Angyali üzenet

Mostanában a feltétel nélküli szeretet foglalkoztat nagyon. Egy héttel ezelőtt ezt az angyalkártyát húztam valahol. Két nap múlva az élet elém dobott egy vizsgát, eszembe se jutott a kártya, és elbuktam. Három nap múlva újra. Igazat szólva teljesen elfeledkeztem Sámuelről, most is csak "véletlenül" került elém.

Félek. Nincs jó tapasztalatom az osztályismétlésekkel...

"Chamuel arkangyal a szeretet rózsaszín sugarán tevékenykedik, és ha az ő kártyáját húzod, azt jelenti, hogy áldott vagy, mert készen állsz megnyitni a szíved a feltétlen szeretet felé. A szeretetnek nincsenek határai, és mindenkit elfogad olyannak, amilyen. Nem ítél el senkit. A valódi szeretet olyan erős, hogy eloszlatja a sérelmeket, a dühöt és az elkülönültséget.

Engedd, hogy a szeretet kiáradjon a szívedből, és megérintse szeretteidet, de azokat is, akiket nem szeretsz vagy számodra idegenek.

Így a szeretet egy fényhidat teremt, amin az angyalok járhatnak, hogy reményt és békét hozzanak. Viszonzásul életed áldott lesz és szeretettel teli."

Pesti Színház: Mikve

Rituális zsidó női fürdő. Nyolc nő. Politika, szerelem, család, első- és másodfokú közösség, ősi emberi játszmák. Nyájszellem vagy bátor és kreatív deviancia? Nem is olyan egyszerű a válasz...

Húsba- és hasbavágó darab.

Maffiaügyeim

A nyolcvanas években pártalapításba keveredtem.

A kilencvenes évtized közepén egy korrupciós- és ingatlanbotrányoktól hangos belvárosi kerület polgármesterének titkárnője voltam.

A kétezres évek a köztiszteletnek örvendő, ám a díszletek mögött kevés gátlással bíró, és a maffiózónak titulált belügyminiszter államtitkárának is felkért apósom jegyében teltek.

Hogy a kétezertizes évek se maradjanak ki, most egy helyi maffiavezérrel "kavarok".

A bölcsek szerint legalább ezt se könyvekből kell olvasnom.

Ám hol ebben a tükör, és mi számomra mindebből a tanulság ...?

Utószó, előszó helyett: Nyolcadikos koromban avval búcsúztatott az igazgatóm, hogy nem fogom megérni a harmincat, és mindenképpen börtönben végzem.

A harmincon már nagyon régen túl vagyok, ami pedig az üzenet második részét illeti, sokszor ráközelítettem, ám eddig még megúsztam. Ez a búcsú mégis valahogy megalapozta a rákövetkező évtizedeimet... Eddig. Ideje evvel a mintával is szakítani.

Szétváló utak

Valaha közel álltunk egymáshoz. Először a családi életébe bonyolódtam bele, később a társadalmiba. Kapaszkodni vágyó, éretlen személyiségem akkoriban öntudatlanul példaképet keresett, ő pedig nagyvonalúságával, segítőkészségével, kedves ragyogásával könnyen megszerethető volt. Arra mentem, amerre ő, azt tettem, amit ő. Így lettem egy párt alapító tagja. Az illúziókból engem nagyon hamar kilökött a szembenézés önmagammal, a belső és külső valósággal. Ő húsz évig volt parlamenti képviselő.

Az első szabad választás napjaiban éreztem, hogy elveszítettem a politikussal az embert. Nem feltétlenül történne így fejlett demokráciákban, ez szinte hungarikum, de a keleti fertálynak bizonyosan sajátja. Az első demokratikus parlament számos tagjáról el tudtam volna mondani, ki milyen frusztrációját kompenzálja e csodás épületben.

Workoholizmus. Sokan élünk, éltünk evvel az önmagunkról figyelmünket elterelő pótcselekvéssel, ki átmenetileg, ki tartósan. Megkérdezte, miért baj az, ha valaki ahelyett, hogy magát boncolgatná, a munkáját végzi? Én így látom:
Sérült személyiség nem tudja a valódi munkáját, feladatát végezni, mert nem az önmaga és mások számára is előrevivő úton halad. A gyógyulásával, fejlődésével nem törődő ember frusztrációs-kompenzációs labirintusban kering. Egy postás vagy egy menedzser a labirintusában legfeljebb kollégái, a családja és önmaga életét sanyargatja (ha ehhez a nevezettek hozzájárulnak). Egy politikus játszótere az ország. Amely ehhez szintén hozzájárult, de ez nem menti fel a politikust (ahogy a postást vagy a menedzsert sem) a személyes felelősség alól.

