A tegnapi ellenpontja Shakespeare nyomán

Tóth Krisztina: Az vagy nekem...

Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.

Az vagy, mint tépőzár a nagymosásnak,
sorban kihúzod mind a szálakat.
Lucskos halom, gombócba gyűrve várlak
és mi fölfeslett az tovább szakad.

Tőled rohan a harisnyán a szem le,
Becsípsz és kiakadsz, mint a cipzár.
Vándorló zokni: felbukkansz hetente,
lehet, hogy volt párja, de nincs már.

Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.

Vasárnapi csendes

Anyám tyúk, avagy az ember tragédia

Laár pour L'art. A cím tetszett meg. Egyébként nem rajongok az abszurd humorért. Bár a párom szerint nekem nincs is humorérzékem, maradjunk annyiban, hogy kissé fogyatékos. Egyébként is ő szereti ezt a társulatot, ezért vettem jegyet.

A kezdés előtti felszólítás: "Figyelmeztetjük Önöket, hogy aki bekapcsolva hagyja a mobiltelefonját, vagy megkísérli mozgóképre rögzíteni az előadás egy részét, annak szíjat hasítunk a hátából!" :)

No jó, néha még elmosolyodtam, esetleg felkacagtam, míg körülöttem mindenki dőlt a röhögéstől. Ám a Margit-Zigóta duetten éppen elszomorodtam. Azt a témát érintette, melyről már írtam: az emberi kapcsolatokat.
Volt még egy jelenet, amelyik csak a felszínen volt vicces. Laár András költőként a szavak értelmét boncolgatta, hogy mindenre van egy a valódi tartalmat leleplező másik szó, csak épp a politikára nincsen.

Nekem az tetszett igazán, hogy gyakran kiestek a szerepükből és elnevették magukat. Pedig hány és hány éve játszanak együtt ilyen vagy zenei színpadokon, hányszor próbálták ezt a műsort is végig! Irigyeltem őket, hogy ennyi idő és alkalom után is jól érzik magukat, élvezni tudják egymást.

Feltétlen ajánlom az előadást mindazoknak, akik nálam jobb humorérzékkel bírnak.:)

Nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat: paternalisták és bizalomhiányosak vagyunk

Most jutottam el odáig, hogy a néhány hete megvásárolt Magyar Narancsot elolvassam.
Megtudtam, hogy napvilágot látott a TÁRKI WVS-kutatássorozatának honi eredménye.
E szerint Európa közepén kis hazánk, elszakadva a Nyugattól, az ortodox kultúrkör követője. Társadalmunk zárt, kevéssé törvénytisztelő, az embertársaink iránti bizalom nem túl nagy, és az intézményrendszerbe vetett bizalommal a legrosszabbak között vagyunk. Azaz a közvélekedés szerint nem csak a pártokra, kormányra, hivatalokra, de a felebarátainkra sem számíthatunk. Így aztán nem csoda, ha nem járunk össze barátainkkal, és a bármikori hatalom kontrollálására rendeltetett civil mozgalmak iránt is érdektelenséget mutatunk. A családon belüli, valamint a betegek és a fogyatékkal élők, az idősek, szomszédok és bevándorlók iránti segítőkészség Európában nálunk a legalacsonyabb. Az anyagi boldogulást "mindenki mindenki ellen" háborúnak fogjuk fel, mutyizási ügyességnek. Ez a meggyőződés a felmérés összes országa közül nálunk a legerősebb, azaz ebben világbajnokok vagyunk.
Többségünk úgy véli, az állam kötelessége a bármiféle veszélyek elleni garanciát nyújtania, az egyéni kockázatvállalási hajlam tekintetében az uniós átlag alatt vagyunk. A lap továbbsorolja a hasonló mutatókat.
A TÁRKI vezetője szerint mindez a történelmünkből fakadó töredezett polgárosodási folyamat, a stabil középosztály és intézményeinek hiánya, a kívülről ránk erőltetett államszervezetek miatt van, s nem a turáni átoknak ill. öröklött viselkedésformáknak köszönhetjük. Bár a több nemzedéken át tartó ilyen irányú szocializációnak nagy szerepet tulajdonít.
"A rendszerváltás után az értelmiségi politikai diskurzus ... téves baloldali paradigma jegyében hagyta, hogy a munkájukat elveszítő emberek a nyugdíjrendszer és a szociálpolitikai intézmények ernyője alá meneküljenek. Ez egyrészt megterhelte a jóléti rendszert, másrészt kialakította ... a paternalizmus és infantilizmus egymást erősítő keverékét. Amikor elindult a gazdasági növekedés, a munkaerőpiacról kiesettek többsége már nem akart visszatérni és munkát vállalni. Helytelenül értelmezték az állam és az egyén viszonyát: ezt egyenrangú kapcsolatként, szerződésként kellett volna kezelni, amely pontosan lefekteti, összhangba hozza a jogokat és a kötelezettségeket." (Nohát! Az Antall-kormány téves baloldali paradigmája? - morfondírozom az országunkra oly jellemző, tehát elképzelhető elmebajon én.)
Tóth István György szerint a kulcsfontosságú kérdésekben nálunk az a középen elhelyezkedő "medián-szavazó" dönt, akinek a jövedelmében kulcsfontosságú szerepet játszik az állami újraelosztásból való részesedés. Tehát a pártok nekik licitálnak egyre vadabb ígéretekkel, s minél bizonytalanabbak a sikerükben, annál hajmeresztőbbek ezek az ígéretek, s annál durvábban támadják egymást. Itt nem a különféle világnézetek, társadalmi koncepciók, hanem a licitek háborúja zajlik.
A magam részéről a színek között épp csak annyi eltérést látok, hogy az, amelyik '98-as kampányában azt állította, nem lép koalícióra a Kisgazdákkal, most azzal nyugtatgatja kevéssé radikális híveit és más potenciális szavazóit, hogy nem ad hatalmat a Magyar Gárda és egyéb szélsőséges szervezetek kezébe.

Az index.hu a napokban írt Debreczeni József Arcmás c. könyvének bemutatójáról. A szerzőnek ez a második Orbán Viktorról szóló könyve, s az elsőhöz képest igencsak revideálja önmagát, amennyiben most személyiségzavaros zsarnoknak mutatja be alanyát. Hatalomra kerülését a demokrácia végének látja, mely lehetőségre - a cikk írója szerint - a levegőtlen pincehelyiségben fuldokló Kuncze Gábor közhelyekkel, Dávid Ibolya pedig kihívó dekoltázzsal hívta fel a figyelmet. Ennyit a valóban reális veszély elhárításában (pontosabban a megteremtésében) tevékeny szellemi, politikai "elit" ütőképességéről. E múmiák életképes, a feladatra méltóbb utódainak még a hírét se hallottam.
Így aztán ne csodálkozzunk, ha a következő kormány színe 2-3x, vagy ki tudja hányszor 4 évre narancssárga lesz. (Ebben az esetben nekem megint jaj, de talán még jajabb lesz, mert a nyolcvanas években éppen kimúlóban levő rendszerben való "rendszerellenes tevékenység" helyett most, egy másik, életerős diktatúra hajnalán ilyeneket írok a blogomban. Vagy valami másért.)
Tudomásom szerint történelmünk során egy életképes ellenzék felnövéséhez évtizedek, érdemi akcióképességéhez pedig világtörténelmi lehetőségek kedvező együttállása kellett...

