Malvina "Kötéllel a nyakunkon" című bejegyzéséhez

Életről, halálról...

"A mai ember általában abban az ijedt aggodalomban él: "Mi jut nekem? Miről maradok le?" Ezért egész élete törtető hajszában telik. Jobb, ha a lényéből ez sugárzik: 'Mit tudok adni?" Az ilyennek gondtalan, nyugodt, józan munkája folyton gyümölcsözik, jut belőle másnak is, magának is bőven: csekélység, amit adni tud, de az a csekélység folyton megsokszorozódva tér őhozzá és másokhoz. Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk az aszkézisre, mint a boldog szeretőknek. Lehet, hogy neked hihetetlen és riasztó, de mindtöbbünkkel megtörténik ez a copernicusi fordulat; a jelenkor méhében ez az embrió szunnyad, csak abortus ne történjék: sokat táncoltatják az anyát." (Weöres Sándor, 1960.)

Láb nélkül táncolni

Mi, a többség, kishitűek vagyunk. Még hogy nem lehet láb nélkül táncolni! Ez a film is alátámasztja, hogy nem az eszközök meglétén vagy nemlétén múlik valaminek a sikere.

"Sudha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt: - A tánchoz nem kell láb." (Anthony de Mello)

(A videó ötletét Komédiástól loptam, elnézést kívánok.)

Vicces kémények

Szlovénia, Koper

Thaiföld nagyon messze van, avagy a letört kezű istenség

Egy marketing-képzésen találkoztam vele augusztusban. A szervező hozta be meglepetésvendégnek. András rosszul fizetett pedagógusból vált gazdag ingatlanbefektetővé. Ha emlékezetem nem csal meg (mert az erről készült CD-t még nem hallottam), a történet kezdetén, a nyolcvanas években már kollégiumigazgató volt, fizetése a tanácselnökéhez hasonló, tehát a szakmájában magasnak számított. Ám ő a családjával nem mindig jött ki belőle a hó végéig. Ne felejtsük, az még más világ volt. Felesége a GYES alatt kerámiázni tanult, András valami ócska kombival hordta a csuprokat balatoni bazárokba, mert úgy hallotta, ott mindent el lehet adni. Majd valahogy - talán családi úton - hozzájuk került egy kis sörkifőzde, amit csődbe is vittek, s az eladása kapcsán keveredett András az ingatlanozás közelébe. Akkor még jószerivel csak ügyvédek foglalkoztak ingatlanközvetítéssel. Nem voltak amerikai sikerkönyvek, tehát autodidaktaként, ma már mulatságosnak tűnő önszuggeszciókkal húzta ki magát lakásról lakásra, napról napra belső válságaiból, emelte egyre magasabbra az önértékelését és motiváltságát. Hazai lakóparkok majd egy thaiföldi szálloda építéséig nőtte ki magát. Mindezt nagyon szórakoztatóan, kedvesen tudja elmesélni. Az előadása végén röviden, utána a köré gyűlteknek kicsit hosszabban mesélt a thaiföldi projektjéről, arról, hogy érdemes ügyfeleket szerezni hozzá jutalékért, de a konkrét eladást bízzuk rá. Szünetben futólag váltottam vele két szót, egy cégről, melyben bár más-más szinten, de mindketten érdekeltek voltunk.
Az öltözetén nem lehetett látni, hogy kétezer forintos kínai farmert, vagy kétszázezer forintos Guccit visel-e ez a töpszli, ősz ember. Ebédszünetben a parkolóban sétálgatva vettem csak észre, hogy egy az átlagautók között diszkréten meghúzódó, bőrüléses Maseratival távozik.A szervezők szerint hiányzik neki a tanítás, ezért nem kért tiszteletdíjat. (Tudom, hogy irreális lett volna a belépő ára, ha igen.) Közvetlen ember, azt is elhiszem neki, hogy bárki hívja, felveszi a telefont. Noha célkitűzéseim között nem szerepel a milliárdossá levés, feltűnést nélkülöző természetessége miatt odavoltam a jelenségért.