"A munkámat végeztem", nekem ez a nürbergi pereket juttatja eszembe: "Csak parancsot teljesítettem". Az pedig, hogy a konstruktív konzekvenciák levonása helyett azon bánkódik, a kollégái és maga számára fontos közös hobbit a barátságtalan új házelnök már nem védnököli, még inkább elszomorít. Hiszen nekik köszönhető, hogy ez a képviselő most a házelnök. Ennek pedig súlyosabb következményei vannak, mint egy egyébként szimpatikus hobbi-kör veszteségei.

Azt hitte valaha, hogy ismer, pedig önmagát se ismerte. Aki pedig magát nem ismeri, nem ismeri a világot sem, és akkor hogyan dönthetne róla felelősen? A Képviselő nem beszélget magával, a szembesülést hárítja, ez régi mintája, még a politikai pályafutása előttről. Volt idő, hogy a szerepvállalásával kapcsolatos (elfoglaltsága miatt levélformába szorított) beszélgetési kísérleteimet hagyta válasz nélkül. Később, életem egy mélypontján az embertől kértem segítséget, de csak felszíneset ajánlott, mely számára kényelmes volt, a problémámba való elmélyedést, figyelmet nem igényelt, számomra használhatatlannak bizonyult. Ekkoriban már letiltotta a leveleimet, a telefonjaimat.

Beszélgetni veszélyes! Nemrég, 13 év után azt mondta nekem Valaki, hogy velem együtt élni felér egy ego, és az ego énvédelmi mechanizmusai elleni jól célzott atomcsapással. Aki ezt mondta, megköszönte a 13 év beszélgetést, s az azóta további beszélgetéssel töltött időt. Én is hálás vagyok, amiért partneremmé vált ebben. A beszélgetés kockázata, hogy mindkét fél magára ismer. Szó szerint megismeri önmagát. A Képviselő nem vállalta e kockázat töredékét sem. Tudatosság nélkül pedig nincs felelősségvállalás.

Most azt hiszi, és vasárnap délután ki is mondta, hogy nem változtam, épp olyan vagyok, mint régen. Ugyanekkor épp valami ilyesmi motoszkált bennem vele kapcsolatban, és sajgott a szívem a hiába múlt időért. Persze önmagamat sajnáltam, hogy hiábavaló volt elveszítenem egy barátot, ha az eltelt idő haszontalanul telt, nem hozott se személyiségfejlődést a számára, se épülést az országnak. De sőt!
Szomorúságomat sértődöttségnek vélte, s szabadkozott, hogy nem akart megbántani. Majd mikor rátelefonáltak, hogy már máshol kellene lennie, látogatóm úgy állt fel, hogy számára észrevétlenül szaladt el ez a két óra, és jót beszélgettünk. Én úgy álltam fel, hogy kínlódtam ezalatt, mert bár sok félbehagyott, át nem beszélt dolog feszített, csak fecsegtünk, nem tudtunk beszélgetni. De Mello járt az eszemben, hogy hogyan meséljünk a kuti békának az óceánról, ha nem azonos a fogalomkörünk? Nem egy nyelvet beszéltünk. Ezért nem érzékelte a bennem lezajlott, s zajló változást sem.

Ha valamelyest is objektív szeretnék maradni, meg kell engednem, hogy ő is változott, legfeljebb nem úgy, ahogy én elvárnám. De milyen alapon is? Az állampolgár, a régi barát, vagy valami istenség nevében és jogán?...