Egy ismerős blogon ugyanekkor az origo.hu cikkébe botlottam bele, amely Horthy Miklós életéről, érdemeiről és bűneiről, vagyis egyáltalán nem egyértelmű történelmi szerepéről szólt. Valamint a Horthy-kultusz reneszánszáról, melyet a jelen társadalmi közérzet kaotikusságával magyaráz a szerző.
No igen, az ortodox, paternalista és infantilis kultúrkörnek megfelelően várunk valami "cáratyuskára" vagy népvezérre, aki bizonytalan, önállótlan fejünknek megmondja, mit kell gondolnunk, tennünk, éreznünk, mert benézett az ágyunkba, a zsebünkbe, a fejünkbe, a keresztlevelünkbe, így aztán igazán tudhatja, mi a legjobb nekünk. A kialakult káoszban jöjjön valaki, aki rendet vág, mindegy mit kell fizetnünk érte.

Jöjjön el Horthy Miklós, Rákosi, Kádár, a cáratyuska, vagy a "Győző" országa! ... Hát el is fog jönni hamarosan. Én nem mondok erre se ámen-t.

(Most azt hiszem, egy időre kiolvastam magamat, még szerencse, hogy többre időm sincsen.)

Napsütetlen ország

Itt akkor se süt, ha süt?

Búsuló magyarok, mindenfelé panaszáradat, és még a Himnusz is siránkozik... Nemzetkarakter?
Világnézet kérdése, ki mivel magyarázza, mindenesetre én hiszek ebben, bár a megváltoztathatatlanságában nem.

Ábrándozzunk egy cseppet, hogy mi lehetett volna, vagy mi lehetne ebből az országból, ha nem a búsongásra szocializálnánk magunkat és egymást immár évszázadok óta. Ha nem a kisebbrendűségi komplexusunkat dédelgetnénk. Ha a gyerekek előretekintést tanulhatnának tőlünk, és támogató társadalmat, felelősséget vállaló, humánusan céltudatos kormányzatot alakítanánk magunk körül. Ha büszkék lennénk nagyjainkra, és (faji, politikai, gazdasági alapon) nem üldöznénk el innen őket. Lehetne, hogy bölcsebb népekhez bölcsüljünk?

Azt hiszem, valami ilyesmi a hazaszeretet: ordító melldöngetés, népvezérkedés, gárdista felvonulás helyett egyszerűen csak megborzongok, ha ezt a filmet nézem. Aztán majd én is folytatom a búsongást...

A "Semmi sem az, aminek mondják..." c. poszt utó-, egy másik előélete, és Jónás se akart Ninivébe menni

Nehéz szülés volt. Gondolom, olvasmánynak se könnyű. Ellenben ahogy a cím is jelzi, alaposan szerteágazó, sehogy se tudtam összébb fogni. Marvin Nagy Egotripje.

Annak a Kedves Olvasómnak, akinek az alázatról szóló posztot ígértem, ezúton üzenem, hogy még adósa maradok, de a "véresszájúságról" itt írok, nehogy a nála megjelenő komment miatt valami baj érje (bár hogy mitől tart, az nem világos, mert a bajkeverőket egyszerűen ki lehet zárni, már persze ha nem ragaszkodunk minden egyes olvasó megtartásához).
Véresszájúnak nevezem a pápistáknál kíméletlenebb, alternatívát el nem viselő, empátiát nélkülöző, szeretetlen ítéleteket dörgő prédikátorokat, a protestantizmus kezdetének viszályos idejéből. Azért nem a maiból, mert én ama kezdetekben voltam ilyen prédikátor, ez köszön vissza olykor most is. Még szerencse, hogy mostani ifjúkori teológusi törekvéseim hamvába holtak, jó kis regresszió lett volna :)
Ezt a fajta kommunikációt pedig nagyon könnyen össze lehet keverni a valamiért való bátor, határozott kiállással. Úgy hiszem - bár gyakorlatba ültetni nemigen tudom -, szükséges volna megtanulni mérlegelni, mikor kell, mikor muszáj, mikor érdemes konfrontálódni, s mikor jobb hallgatni. Nem pusztán a békesség látszata kedvéért, hanem mert néha az viszi előbbre a dolgokat, ha "csak" meghallgatunk valakit, vagy adódhat olyan helyzet, ahol hallgatásunkkal segíthetjük a dolgok érlelődését. Máskor ugyanez tragédiához vezet, szűkebb és tágabb köreinkben, még a társadalomban is.
Azt is megjegyzem, hogy nem hiszek a ráció mindenek feletti hatalmában. Ha Te igen, akkor ellent mondani látszol saját "köteles" posztodnak, ahol ezeket a dolgokat megengedően kezelted. Igenis, ostobák vagyunk, és ha valamiben valamikor mégsem, a szembenézés, a tudatosítás még nem jelenti azt, hogy változtatni is tudunk. Mert amit az ész tud, nem biztos, hogy a szív is tudja. S még ha a szív is tudja, akkor is ezernyi bennünket ért hatás, gát befolyásolja életünket, melyek persze mindenkinél eltérőek, így aztán van aki ki előrébb tud lépni, van aki meg nem. Mindannyian el vagyunk akadva valahol. Kedves Olvasóm, az indikátor az, hogy Te hogy fogadod ezt a gondolatfutamomat. Ha nem viseled, gondolj arra, hányaknak nem tetszenek a Te ítéleteid. Amit könnyű a tömegek butaságára fogni, mert ebben is van valami. Na persze a világért se írj másképp! Nem is tudnál, ez vagy Te. (Persze az is meglehet, hogy tévedek ... nehogy már kizárjam ennek lehetőségét!) És evvel együtt szívesen olvaslak. Mert helyeden kezellek. Kis zökkenőkkel túllépek a világnézeti különbségeken, ugyanis többnyire más-más utakról, de ugyanoda jutunk. S értékelem a rendszerező-átlátó képességedet, az elképesztő tájékozottságodat, a körülötted kialakuló kis szellemi műhelyt, irigylem a ráfordítható idődet, meg persze az ötkilónyi Tolsztojt, az én iskolában tőle kötelezően elfogyasztott néhány grammommal szemben. Puszi :)))
Aztán egyszer majd utánajárunk az alázat valódi mibenlétének is, és ne hidd, hogy mindezek nem tartoznak ehhez a poszthoz. Mely lehet, hogy hosszabb lesz még a Te 50 perces tévéinterjúdnál is.

Én azokra haragszom, akik szembe se hajlandók nézni magukkal, a körülöttük levő valósággal, így mentik fel magukat a felelősség alól - bár tudom, van ebben egyfajta arrogancia, hogy b...a meg, mivel töltötte eddig az idejét, hogy még ezt se tudja, meg azt se látja, amikor én is tudom, pedig aztán ki vagyok én... S főképp akkor haragszom, ha emellett még gyereket is nevelnek.
Úgy hiszem, gyereket nem kell nevelni.
S most nem csak arra gondolok, hogy nem kell doszt-feszt mindenkinek gyerek, van már elég boldogtalan ember a földön, és hogy (pl. az önismeret tükrében) az ösztön tudatos kontrollálása az embert az állattól megkülönböztető képességek, közé tartozik. Hanem arra, hogy elsősorban a szülők mintáját követi a gyerek, attól lesz egészséges, azaz egész, boldog, kiegyensúlyozott személyiség, vagy nem. A mintakövetés mellett talán csak tanításról lehet szó.
Szintén rosszul viselem, ha azt látom, szülők a gyerekeikkel kompenzálnak, túl… Ha a velük való foglalatossággal, vagy a tőlük elvárt teljesítményekkel fedik el hiányaikat, avagy személyes sérüléseiket, s így adják tovább azokat.
Haragom oka nyilvánvalóan a saját, teljesen még fel nem dolgozott gyerekkorom. Más haragjaim okai a más fel nem dolgozott dolgaim. Evvel csak így vagyunk mindannyian.
Különben épp ugyanezt haragvás nélkül gondolnám.