November elején egy konferencián vettem rész, ahol ő volt az egyik - most már nevesített - előadó. A felesége is a nézőtéren ült. András egy aranyszínben csillogó, méteres Ganésa-szobrot tett ki a színpadra. Mindjárt az elején elmesélte, melyik keze mit jelképez szerinte, s ő úgy mondta, a negyedikben ajándék van. Egy interaktív kérdés-felelet játék során azt is kérdezte, miért van az istenség lábánál patkány, én a hátsó sorból fellendítettem a kezem, hogy azért, mert a patkány mindent túlél. A helyes válaszért nekem is egy apró Ganésát küldetett a segédjével. Csakhogy ennek az "ajándék tartó" keze le volt törve. Mesélt arról, hogy kell Ganésához imádkozni, hogy kell imádni, füstölővel háromszor a feje, háromszor a hasa, háromszor a lába körül körözni. Szerinte ez a siker titka, számos ezt igazoló történetről is beszámolt. Kicsit lelohasztotta lelkesedésemet, mert nem szeretem, ha az oltárt összekeverik a kereskedőpulttal. Nem véletlen, hogy Jézus kisöpörte a kufárokat a templomból. No jó, gondoltam, tudjuk be ezt az együgyű bűvészkedést András ez irányú tudatlanságának. Mindegy is, mivel magyarázza a "szerencséjét", ha nem tudja, hogy ez saját személyiségéből fakad. Merítsünk abból, amiből érdemes!
A nap végén a belépőjegyeket kisorsolták, a számítástechnikai eszközöktől a wellness-szolgáltatásokig rengeteg nyereménnyel árasztották el a rendezvényt a szponzorok. A főnyereményt, egy kétszemélyes egyhetes thaiföldi szállodai ellátást András ajánlotta fel. A szervező előrebocsátotta, hogy a projekt még épülőfélben van, tehát a nyeremény beváltására esetleg csak egy év múlva lesz lehetőség. Én nyertem meg. Mindenki nekem gratulált, mindenki engem irigyelt. András kezet rázott velem a pódiumon, adott egy névjegyet, hogy keressem meg az ajándék átvételével kapcsolatban. Alig hittem, s nagyon megörültem, hiszen én még soha semmi értékeset nem nyertem. Bár Thaiföld nem szerepelt úticéljaim között, de utazni szeretek, s ha ide adódik lehetőség, akkor talán itt van valami dolgom. Világos volt, hogy a repjegyet én fizetem, de idén is repültem kétszer, gondoltam, ez jövőre se okoz majd gondot.
Este az örömömet széttörve a párom jól letolt, hogy csak repjegyet véve az ára fejenként félmillió, amiből több más vágyott úticélt is elérhetnénk, de akár egy komplett thaiföldi utat is olcsóbban meg lehet vásárolni, és inkább cseréltem volna be egy hajvágásra vagy bármi kézzelfoghatóra. Na ja, de hátha nekem oda kell mennem, és ez a nyeremény a jel? :)

Később megnéztem a jegyárakat, a négyszázvalahányezres mellett találtam egy helyen - igaz, idei utazás esetére - százhatvanezrest is. Egy hét múlva írtam egy emailt Andrásnak, hogy megbeszélésünk értelmében most meg van keresve. Válasz, hívjam fel, megtettem, sőt vissza is hívott. Elmondta, hol lehet rendszeresen kétszáz alatt jegyet venni. Majd elkezdett agitálni, hogy szerezzek ügyfeleket erre a szálloda-projektre az ismerőseim körében. (Gondolom, ő a pódiumról csak annyit látott, hogy szemben ül 250 vállalkozó, akik mind potenciális ügyfelek lehetnek, vagy ügyfeleket hozhatnak, így lőtte be az ajándékozás reklámértékét.)Közbeszóltam, hogy erről már beszéltünk nyáron is. Jé, hogy köztünk van már valami kapcsolat? És szexuális kapcsolatunk is volt? Mosolyogva mondom, hogy nem hiszem, arra csak emlékeznék. Gondolja, hogy erre ő is, mosolyog vissza a telefonban. Tudattam vele, hogy nekem csak anyagiakban szegény ismerőseim vannak. Csalódott volt a hangja. Na jó, hát akkor majd jelentkezzek jövő ősszel. Jó, majd jelentkezem.

Ám már néhány perc múlva megkerestem, email formájában. A kicsinyesség látszata igencsak zavarta a róla kialakított képet.
"Kedves András! Nekem valóban nincs nagy reklámértékem, de ez nem volt a nyeremény feltétele, és rosszabul is elsülhetett volna a dolog. Hátul ültek körülöttem olyan 'csodavárók' is, akiken látható volt, hogy a belépődíj miatt egy hónapig nem vacsoráznak, és a repülőjegyet biztosan nem tudnák kifizetni. Én ezt most megengedhetem magamnak, és remélem, jövőre is így lesz :) Minden jót kívánok, üdvözlettel..."
Rendes ember, nyomban válaszolt:
"Kedves...! Arany és tündér vagy! Én csak még adni szeretnék Neked, s ha megteremted azt, hogy valamilyen módon Te általad kerüljek kapcsolatba egy vevővel, nagyon szívesen... Semmi baj nincs, ha ez nem jön össze, az egy hét mindenképpen a Tiéd, és biztosan lesz pénzed a rep.jegyre is. Nagyon sok sikert kívánok Neked! Üdvözöllek: András"

Hát lehet, hogy Thaiföldre soha nem jutok el, a helyzetet mégis élveztem. Hogy milyen könnyedén tudom a dolgokat venni néha. És milyen jól reagálok. Néha...

Pár nappal később a konferencia szervezőjétől a következő körlevél érkezett:
„Reggel épp a repülőtérre hajtott, amikor felhívtam őt. Thaiföldre ment vissza, hogy megnézze, hogyan áll az építkezése. Beszélgettünk egy kicsit. Elmesélte, hogyan adott el egy apartmant a szállodájában. Gondoltam, Téged is érdekel, ezért most elmesélem.