Négy emberrel beszéltem erről a délutánról. Kedvenc Maffiavezérem véleménye, hogy nem jó, túl erős a nürnbergi hasonlat. No igen, ő már csak az életformája miatt is a hárítás és az önfelmentés nagymestere... Ugyanakkor legalább felvállalja, hogy tisztességtelennek született. És mi többiek...?
A Balett-táncos szerint az fáj nekem, hogy az én életembe is belerondítottak évtizedekre, ami felelős kormányzással jobban alakulhatott volna. Ő materialista és ateista, civilben egykor pszichiáter volt, számos módját kitanulta az ésszerűnek látszó másokra és a körülményekre való mutogatásnak. Magam részéről nem hiszem, hogy bármilyen politika lényegesen tudná befolyásolni a boldogulásomat. A boldogságom kulcsa bennem rejlik. (Egyébként is gyanús nekem minden pszi-foglalkozású, különösen ha orvos, hiszen a tudomány tagadja a lélek létezését.)
Az Igaz Barátom - aki amúgy kedveli a látogatómat - egyet ért velem. Avval egészítette ki a történetet, ha a Képviselő - vagy bárki, akár egy pék is - nem tudja, hogy a legnagyobb sértés amit embernek mondhatunk az, hogy évtizedek alatt nem változott, akkor semmit nem tud. Ugyanolyannak maradni nem erény, az élet lényege a változás. Aki ugyanolyan marad, az gyakorlatilag halott, a halál pedig előbb-utóbb mindannyiunkkal megesik, ez a tény nem különösebben elismerésre méltó. Annyit tett még hozzá, hogy ami nem megy - tudniillik a régi kapcsolatok felújítása - , azt nem kell erőltetni. Na de ő meg mizantróp és konfliktuskerülő:)
Végül a Gyógyító megerősítette bennem amit tudtam, hogy ez a találkozás is a Sorstól nekem szánt tükör. Rámutatott, hogy a Képviselő a rólam szóló ítéletével épp azt mondta ki, ami bennem még kialakulatlanul motoszkált róla. Felhívta a figyelmemet a hatalomvágy számtalan, olykor szeretetre méltónak tűnő álarcára... A hatalomvágy gyökerét magam neveztem meg: ez pedig a szeretetvágy. Itt bizony megint telibe vagyok találva...

Arra is ráébredtem, hogy egy héttel korábban épp én fogalmaztam meg mások előtt, hogy valamiben nem sikerült harminc év alatt változnom. (A képmutató kioktatásra adott válaszreakcióimra gondoltam itt, melyekről azonban látogatóm mit sem tud.) Szóval akad épp elég dolog, amiben nekem sem sikerült még előbbre jutnom. Nagyképűsködhetek, hogy de legalább nem lettem se maffiózó, se politikus, azért a magam szűkebb labirintusában taroltam, tarolok én is.

„A szeretet soha el nem múlik”, vagyis ha valaha szerettem volna, most is szeretném őt, és itt megint csak a szeretetre való képességem kerül fókuszba. És újra előkerül az alázat is. Gyökössy Endre írja: "Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak. Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői."Meghallgatni ítélkezés nélkül... Ráadásul akart tőlem valamit - talán épp ezt?, de akkor miért nem beszélt arról, ami fontos? -, hiszen hosszú évek után ő kezdeményezte óvatosan a kapcsolatfelvételt.Ahhoz, hogy barátaink legyenek, előbb magunknak kell baráttá válnunk. Ez is tanulnivaló leckém.

Mostanában azonnal szomatizálok. Szomorúság ellen ettem és ettem, amit találtam, majd fél éjszakát töltöttem a fürdőszobában gyomorrontással. Végül mégis szomorú maradtam.

Tudatosság, áldott tudatosság, merre jársz, amikor nálam sem?

Mesemondók Krédója

Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál,
hogy a mítosz igazabb a történelemnél,
hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél,
hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett,
hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra.
És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál.

(Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes)

Nosztalgiaebéd a Kispipában

A régi zsidónegyedről vásároltam könyvet, Védtelen örökségünk címmel. A Kispipára bukkantam benne, nem is tudtam, hogy még létezik. A homlokzat semmi jót nem ígér, a berendezés annyiban retro, amennyiben úgy maradt, néhány hatvanasévekbeli csillár bizonyára még Seress Rezsőnek világított, a pianínón is ő játszott. A hangulat azonban még a "Mester" halála után is világhírű művészeket, államfőket vonz a föld minden tájáról. Ma "csak" a Szerencsejáték Zrt. egykori igazgatója ebédelt ott, de minden asztalon "foglalt" tábla volt. Jó ha harmincan férnek el a valóban kicsi kisvendéglőben. Az éttermeket eltartó hétköznapi menürendszer itt hiányzott, vélhetően nincs rá szükség. Az árak borsosak, ketten nem álltunk fel tízezer alatt, az adagok szerények, arra sarkallnak, hogy a vendég több fogást egyen végig, ám a konyha nagyon jó! A magam részéről egy fürjtojásos erőlevest tettem magamévá fridattoval, majd egy rántott fogast mandulával és pirosmártással, végül még egy gyümölcsrizsnek is került hely. (Egyetlen kritikai észrevétel: a műtejszin minden magára valamit adó vendéglátóhelyhez méltatlan, egy ilyen árfekvésű, világhírű helyen pedig szégyen.)