Le a kalappal, azon szembenéző előtt, aki érintett lévén mégis ilyenformán reagált:
"Marvin, Te szigorú!
Milyen jó is lenne, ha saját pszichés nyűgeinktől szabadon, bölcsen élnénk, szülnénk, nevelnénk gyermeket! Vagy ha csak azok vállalkoznának erre, akik már legalább magukat képesek tisztába tenni. De hányan születnének meg akkor?
Marvin, élő lelkiismeret!
A Te haragvásaid a mi ébresztőink."
Mit lehet erre mondani? Egyrészt, hogy a kérdés megoldása nyomán bizonyára nem lenne túlnépesedés. Másrészt Kedves Hozzászóló, szép ez a bibliai hang, és tetszetős a hiúságomnak, de… a folytatást lásd majd jóval alább. Aztán meg, ahogy egy posztodban idézted Jungtól, vannak dolgok, amiken még vagy már nem tudunk változtatni, s akkor azokon jobb, ha felülemelkedünk. Erre persze csak a mélyenszántó szembenézés után van esély (különben csak eldugjuk a szekrény mögé, s az nem ugyanaz). Ha még lehet itt-ott korrigálni, tegyük meg, de akár igen, akár nem, mindenkinek avval vagyunk hasznára, ha előre haladunk, s nem visszafelé, beleragadva valami mocsárba. (Írom ezt magamnak is.)

Én itt nem díszletet építek. Arra ott van a wiw, meg az életünk jelentős része. Nem törekszem tetszésre. Ha nem olvasna senki, most akkor is vezetném, mert ilyenem van. Az én blogom, azt írok bele, amit akarok. Neveket nem, ez elemi önkorlátozás, meg ugye a személyiségi jogok védelme. Kezdetben nem tudtam, merre halad majd ez a napló, mi kerül bele - igazán most sem tudom -, naivan és számítgatás nélkül felhívtam rá néhány hozzám "közelálló" figyelmét. (Jaj az el nem múló ideáim... Sose tanulok, sose tanulok?)
Lényegében ez mégis az én belső utazásom. Persze tanulságosabb, ha másokkal együtt utazhat az ember, hiszen mindannyian utazunk. Bepillantást nyerni mások élményeibe, tapasztalatokat megosztani, mások ébresztette gondolatokat megforgatni, a felület adta kifejezési lehetőségekkel élni sokkal izgalmasabb, a mint a szokványos napló.

Ám végül bármiről írok itt, magamról írok. Szerintem evvel minden író ember így van. A téma másodlagos. A címben kiemelt posztban sem az akármilyen néven futó, hitelüket vesztő felsőoktatási intézményekről, és a követhetetlenül mutálódó vírusok elleni küzdelemről írtam, hanem a díszletek hátteréről, azaz megint magamról. Az olvasó is mindig magáról olvas.

Nevezett posztomat elküldtem az ifjú tanársegédnek, tájékoztatásul és köszönetképp, hogy megihletett, akaratlanul is jó példát mondott a bennem motoszkáló témához, a díszletek mögötti valóságról. Válaszában sütött a félelem attól, hogy neki ebből baja lehet, bár nem ezt írta. Nem látom át, hogy ez a kettőtől - nagyon alkalomszerűen és szétszórtan - talán már nyolc főig is terjedő "olvasótábor", mellyel rendelkezem, miképpen okozhatna a jelenben problémát. Egyrészt ebben az intézményben is több tanársegéd van, másrészt nem hiszem, hogy a hallgatók nagydobra vernék, övék volt valamelyik ominózus dolgozat. Harmadrészt, mert nem az én olvasottságomtól fognak emberek kiesni a bármilyen pozíciójukból. Ám kivettem a posztból az intézmény nevét, hiszen a történet szempontjából nem nélkülözhetetlen. Bár tanársegédünk konkrétan nem kért semmit, ennyit megtettem azért, hogy a késői olvasók, ill. az utókor előtt fedve maradjon ez a hosszútávon bizonyára történelmi jelentőségű titok. Megköszönte, s remélem, evvel valóban rendben van a dolog.

Egy ideje már nem vállalok gyomorgörcsöt mások miatt.

Másnap a gyerekei oltásával vacilláló szülőtől kaptam emailt. Azt írja, annak ellenére, hogy felhívtam a figyelmét, nem olvas engem. Erre magamtól is rájöttem, és hogy a párja sem, mert se személyesen, se írásban nem reagáltak soha semmit. Többet nem is küldtem nekik posztot, nem is gondolkodtam azon, fognak-e valaha olvasni, s ha igen, akkor mit. Várható volt az érdektelenségük, mégis ez a tapasztalat adott épp akkor ihletett az eddig legtöbb regisztrált és regisztrálatlan olvasómat idevonzó, barátságról szóló írásomhoz.
Azt is írja, összesen két alkalommal mégis idepillantott. Az egyikre még szintén én hívtam fel a figyelmét, mert egy könnyed sztorinak ő volt a konkrét alanya, s bár azóta többször találkoztunk, szkájpoltunk is, mégis csak most közölte, hogy ez sztori nem volt más a részemről, mint dicsekvés, a néhány átküldött poszt pedig tolakodó magamutogatás, és hogy olvasókat akartam szerezni (hm, talán ezért fejpénzt kapok?). A második pedig épp a címbeli volt. No szóval ebből azt szűrte le, hogy én mindig róluk írok.
(Noha a vakcina-dilemma sem kizárólag az övék, metrótól a vízcsapig erről lehet hallani. További érdekesség, hogy a tavaly Skóciából küldött naplómat másokkal együtt ő is napról napra olvasta, mert az újdonság volt, egzotikus, távoli és így nem szembesítette semmivel az olvasót. Valamint a napokban küldtem egy posztot egy távoli ismerősömnek, gondoltam, talán hasznosíthatja üzletileg, és valóban, rá is kapott. De ha nem anyagi haszonról van szó, arra már nem is kell figyelni?)
Szóval a gyanúját ellenőrizendő, elolvasta a többi írásomat is. Gondolom, csak célirányosan átfutotta, mert ha érdemben végigolvasta volna, nem azt írja, amit. Belém akart szúrni avval, hogy kompenzálok evvel a bloggal, de mivel ezen mégis csak nálam akadt meg a szeme, ama "barátságos" posztban, nem sikerült. Valamint az én írásaim felszínes, értéktelen, idejétmúlt fecsegések. Azt meg ne higgyem, hogy bármit tudok róluk, hiszen nem voltunk barátok (évek óta úgy neveztek, úgy kezeltek, ahogy a barátaiknak gondolt játszótéri szülőtársakat szokták), róluk többet ne írjak, választ pedig nem kér.

