néhány hónapig is. Tavaly elhárítottam egy szamovárra vonatkozó kérését, mondtam, nézzen a neten, én is csak ott tudnék...

Délelőtt meséltem erről Kedvenc Maffiavezéremnek, aki csak annyit mondott a fiáról, hogy miért ne kedvelném, hiszen "senki sem tökéletes". Hm, cseppet elfogult, nem?