Seress Rezső festett portréja a falon látható.

http://www.kispipa.hu/

Bükk, Szentlélek

Négy nap elvonulás. Három nap hallgatás (mauna), és teljes koplalás - nekem már az előző három is önkéntes léböjttel telt. Többségünk negyven napja nem evett húst, ez számomra a diabéteszem és cölikáliám miatt nehezen, de azért tartható volt. Néhányan a felkészüléshez ajánlott meditációs gyakorlatokat is elvégezték, én nem szántam erre időt.

Jó időben voltunk jó helyen, ezt igazolta a végig kitartó napfény és éppen kellemes meleg is. A szállásul szolgáló Turista Park fabútoros, napkollektoros gerendaházai barátságosak. Egy mongol család nyaralóként használt - és számunkra átengedett - jurtája szolgált közösségi térként, meditációs színhelyként, így végre belülről is láthattam egy ilyen építményt. Alvóhelyül nekem egy tizenöt ágyas, mégis kényelmes lányszoba jutott, ahol a többiek matatása mellett a fáradtságtól éjjelente egy szempillantás alatt álomba zuhantam. A szaunaház kipróbálására se erő, se idő nem került.

Kedves, segítőkész - vagy a körülmények hatására erre az időre ilyenné váló - emberek a csapatban, legtöbbüknek a nevét se sikerült megtudnom.

Érkezésünk délutánján rövid meditáció, majd - a későbbiekhez képest - könnyű, talán hat kilométeres kirándulás, jelzett útvonalon. Visszafelé, kissé meredeken kaptatva fel, asztmás rohamomat sikerült légzéskontrollal észrevétlenül rendbe tennem. (Óvatlanul nem vittem magammal e sétára inhalátort.) Ó igen, még délben, Miskolcon a patikában kezdtem a hétvégét, kiújult lumbágóm miatt.

A délutáni sétán barlangra találtunk, egyenként bement mindenki, és elfojtott félelmei átélésével verekedte ki magát. Kinek szülőcsatornába szorulást, kinek a pokolba csúszást, kinek klausztorfóbiát idézett meg. Nem akartam bemenni, nem éreztem feladatnak. Rábeszéltek, de valóban nem történt semmi, ez nem az én problémám volt.

Annál inkább a napirend! Ébresztő 5.30., egyórás moccanatlan meditáció 6-7 között, torna a szabadban 8-ig, fiúknak futás fel a hegyre, lányoknak napozás, teázás. 9-től közös túrázás 3-4 óráig, utána rövid meditáció és szabadidő, majd ismét meditáció, és fekvés 11-kor.

Fáradtan érkeztem, így első este azon gondolkodtam, hogy a hajnali kelést mellőzni fogom. Ám minden reggel arcom cirógatásával ébresztett egy szobatársam, ez elég meggyőzőnek bizonyult. Térdporckopással, rosszul záródó csigolyákkal, szétszórt figyelemmel, kattogó elmével - a húsz évvel korábbi tapasztalatomat megerősítve - még mindig nem ment meditáció, sőt a mozdulatlan lótuszülés sem. Az alkalmankénti, cd-ről vezetett meditációt, az engem egyébként érdeklő jóga nidra instrukcióit pedig igazoltan sérült hallásommal egyszerűen nem is értettem.

Az első hosszú túra elkerülte a turistajelzéseket. A túravezető minden hegyre - köztük a térség két legmagasabbjára - úttalan utakon szökellt fel, mi pedig négykézláb másztunk utána. Lefelé többnyire nadrágféken - az enyém el is szakadt -, állva képtelenség lett volna. Minden előttünk álló sziklára tíz körömmel másztunk fel, lábujjhegyen vagy sarkunkra támaszkodva bukdácsoltunk le. Egy harmadik hónapban levő kismama izzadva, de tiltakozás nélkül gyalogolt velünk, csak a böjt alól volt felmentve.

Egy patakon csak három kidőlt vékonyka fatörzsön lehetett átjutni. A két szélső mozgott, gurult, csak a legkeskenyebb középső mutatkozott stabilnak. Tudtam, hogy muszáj nekimennem, mégis sokáig toporogtam. Nem vagyok egyensúlyban, ezért nincs egyensúlyérzékem. Reszketve, de végül száraz lábbal átjutottam.