Honnan tudok róluk (is) annyit, amennyit magukról sem? Onnan, hogy bár kelekótya, szétszórt, zaklatott életet élek, és még a saját nagyapámnak is nekimegyek az utcán , vagy megeszem a párom elől a csokit anélkül, hogy észrevenném, de más szenzorokkal mégis figyelek. Úgy vagyok már most, mint a Popper, aki kevés infóval is mélyre tud ásni (ez a kettőnk privilégiuma, stipi-stopi:), legalábbis amíg nem találkozom egy harmadikkal). Ja, és persze még fennáll így is, hogy a legközelebb levőt látni a legnehezebben.
Valahol sejtettem, de konkrétan még nem találkoztam vele ilyen helyzetben: gonosszá válik, ha úgy érzi, vele gonoszok voltak. S miért ne válhatna, ha képes rá, ha ez könnyebb neki, mint szembesülni az életével, a házasságával, a gyerekeivel kapcsolatos valódi feladataival (nem a mondvacsinált pörgéssel). Miért is ne…?
Talán azért se, mert gyereket vállalni, viselkedés- és gondolkodásmintát átadni, tanítani nem magánügy. Néhány év múlva a mai gyerekek keseríthetik meg vagy tehetik tönkre az életünket, frusztrációját rajtunk levezető gonosz szomszédként, lelketlen hivatalnokként, karrierista orvosként, esetleg egy országgal túlkompenzáló politikusként. Vagy pszichoszomatikus betegségeikkel a társadalomnak kell őket ellátni, eltartani őket. És így tovább, mintakövető egyik generációról a másik generációra, ami természetesen visszafelé is ilyenformán van…
A kifogásolt poszthoz nem nyúltam, csak az egyik hozzászólást töröltem ki, nehogy ama bizonyos utókor rájuk ismerjen egy halvány jelből. Tízmillió jelenleg itt élő ember közül épp rájuk.

Rendre belefutok ezekbe a helyzetekbe.
Kiszolgáltatott bakfiskoromban behálózott egy tanárom, felemelt, majd ledobott, és még belém is taposott. A következő hosszú évekre megnyomorította az életem, minden cselekedetem és gondolatom ebből az élményből fakadt. (Aztán még évtizedekre kihatott.) Néhány évvel később bizalmasan elmeséltem valakinek. Aki épp egy barátomnak adta tovább. Ő pedig nem hitte el a rajta kívül még ezrek által bálványozott istenről (aki később, a rendszerváltás után még kiváló pedagógusi kitüntetésben is részesült, s máig sokak tiszteletét élvezi) az igazat. Könnyebb volt rólam rosszat gondolnia. Legközelebb húsz év múlva beszélgettünk. Elmesélte, hogy egy idő után már nem tudta becsukni a szemét... Ma talán ő a leghűségesebb olvasóm.

Sok év hallgatás után, mélyre ható belső és külső utazások élménye kellett, hogy ismét megszólaljak. Egy a páromat - és ösztönösen nem engem - kedvelő "barátunk" időnként hozzánk szaladt párkapcsolati problémájával. Olykor még tanácsot is kért - páromtól ugyan hiába. Én mondtam, hogy egy ilyen kapcsolat megalázó és méltatlan, az ő korában már pláne ne fusson egy olyan szekér után, ahová a hitegetések ellenére sem őt akarják felvenni. Ezt a kapcsolatot sínyli meg a szervezete is, ettől vannak a betegségei. Nem kért ebből a szembesülésből, és rám volt dühös. Aztán egy időre rosszabbra fordult az élete. Tíz év mosolyszünet után idén háromszor együtt voltunk színházban, de nem beszélünk a történtekről, és a fecsegésen túl igazán semmiről.

Röviddel a fenti történet után egy évfolyamtársunk - valahogy megérezve, hogy képben vagyok - elhívott magához, hogy mondanám már meg, mit tegyen a jelenleg még jó tanuló, ám lassan kezelhetetlenné váló kamasz fiával. Elutasítottam, s meg is indokoltam avval, hogy a korábbi, fent leírt véleménynyilvánításom rám nézve se sült el jól, és haszna se volt. De, csak menjek el. Önvédelemből magammal cipeltem a páromat, legyen fültanú, és ha kell, kontrollálja is a szavaimat. Ő a hallgatag konfliktuskerülő, én a türelmetlen konfrontálódó. Átlagban jók vagyunk.
Elmondtam, hogy meglátásom szerint, ha így folytatja tovább hozzáállását a szülőszerephez és a saját életéhez, a gyerek előbb-utóbb kriminalizálódni fog. Persze őt is megértem, ő is harcol az életével, és ezen nem könnyű változtatni, csak a célt tudom megmondani, de hogy miképp jut oda, azt nem, hiszen minden élet rengeteg mozgatórugóból áll. Békével távoztunk. Majd este egy dühödt email, hogy kikéri magának, hogy képzelem...
Néhány év múlva ő keresett meg. A fia drogdíler lett, és a kocsmáros apjához költözött, nem érettségizett, és már le is mondtak róla. Egy halvaszülés után életet adott egy másik gyermeknek. A hírek nem okoztak bennem győzelmi mámort. Csak a tehetetlenség érzetét, hogy milyen kár ezért a jófej srácért, és hogy vajon mit tehettem volna még, vagy mit rontottam el. Ismerve őket, ki sem mondtam, milyen borzasztó lehet a fiúnak, hogy az édesanyja lemondott róla, és már túlkorosan inkább a saját és magzata életét kockáztatta (kéznél volt bűnbaknak az orvos), hogy lecserélje őt. Mert ha ez így teljesen nem is igaz, a látszat mégis ilyen.
Aztán némi együtt lötyögés után hamarosan ismét megszakadt ez a kapcsolat. Volt évfolyamtársunk nem reagált a hívó szóra, amikor - az általa állítólag rajongott - párom nagy bajban volt. Most a barátság jelentésével szembesítettem. Ebből sem kért. Azóta sok év telt el, az egyetlen halvány közeledési kísérletemet durván elutasította. Hiába no, dühös, pláne dühösen hárító emberrel nem lehet kommunikálni, azaz nem is kell.

Van olyan pár, amellyel évtizedek óta kísérgetjük egymást. Elég messziről, hiszen konzervatív világképük csak időnként hagyott helyet közös nevezőnek. Valahogy megkedvelték a később képbe kerülő páromat is. Néhány választások előtti politikai pánik-körlevelüket könnyedén figyelmen kívül hagytuk. Egyikükkel már átéltünk szívfájdító időket is, hiszen nem támogattam a határon túliak állampolgárságát, ami neki érthető okokból szívügye volt. Kicsit sírdogáltunk egymás vállán, aztán ezen is túljutottunk. Ám most tavasszal olyan elektronikus levelet küldtek tovább mindkettőnknek, mely többek között a zsidókat is gyalázó új népvezért dicsőíti. Tették mindezt annak ellenére, hogy ismerik a párom származását, és kedvelik is őt. Na ja persze, a "mi zsidónk" kivétel... (A történet pikantériája, hogy korábban eme kis népvezér, gyanútlan közreműködésemmel az apósom pénzéből nyomatta újra az egyik könyvét, erről azonban senki nem tud.) Akkor egy hirtelen levélben visszautasítottam a hasonló üzeneteiket, és sokáig nem találkoztunk. Ám épp mostanában töltöttünk együtt egy kellemes délutánt, én el voltam bűvölve. De nem beszéltünk politikáról, levelekről, népvezérekről. S nem hoztuk szóba azt sem, hogy gyermekük elfojtott agressziója által sorra produkált betegségeket hiába kezelik anyagi erejüket meghaladó csodaszerekkel, mindig jön újabb, és jönni is fog. Ők annyira távoliak, hogy nem nehéz belátnom, némely megoldhatatlan dolgon felül kell emelkedni.

Kedves KisVirág! Én is vesztettem már el szívbéli jóbarátot, olyat, akiről úgy hittem, bennünket már megpróbált az élet, és mi már örökké... Egyik nem fogadta el a páromat, nem illet a világképébe, így bennem csalódva végleg kirekesztett az életéből. A másikat magával rántotta a politikai hatalom, s nem ér már rá egyszeri halandókra odafigyelni. Illetve úgy hiszi, odafigyel, persze nem. Mindkettőbe valahogy beleszakadt a szívem, és ostoba módon máig nem léptem tovább. Még mindig azt keresem másokban, ami velük jó volt. Mindenkit ehhez mérek.
A fenti és hasonló élmények vezettek a "Gondolatok a barátságról" posztomhoz.

Van itt még egy kérdés. Nem tudom a hazugságok válfajai közül miért épp a képmutatást viselem rosszul , honnan cipelem ezt az irtózást. Hiszen más formáival magam is élek olykor.
Meg valahogy minél több díszlet mögé, púposodó szőnyeg alá kukkantok be, annál élesebbé válik a szemem, ha nem akarok, akkor is látok. Gondolom valahol, valamikor minden a saját díszleteimmel, saját szőnyegeimmel kezdődött... és folytatódik is.
E sorokat róván még az is belém villan, nem úgy van-e, hogy elsősorban a szüleinkhez hasonló embereket vonzunk magunk köré társaságul vagy barátul - ahogy ez köztudottan a párkapcsolatokra is igaz, ill. ha senkit, vagy nem igazán, az is idetartozhat -, ám mindannyiunknak megadatik, hogy 1-2/néhány olyannal is kapcsolatba kerüljünk, aki e mintakövetéssel szembesíthet? Aztán vagy szembesülünk, vagy hárítunk, és továbbadjuk a mintát... No jó, mindez persze általánosság, és adódhatnak olyan csavarok az életben - leginkább talán külső hatás formájában -, melyek kivételt képeznek, és különben is, ez még csak egy alaposan végig nem járt gondolat.

Párom a vakcinás levél nyomán annyit kérdezett, azt se akarom-e, hogy jó ismerőseim legyenek? Fogós kérdés. Társaságnak kevés, mert még egy moziba sincs kivel elmennie valamelyikünknek, ha a másikunk épp oda nem akar. Ugyanakkor a körülöttünk levők közül néhányan ugranak/ugrottak, ha praktikus segítségre van szükségünk. (Éjjel-nappal szinte bármit, csak figyelniük ne kelljen. Önmagukra se.) Mi meg persze sok gyakorlati dologgal nem, vagy alig boldogulnánk nélkülük. Másrészt különféle okokból olyan egyszerű dolgokról sem érdemes velük beszélni, mint a hosszú távú terveink, a legbelső történéseinkről meg végképp bebizonyosodott, hogy nincs kivel, mert a sajátjaikat se követik, vagy pl. soha nem kérdezte senki, hogy ilyen fura felállásban hogy jöttünk mi ketten össze, mindenki betett bennünket a fejében levő valamelyik fiókba. Egyszóval közérdeklődésre teszünk számot a barátaink körében. No de mégis ott vannak/voltak a kellemesen eltöltött órák. Bár egyre kevesebb, mert a ki nem mondott dolgok miatti feszültség köztünk lappang, és engem, mint eddig találkozásra ösztönző kapcsot is eltávolít.
Szóval nem tudom a kérdésre a választ. Nekem nem jön be a remetelét, páromnak meg szinte lételeme.

Testi-lelki egészségünk megőrzésében, vagy visszanyerésében egyik "barátunk" sem segített, sőt a köztünk levő elfojtások nekem – akit még érdekelnek az emberek – ártanak. Komoly betegségeinket észre se vették. A páromét meg még annyira sem, hiszen ha nem noszogatom, nem kér segítséget, inkább szenved, vagy hagy tönkremenni maga körül mindent... de ha valamit mégis meghallottak, leginkább tőlem, nyomban átléptek rajta. Úgy értem, Rajta. Vagy rajtam.
Jellemző párbeszéd a neten, néhány óra különbséggel a vakcinás házaspár mindkét felével. Éppen egy nehéz vizsgálat eredményének sokkhatása alatt álltam:
"- Hogy vagy?
- Nem jól. Rohadnak a beleim. Chron-beteg vagyok.
- Gyógyulást!"
Evvel egyik is, másik is - egymástól függetlenül - kiszálltak a két, ámbár hajszálra egyforma szkájpos "beszélgetésből". (Ez itt nem idézet egy Monty Python-jelenetből.) Többet erről személyesen se esett szó. Kivéve, hogy egy hónap múlva egyikük - mialatt egy nagyon fontos segítséget nyújtott nekem - avval a történettel traktált, hogy most találkozott valakivel, akinek a férje harmincévesen ebben halt meg, és méghozzá milyen csúnyán...

Nem vigasztal a tudás, hogy egyre felszínesebb világban élünk. Sok hülyeséget csináltam már életemben, de inkább nem érdeklődöm valakinek a hogyléte után, ha nem érdekel a válasz, pláne nem, ha a barátomnak nevezem. Nem vagyunk mi angolok: "- How do you do? - How do you do?"

Igaz, mit várok azoktól, akik a gyerekeikre se figyelnek jobban? Ehhez képest mit tesz az, hogy nem olvassák a blogomat, azaz engem, a gondolataimat, örömeimet, a kétségeimet, a világomat? Azt hiszem, ez nem az én szégyenem.
A kisebbik gyermekük egyszer segítséget kért tőlem. Bár én nem vagyok a gyerekek játszótársa, általában nem is tudok mit kezdeni a kicsikkel, mégis konkrétan tőlem. Úgy, ahogy aprócska tudatával bírt. Rosszul lettem nyomban, hetekig nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Ismerve szüleit, képtelenségnek tűnt, hogy bármit is mondjak nekik. Hogy a felelősséget megosszam, belerántottam a páromat is. Majd nagy nehezen szerkesztettem valami üzenetet, gondoltam, jobb lesz előkészíteni a talajt. Nem nagyon sürgették a beszélgetést. Többszöri szkájpos noszogatásomra mégis eljött a megbeszélt nap, amikorra én már olyan pánikba estem, hogy képtelen voltam átmenni hozzájuk. Mit mondhatok ilyen zárt embereknek, mit a kizárólag öt érzékszervvel felfoghatóban hívőknek a kommunikáció és egyáltalában a valóság más szintjeiről, amikor ezt az egyet sem akarják ismerni?

Hogy is volt ez Gibrannál? "Ha barátotok feltárja előttetek véleményét, nem féltek sem a ‘Nem’-től, sem az ‘Igen’-től, amellyel értelmetek válaszol néki."
De láss csodát, meg a tizenkét év hatását, ja és ezét a gyerekét, a társam átment egyedül! Fél óra múlva telefon, várnak, menjek. Együtt ebédeltünk, más dolgokról csevegtünk. Hazafelé a párom mesélte, hogy tényszerű tőmondatokban elmondta nekik, mi történt akkor a mozi előterében, egyikük itt-ott félrehallotta a dolgot - persze szigorúan freudi értelemben -, ám a segítségkérés lényegét végül megértették, egyet is értettek vele, majd mindenki megkönnyebbült, hogy ezen is túl van, s nincs itt semmi nagy tragédia. Ennek tíz hónapja, és erről sem esik több szó. Ám mintha a félelmek, a kényelem és a vélt praktikum kerekedne megint felül. Bár a remény hal meg utoljára... és hátha csak mi nem látjuk a felszín alatt moccanó változásokat, legalább ebben az ügyben. Ám az világos, hogy továbbra se tudják, kit hoztak világra. A blogomra való fenti reagálás is azt mutatja... hogy szegény gyerek(ek), könnyen Van Gogh-testvérek lehetnek belőlük. Pedig itt még időben lehetne változtatni.