Néhányan - e célra megengedetten felfüggesztve a maunát - ordítva vagy morogva szitkozódtak, dühöngtek a túravezetővel vagy magukban az erőltetett tempó, az eltúlzott távolságok és emelkedők miatt. Bennem nem volt harag, bár szinte mindenhová utoljára értem fel, így nekem jutott mindig a legrövidebb pihenőidő. Nem volt rohamom felfelé, és nem nyílalt a térdem lefelé. Penészes avarban csúszkálva se aktiválódott az asztmám. Kullancsból csak egyet szedtem össze. A kimerültség egyfajta meditatív állapotot hozott számomra, lecsendesült az elmém, életem egy-egy a szerelmemmel, munkámmal kapcsolatos felismeréssel gazdagodott. Ezek, valamint a páratlan látvány, a csúcsra érkezés győzelmi pillanatai kárpótoltak. Erős motiváció volt az is, hogy ha ezt nem csinálom végig, hogy fogom nyáron a Camino-t? Este azonban azt gondoltam, felkelek másnap hajnalban, de a közös túrára nem megyek, majd elkirándulgatok én magamban. Aztán eszembe jutott, hogy üzlettársamnak nem akaródzik helyettem kinyitnia szombaton, és ha én most nem lépek ki a komfortzónámból, hogy várhatom el, hogy ő megtegye? Tehát másnap ismét tortúráztam. Egy kiterjedt sáros területen szintén kidőlt fákat fektettek le az átkelés könnyítéséül, én mégis inkább a sarat választottam félelmeim legyőzése helyett. Pedig a gerendák csak néhány centivel feküdtek magasabban a talajszintnél. Meccsoda szimbólum! Ugyanekkor végignézhettem, ahogy egy mozgásában szintén korlátozott társam elsántikál egy mély szakadékhoz, és az azon átvezető fatörzsön biztos lábbal balettozik át. Számára ez volt az erőpróba, amit keresett magának. Aztán mindannyiunkat szétküldtek az erdőben, hogy egy órát magunkban legyünk. Ez sem jelentett számomra kihívást. Ám milyen bolond az ember elméje: ahogy keresgéltem, hol lennék szívesen, egy sziklán akadt meg pillantásom, és most, hogy nem kellett, felmásztam rá! Létezése óta talán egyetlen emberként, hiszen sem szem előtt nem volt, sem a profi szilamászóknak nem jelenthet kihívást. Gurultak a kövek és a földdarabok csúszkáló lábam alól. Meztelen napozással töltöttem az időt, jól esett megszellőztetni a múlt nyár óta befülledt testemet. Majd az utat közösen folytatva újabb kidőlt fákra bukkantunk. Az egyik másfél méter magasan húzódott a talaj fölött, és a túravezető ismét feladatot látott benne. Egyenként felmásztunk rá, és háttal a mögöttünk álló hat fiúnak, hátradőlve elengedtük magunkat, ill. aki kérte - én is - kissé meglökték. Már az első pillanatban felismertem a nekem szóló kihívást, hiába no, nem megy nekem a hit és a bizalom. És mivel nincsenek véletlenek, bizalmatlanságomban nem elnyúltam, hanem összehúzódtam, így teljes súlyommal épp annak a társamnak karjaiba zuhantam, akivel tisztázatlan konfliktust érzékeltem. Nesze, megérdemelted - gondoltam én, ám hogy ő mit gondolt, nem érzékeltem, mivel az átélt trauma feszültségét ösztönös ordítással vezettem le. Aznap rövid szabadidőmben lesétáltam a pálos kolostor romjaihoz...

Negyedik nap húsvét vasárnap, böjt- és csendtörés a hajnali meditáció után. A zárókörnél külön elismerést arattam, amiért gyakran lázadó, alázattalan makacsságom (nesze nekem térd-, derék- és nyakfájás), számtalan fizikai nyavalyám mellett végigcsináltam. Én pedig megköszöntem a táborvezetőknek, hogy felelősséggel figyeltek, nem dőltek be ezeknek, hiszen ismét bebizonyosodott, hogy minden fejben dől el, és hogy mindannyian többet bírunk ki, mint amennyit gondolnánk. Aztán legyűrve a gazdagokkal szembeni szorongásaimat, szembenéztem étteremtulajdonos tábortársammal, elhívtam egy sétára, ahol "letéptem a fejét". Jól esett, és nevetve váltunk el. Tudvalevő, hogy az ember élete a komfortzónán kívül kezdődik.