Kicsi Tündér, vigyázz magadra, tanulj meg vigyázni magadra, vagy keress valakit, aki tud vigyázni Rád! Miattad talán mégis előbb kellett volna gondolkodnom, cenzúráznom?

(Hallom ám a konyhából, hogy a gyerekre is igaz, rá se mértek a fentiek többet, mint amennyit el tud hordozni… na ja, de legfőképpen milyen jó kis felelősség alóli felmentést lehet ebből gyártani.)
Egyszer mesélték, hogy az egyetemen odavoltak Poppernek egy bizonyos szakmához kötődő előadásaiért. Olvastatok is valamit tőle? Nem. Gondoltam, mennyire jellemző általában az emberekre, úgy rajonganak valakiért, hogy semmit nem tudnak róla, mert inkább nem is akarnak tudni, csak hogy tovább rajonghassanak. Ugyanakkor náluk most itt az alkalom, hogy önmagukon keresztül a gyerekeik megértéséhez is közelebb jussanak, kölcsönadtam a Praxist. Tele van gyakorlati példákkal, valódi életekkel, se India, se elvont misztikus ködök... Lehetne belőle szemléletváltást tanulni. Nagyjából ugyanekkor elvittek tőlünk egy szórakoztató könyvet is, két hét alatt mindketten kiolvasták, visszaadták. Ezt fél év múlva olvasatlanul, többszöri kérésre kaptam vissza, úgy elásták, hogy csak nehezen találták. Nem kérdeztem, nem mondtam semmit.
Eredetileg azt gondoltam, hogy ezt a posztot küldöm válaszul az emailre. Ám mire ideáig értem, kénytelen voltam belátni, hogy ha drasztikusan elutasítják a választ, akkor nem is fogják elolvasni.
Az is írva volt a levélben, hogy ők is sejtenek ám rólam ezt-azt. Kár, hogy ezt sem olvassák már: nem sejtegetni kellett volna, hanem beszélgetni. Ugyanis magamról még mindig én tudom a legtöbbet.
Az egyik vágyam mindig az volt, de jó lenne, ha valaki jószándékkal és optimális távolságból-közelségből, kellő rálátással figyelné az életemet/életünket, ha elakadunk, vagy nagyon elkanyarszunk magunktól, segítsen a prizmánkon állítani, hibát korrigálni vagy előrébb lépni... Egy blogban olvastam hasonlót, de nekem nem jönnek be az ilyesmik, hogy "ebben a beteg, felszínes világban beteg és/vagy hazudik, aki azt mondja, van barátja". A világunk olyan, amilyenné tesszük. Egyenként, magunk körül is. Így aztán ha ritkásan is, de akadnak még olyanok, akiknek valóban van barátjuk. Az én köreimért meg én vagyok felelős, és nem a társadalom, a kormány, a globalizáció és még nem tudom micsodák.

Nem hiszek a véletlenekben. Például hogy kit vonzunk magunkhoz, vagy mikor ki olvas bele éppen olyasmibe, amibe egyébként nem szokott.
Hogy én miért vonzok be ilyen embereket, annak dacára, hogy többségük ösztönösen ki nem állhat, vagy igyekszik valahogy mégis távol tartani engem? Oké, részben a párom által kerülnek az életembe, de nem mind.... A vakcinás szülő például engem keresett meg néhány évvel ezelőtt a wiw-en, egy felszínes ismeretség és hosszú szünet után.
Tény, hogy az elmúlt években a kevés másfajta ember is nagyjából elkopott mellőlem. Talán azért jönnek ők az életembe, hogy megtanuljam végre az életfeladatomat teljesíteni, hogy megtanuljak segíteni? Bárkinek, de leginkább a bajban levő gyerekeknek. (Kéretik nem jönni most világnézeti izékkel, mert ez úgyis csak mellékszál.)
Szóval bevonzom őket, pedig akarja a fene. Cserben is hagyom őket. Pedig akarja a fene.
Valamit nem jól csinálok.

Jaj egy Kedves Blogger-társam, akivel a műveltségről cseréltünk eszmét, dehogy elég a tudás, a tehetség a bölcsességhez... az valahogy sokkal több ezeknél!
De vajon a történetekben szereplő nagykorúaknak - a "felnőtt" szóval is fenntartásaim vannak - nincs felelősségük abban, ha nem figyelnek magukra, a gyerekeikre, és az elibük állított tükröt is félrerúgják?

Mint mindenkié, az én időm is fogy. Talán gyorsabban, mint várható lett volna, de ezt biztosra senki nem tudhatja. Érdekes, hogy sokáig bírtam élőhalottként is tengődni, testem számtalan figyelmeztetése ellenére. És pont most fellángolt az életösztönöm. Hogy ahol csak lehet, ahol csak tudom, nem hagyom a lappangó dolgokat tovább lappangani, mert ez tényleg megöl. És nem csak engem.

Párom körül is a szülei mintáját tükröző emberek vannak. Így aztán, ahogy a szülei se ismerik őt, úgy azok, akik a barátainak nevezik magukat, akikkel együtt nőtt fel, nem tudnak semmit a gyerekkoráról és a jelenéről sem! Ez szerinte rendben van, szerintem meg nem természetes ennyi „barát” között magányosnak lenni. Nekem még vannak „illúzióim” a valóban törődő, figyelő, tudatossága mellett is meleg kapcsolatokról.

Errefelé találkoztunk akkora bajjal, és a panaszáradat is azt az érzést keltette kivételesen mindkettőnkben, hogy tenni kéne valamit, ám hosszas hallgatásunkkal, majd egy-két béna kísérlet után a dolog feladásával részt vállaltunk a csak általunk megszámolható immáron ötödik generáció boldogtalanná tételében, mert feladott kísérleteink óta újabb tragédia következett be.

„Senki nem kap nagyon feladatot annál, mint amivel még elbír!” – mondják a bölcsek. Na ja, csak úgy tűnik, ahhoz, hogy elbírjunk vele, nekünk is meg kéne bölcsülnünk. Bár kétségtelen, itt némi ellentmondásba kavarodtam, hogy mentséget találjak a saját bénaságunkra.

Malvina, hogy egy komment kapcsán felmerült hitetlenségedre visszatérjek, igenis vannak ilyen emberek: A korábban említett tanárom feleségét nagyra tartom. Ősanya archetípus, a család egyben tartója. Ugyanakkor mások felé is hatalmas a szíve. A férje rommá dőlt áldozatait is ő pátyolgatja, és évtizedek múltán is jó kapcsolatban van mindenkivel. Elviseli férje hatalmas egoját is. Van annyira rendben önmagával, hogy nem kompenzál, "túl" semmiképpen. Ahol lehet, szublimál. Megteremtette a maga önálló élettereit. De mivel ő sem tökéletes, hol ide, hol oda szomatizál. (Ó áldott Dethlefsen, mi mindent tudtál erről!) Mert persze senkivel nem beszél a történtekről. Semmiről, ami nehéz dolgok kettőjük között megesnek. Hiszen nyilván dolguk van egymással, ő pedig őrzi a tűzhelyet... Nála sincs még meg a tökéletes élet kulcsa, mégis inkább rá bízom, hogy megtalálja, mert érzésem szerint ő hamarabb rálel, mint én valaha. Megtisztelt bizalmával, és kérésemre odaadta a kézírását egy alapos, aprólékos elemzésre. Ebből a gesztusból is tudni, hogy ő mégis szembenéző. Az analízis ehhez már csak ráadás volt...

Mint mondtam, nem befolyásolja a tartalmat, hogy kik olvassák, hacsak nem megihlet valaki. Párom távolról figyeli - a konyhában egy másfajta blogba kommentelget szenvedélyesen - több napos vajúdásomat, és bár konkrétan nem tudja, mit írok, de olykor együttérző figyelemmel, fejbe kólintó megjegyzésekkel támogat. (Máskor is szokott, pl. hogy „igen, nekem nincsenek barátaim, de vedd már észre, hogy neked sincsenek!”, s más hasonló bölcsességekkel.)
Azért arról is van elképzelésem, mit szól a végeredményhez... Ha az úgy jó neki, legfeljebb elhatárolódik tőlem egy időre. De én tizenkét éve a legjobb barátommal élek, igaz, személyében a legnagyobb ellenségemmel is – kiszaladtam, megkérdezni, ő is így van-e velem, és igen - nehogy adrenalin-szegény legyen az életünk :)
Belekalkulálom, hogy ezután is kaphatok visszautasító reakciókat.

Ja, a végére még egy megjegyzés a rendszeresen beiktatott idézeteimhez: az abszolútumokon kívül mi máshoz volna még érdemes mérni magunkat? Megbocsátani persze lehet, hiszen emberek vagyunk… de a megbocsátás az megint egy definiálandó fogalom.

Azt hittem, valamiféle számvetésen leszek túl a a végén, valami letisztázáson, ehelyett tettem egy szép nagy kört magam körül, és nem nagyon jutottam sehová. Hááát, ha akad valaki, aki idáig olvas valaha, azt csókolom, és innen izenem vigaszul, mert hátha rá is vonatkozik: állítólag minden rend még nagyobb káosszal kezdődik…

Malvina "Kötéllel a nyakunkon" című bejegyzéséhez

Életről, halálról...

"A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: "Mi jut nekem? Miről maradok le?" Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha a lényéből ez sugárzik: 'Mit tudok adni?" Az ilyennek gondtalan, nyugodt, józan munkája folyton gyümölcsözik, jut belőle másnak is, magának is bőven: csekélység, amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozódva tér őhozzá és másokhoz. Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk az aszkézisre, mint a boldog szeretőknek. Lehet, hogy neked hihetetlen és riasztó, de mindtöbbünkkel megtörténik ez a copernicusi fordulat; a jelenkor méhében ez az embrió szunnyad, csak abortus ne történjék: sokat táncoltatják az anyát." (Weöres Sándor, 1960.)

Láb nélkül táncolni

Mi, a többség, kishitűek vagyunk. Még hogy nem lehet láb nélkül táncolni! Ez a film is alátámasztja, hogy nem az eszközök meglétén vagy nemlétén múlik valaminek a sikere.

"Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt: - A tánchoz nem kell láb." (Anthony de Mello)

(A videó ötletét Komédiástól loptam, elnézést kívánok.)

Vicces kémények

Szlovénia, Koper

Thaiföld nagyon messze van, avagy a letört kezű istenség

Egy marketing-képzésen találkoztam vele augusztusban. A szervező hozta be meglepetésvendégnek. András rosszul fizetett pedagógusból vált gazdag ingatlanbefektetővé. Ha emlékezetem nem csal meg (mert az erről készült CD-t még nem hallottam), a történet kezdetén, a nyolcvanas években már kollégiumigazgató volt, fizetése a tanácselnökéhez hasonló, tehát a szakmájában magasnak számított. Ám ő a családjával nem mindig jött ki belőle a hó végéig. Ne felejtsük, az még más világ volt. Felesége a GYES alatt kerámiázni tanult, András valami ócska kombival hordta a csuprokat balatoni bazárokba, mert úgy hallotta, ott mindent el lehet adni. Majd valahogy - talán családi úton - hozzájuk került egy kis sörkifőzde, amit csődbe is vittek, s az eladása kapcsán keveredett András az ingatlanozás közelébe. Akkor még jószerivel csak ügyvédek foglalkoztak ingatlanközvetítéssel. Nem voltak amerikai sikerkönyvek, tehát autodidaktaként, ma már mulatságosnak tűnő önszuggeszciókkal húzta ki magát lakásról lakásra, napról napra belső válságaiból, emelte egyre magasabbra az önértékelését és motiváltságát. Hazai lakóparkok majd egy thaiföldi szálloda építéséig nőtte ki magát. Mindezt nagyon szórakoztatóan, kedvesen tudja elmesélni. Az előadása végén röviden, utána a köré gyűlteknek kicsit hosszabban mesélt a thaiföldi projektjéről, arról, hogy érdemes ügyfeleket szerezni hozzá jutalékért, de a konkrét eladást bízzuk rá. Szünetben futólag váltottam vele két szót, egy cégről, melyben bár más-más szinten, de mindketten érdekeltek voltunk.
Az öltözetén nem lehetett látni, hogy kétezer forintos kínai farmert, vagy kétszázezer forintos Guccit visel-e ez a töpszli, ősz ember. Ebédszünetben a parkolóban sétálgatva vettem csak észre, hogy egy az átlagautók között diszkréten meghúzódó, bőrüléses Maseratival távozik.A szervezők szerint hiányzik neki a tanítás, ezért nem kért tiszteletdíjat. (Tudom, hogy irreális lett volna a belépő ára, ha igen.) Közvetlen ember, azt is elhiszem neki, hogy bárki hívja, felveszi a telefont. Noha célkitűzéseim között nem szerepel a milliárdossá levés, feltűnést nélkülöző természetessége miatt odavoltam a jelenségért.