Nőnek lenni egy izgalmas életkorban

Nemrég zumba-óra után az öltözőbe toppanva hallottam, amint egy lány mesélte hogy egy néni ugrált mellette a teremben. Én voltam az. Zavarba jött, ám csak legyintettem nevetve. Most hallottam először ezt a szót magammal összefüggésben.

A napokban férfiszomszédaim rólam pusmogtak, hitetlenkedtek a koromon, és egymásra kacsintva megjegyezték, ahhoz képest milyen jól nézek ki.

Néhány héttel ezelőtt az Andrássy úton ebédeltem a kedvesemmel, szemben két extravagánsan öltözött srác ült, időnként átkukucskáltak. Én azt gondoltam, lám egy meleg pár. Ők azt gondolták, nocsak, a magát jól tartó idős pasi elhozta a fiatal szeretőjét. Meglepődtem az arcukról tükröződő gondolaton, aztán mulattam rajta, végül megtetszett. Vagy két évtized után ismét lehetek valakinek a túl fiatal szeretője.

Kedvenc Maffiavezérem -miután elmeséltem neki a születni vágyó, végül engem elhagyó lélek történetét - megjegyezte, hogy bár ő dédapa lehetne, és nehezen nemzhetne gyermeket, a kis kezdemények háromszor elalszanak, mire célhoz érnek, azért én is nagymama, s nem épp a legoptimálisabb kismama korban vagyok már. Nocsak, erre se gondoltam még! De most, hogy mégis ... voltaképpen mulatságosnak találom.

A végletes vélemények hallatán akár össze is lehetnék zavarodva, de nem vagyok. A külsőm mindig sokkal szerényebb mértékben, vagy éppen egyáltalán nem érdekelt a pszichémhez képest. Most legalább az életkorommal nincs bajom. 24 évesen nem szerettem nőnek lenni. A 25. születésnapomat egyenesen végigsírtam egy társaság közepén, mert nem végeztem el mindazt, amit az életpályámra terveztem. Ha-ha! Nos, az álmaim javát máig nem értem el, de végre szeretek nő lenni! Magam számára is meglepetés, hogy ezt az állapotomat jelentős részben a helyi maffiavezérnek köszönhetem. És jól szórakoztam azon az elképzelésemen, hogy ő már ötven évvel ezelőtt a kedvenc parkom ugyanazon sarkán csókolózott, ahol nemrég velem az autóban. (Utóbb kiderült, hogy nem pontosan, mert Fenyő Miki bandájával a Zsákhordó szobrához jártak.) Én élvezem e hosszú praxis hasznát.

És mivel legalább egy területen meg tudom már élni életem két kulcsminőségét, az alázatot és az önbecsülést, 44 évesen élvezem, hogy nő vagyok.

Kőbánya-alsó, virágváros

Ablak a tavaszra

A pergolára majd csak felfut a szőlő...

Kertem, virágom... Egy falat bekerített kert, egy csepp természet a kőrengetegben, és a remény, hogy néhány év alatt benő mindent a zöld. Szőlő, lonc, kúszórózsa, füge, egy parányi veteményes.

Vonzások Törvénye

A helyi maffiavezér saját bevallása szerint már erkölcstelennek született, nálam huszonegy évvel korábban. És kapitalistának: "Városmajori Szanatórium, 200 dollár, virágerdő". Az apja is kapitalista volt. Kádermúlttal nem bírván, a protekcióval elvégzett Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen uv-t uv-re halmozott, mivel aranyifjúként a Fenyő Mikivel bandázott, másrészt már akkor se hitt az ott tanítottakban.Magam a kádári "fridzsider-szocializmushoz" képest is szegénységből, napszámosok, gyári munkások, cselédek sorából jöttem.Önbecsülésünk még sincs egyikünknek sem, nem szeretjük önmagunkat. Ő egoizmussal és hedonizmussal palástolja, én egoizmussal és önpusztítással. Kettőnk erős egója mellett az alázattalanság is közös. Ő se akar szürke eminenciás lenni, én se... és persze mindketten azok vagyunk.

A Vonzások Törvénye kimondja, hogy a hasonló hasonlót vonz. És ez csak látszólag mond ellent a közvélekedésnek. Mert a felszínen valóban a látszólagos ellentétek vonzzák egymást, ám mindig kiderül, hogy a mélyben az azonos gondolati sémák.