November elején egy konferencián vettem rész, ahol ő volt az egyik - most már nevesített - előadó. A felesége is a nézőtéren ült. András egy aranyszínben csillogó, méteres Ganésa-szobrot tett ki a színpadra. Mindjárt az elején elmesélte, melyik keze mit jelképez szerinte, s ő úgy mondta, a negyedikben ajándék van. Egy interaktív kérdés-felelet játék során azt is kérdezte, miért van az istenség lábánál patkány, én a hátsó sorból fellendítettem a kezem, hogy azért, mert a patkány mindent túlél. A helyes válaszért nekem is egy apró Ganésát küldetett a segédjével. Csakhogy ennek az "ajándék tartó" keze le volt törve. Mesélt arról, hogy kell Ganésához imádkozni, hogy kell imádni, füstölővel háromszor a feje, háromszor a hasa, háromszor a lába körül körözni. Szerinte ez a siker titka, számos ezt igazoló történetről is beszámolt. Kicsit lelohasztotta lelkesedésemet, mert nem szeretem, ha az oltárt összekeverik a kereskedőpulttal. Nem véletlen, hogy Jézus kisöpörte a kufárokat a templomból. No jó, gondoltam, tudjuk be ezt az együgyű bűvészkedést András ez irányú tudatlanságának. Mindegy is, mivel magyarázza a "szerencséjét", ha nem tudja, hogy ez saját személyiségéből fakad. Merítsünk abból, amiből érdemes!
A nap végén a belépőjegyeket kisorsolták, a számítástechnikai eszközöktől a wellness-szolgáltatásokig rengeteg nyereménnyel árasztották el a rendezvényt a szponzorok. A főnyereményt, egy kétszemélyes egyhetes thaiföldi szállodai ellátást András ajánlotta fel. A szervező előrebocsátotta, hogy a projekt még épülőfélben van, tehát a nyeremény beváltására esetleg csak egy év múlva lesz lehetőség. Én nyertem meg. Mindenki nekem gratulált, mindenki engem irigyelt. András kezet rázott velem a pódiumon, adott egy névjegyet, hogy keressem meg az ajándék átvételével kapcsolatban. Alig hittem, s nagyon megörültem, hiszen én még soha semmi értékeset nem nyertem. Bár Thaiföld nem szerepelt úticéljaim között, de utazni szeretek, s ha ide adódik lehetőség, akkor talán itt van valami dolgom. Világos volt, hogy a repjegyet én fizetem, de idén is repültem kétszer, gondoltam, ez jövőre se okoz majd gondot.
Este az örömömet széttörve a párom jól letolt, hogy csak repjegyet véve az ára fejenként félmillió, amiből több más vágyott úticélt is elérhetnénk, de akár egy komplett thaiföldi utat is olcsóbban meg lehet vásárolni, és inkább cseréltem volna be egy hajvágásra vagy bármi kézzelfoghatóra. Na ja, de hátha nekem oda kell mennem, és ez a nyeremény a jel? :)

Később megnéztem a jegyárakat, a négyszázvalahányezres mellett találtam egy helyen - igaz, idei utazás esetére - százhatvanezrest is. Egy hét múlva írtam egy emailt Andrásnak, hogy megbeszélésünk értelmében most meg van keresve. Válasz, hívjam fel, megtettem, sőt vissza is hívott. Elmondta, hol lehet rendszeresen kétszáz alatt jegyet venni. Majd elkezdett agitálni, hogy szerezzek ügyfeleket erre a szálloda-projektre az ismerőseim körében. (Gondolom, ő a pódiumról csak annyit látott, hogy szemben ül 250 vállalkozó, akik mind potenciális ügyfelek lehetnek, vagy ügyfeleket hozhatnak, így lőtte be az ajándékozás reklámértékét.)Közbeszóltam, hogy erről már beszéltünk nyáron is. Jé, hogy köztünk van már valami kapcsolat? És szexuális kapcsolatunk is volt? Mosolyogva mondom, hogy nem hiszem, arra csak emlékeznék. Gondolja, hogy erre ő is, mosolyog vissza a telefonban. Tudattam vele, hogy nekem csak anyagiakban szegény ismerőseim vannak. Csalódott volt a hangja. Na jó, hát akkor majd jelentkezzek jövő ősszel. Jó, majd jelentkezem.

Ám már néhány perc múlva megkerestem, email formájában. A kicsinyesség látszata igencsak zavarta a róla kialakított képet.
"Kedves András! Nekem valóban nincs nagy reklámértékem, de ez nem volt a nyeremény feltétele, és rosszabul is elsülhetett volna a dolog. Hátul ültek körülöttem olyan 'csodavárók' is, akiken látható volt, hogy a belépődíj miatt egy hónapig nem vacsoráznak, és a repülőjegyet biztosan nem tudnák kifizetni. Én ezt most megengedhetem magamnak, és remélem, jövőre is így lesz :) Minden jót kívánok, üdvözlettel..."
Rendes ember, nyomban válaszolt:
"Kedves...! Arany és tündér vagy! Én csak még adni szeretnék Neked, s ha megteremted azt, hogy valamilyen módon Te általad kerüljek kapcsolatba egy vevővel, nagyon szívesen... Semmi baj nincs, ha ez nem jön össze, az egy hét mindenképpen a Tiéd, és biztosan lesz pénzed a rep.jegyre is. Nagyon sok sikert kívánok Neked! Üdvözöllek: András"

Hát lehet, hogy Thaiföldre soha nem jutok el, a helyzetet mégis élveztem. Hogy milyen könnyedén tudom a dolgokat venni néha. És milyen jól reagálok. Néha...

Pár nappal később a konferencia szervezőjétől a következő körlevél érkezett:
„Reggel épp a repülőtérre hajtott, amikor felhívtam őt. Thaiföldre ment vissza, hogy megnézze, hogyan áll az építkezése. Beszélgettünk egy kicsit. Elmesélte, hogyan adott el egy apartmant a szállodájában. Gondoltam, Téged is érdekel, ezért most elmesélem.

Egy nagyon kedves fiatal párral beszélgettek, és a ház ura már nagyon meg volt győzve, de a feleségen azt érezte, hogy ő nem igazán akar igent mondani. Aki volt már hasonló helyzetben tudja, hogy ilyenkor az a legvalószínűbb, hogy az egyik fél lebeszéli a másikat az üzletről. Mégis zárási fázisban voltak, és András mélyen a hölgy szemébe nézett és azt mondta: "Adjon nekem 500.000 forintot!"(Ennyi volt ugyanis a foglaló)

A következő pillanatokban érdekes dolog történt... némi tétovázás után előkerült a foglaló, megköttetett az üzlet.

Adminisztráció, egyebek... András azt vette észre, hogy a fiatal pár feltűnően felszabadult lett, nevetgéltek, nagyon jókedvűek voltak. Meg is kérdezte Tőlük, hogy mitől van ez a felszabadultság. Erre ők elmesélték, hogy két éve szeretnének egy hasonló befektetést, és azóta küzdenek, hogy eldöntsék, hogy Dubai, vagy pedig Thaiföld. Most végre pont került a dolog végére. (Meccsoda problémák! :) - Marvin)

András ráérzett egy nagyon fontos dologra. Mégpedig arra, hogy a vevő, ha már fejben döntött, és tetszik neki a termék, akkor VÁSÁROLNI AKAR! Az értékesítőnek pedig az a kötelessége, hogy ebben segítse őt! Ezzel okoz örömet, ezzel tudja támogatni abban, hogy meghozza a jó döntést!

De nem is erről akartam beszélni. András felvetett egy problémát. Azt mondta, hogy a Válasz/Út Konferencián ott volt ez a 250 csodálatos ember, akik sugároztak a lelkesedéstől, a tettvágytól, és azt mondta, hogy Ő attól fél, hogy hazamennek, megint jönnek a dolgos hétköznapok, és visszaesnek a "szürke valóságba" és mégsem teszik meg azt, amire elköteleződtek a konferencián. Azt mondta: "olyan szívesen fognám a kezüket, hogy sikerüljön Nekik is elérni, amit szeretnének!"

Hát ilyen ember ez az András. A zavaró apróságokkal együtt, mindent összevetve nekem valamiért tetszik. A háromcentis szoborral azonban nem tudom, mit kezdjek. Hiszen le van törve az egyik - és éppen az ajándékozó - keze. De egy istenséget, legyen bármilyen apró is, mégsem dobhatok a szemétbe...!?
A beszélgetés után láttam egy utazási iroda ajánlatát óriásplakátokon reklámozni, szállással, utazással együtt 99 ezerért. Ha egyszer mégis Thaiföldön, András szállodájában vagy máshol lóbázom a lábam, legfeljebb majd színesítem ezt az oldalt néhány ázsiai bejegyzéssel. Ha nem, akkor se megyek falnak. :)