Egy nagyon kedves fiatal párral beszélgettek, és a ház ura már nagyon meg volt győzve, de a feleségen azt érezte, hogy ő nem igazán akar igent mondani. Aki volt már hasonló helyzetben tudja, hogy ilyenkor az a legvalószínűbb, hogy az egyik fél lebeszéli a másikat az üzletről. Mégis zárási fázisban voltak, és András mélyen a hölgy szemébe nézett és azt mondta: "Adjon nekem 500.000 forintot!"(Ennyi volt ugyanis a foglaló)

A következő pillanatokban érdekes dolog történt... némi tétovázás után előkerült a foglaló, megköttetett az üzlet.

Adminisztráció, egyebek... András azt vette észre, hogy a fiatal pár feltűnően felszabadult lett, nevetgéltek, nagyon jókedvűek voltak. Meg is kérdezte Tőlük, hogy mitől van ez a felszabadultság. Erre ők elmesélték, hogy két éve szeretnének egy hasonló befektetést, és azóta küzdenek, hogy eldöntsék, hogy Dubai, vagy pedig Thaiföld. Most végre pont került a dolog végére. (Meccsoda problémák! :) - Marvin)

András ráérzett egy nagyon fontos dologra. Mégpedig arra, hogy a vevő, ha már fejben döntött, és tetszik neki a termék, akkor VÁSÁROLNI AKAR! Az értékesítőnek pedig az a kötelessége, hogy ebben segítse őt! Ezzel okoz örömet, ezzel tudja támogatni abban, hogy meghozza a jó döntést!

De nem is erről akartam beszélni. András felvetett egy problémát. Azt mondta, hogy a Válasz/Út Konferencián ott volt ez a 250 csodálatos ember, akik sugároztak a lelkesedéstől, a tettvágytól, és azt mondta, hogy Ő attól fél, hogy hazamennek, megint jönnek a dolgos hétköznapok, és visszaesnek a "szürke valóságba" és mégsem teszik meg azt, amire elköteleződtek a konferencián. Azt mondta: "olyan szívesen fognám a kezüket, hogy sikerüljön Nekik is elérni, amit szeretnének!"

Hát ilyen ember ez az András. A zavaró apróságokkal együtt, mindent összevetve nekem valamiért tetszik. A háromcentis szoborral azonban nem tudom, mit kezdjek. Hiszen le van törve az egyik - és éppen az ajándékozó - keze. De egy istenséget, legyen bármilyen apró is, mégsem dobhatok a szemétbe...!?
A beszélgetés után láttam egy utazási iroda ajánlatát óriásplakátokon reklámozni, szállással, utazással együtt 99 ezerért. Ha egyszer mégis Thaiföldön, András szállodájában vagy máshol lóbázom a lábam, legfeljebb majd színesítem ezt az oldalt néhány ázsiai bejegyzéssel. Ha nem, akkor se megyek falnak. :)

Semmi nem az, aminek mondják, és már az anyánknak sem hiszünk

A kép csak illusztráció

Ifjú ismerősünk tanársegédi állást kapott egy a bölcsészkaráról híres egyetemen, ahol idén egy pénzügyi képzés is indult. Bár ez sehogy nem illik az intézmény tradicionális profiljába, annál inkább az aktuális kasszájába, némely érdekek közé.
Tanársegédünk dolgozatokat javít. Amikor a motivációról kérdezték írásban a már felvett diákokat, volt aki azt írta minden sorba, neki a matek a mindene, egyszerűen rajong a matekért, valamint a matek az istene stb, majd az első dolgozatban a legelső, még egyszerű feladatot sem tudta megoldani. Helyette azt írta oda, hogy "bocs, a fügvények (!) nem az erősségeim, és ha a fügvénytáblázatot (!) lapozgatnám, annak önök nem örülnének". Egy másik azt bírta odabökni, hogy "közgazdász leszek, vagy tengerész". Ismerősünk meséli, hogy sok dolgozaton látni, körbeadták javításra, gyakran a jó eredmény van rosszra átírva, vagy a rossz számolás még rosszabbra, különböző ceruzákkal és tollakkal, néha már 180 fokkal elforgatva a lapot egymást fedik a bejegyzések.
A felsőoktatás csődje, vagy mi a fene? Ők már bent vannak, méghozzá tandíjmentesen, állami kvótából. Nyilván belőlük is kerülnek ki majd felelősségteljes politikusok, szakállamtitkárok, miniszterek, akik majd előírják nekünk a tutit. Például betarthatatlan követelményeket állítanak fel, vagy konszenzus helyett a bennük dúló rendetlenséget háborúsággal testesítik meg, avagy megvesszőztetnek bennünket húsz forint adótartozásér, de kétezerért már tönkre is tesznek. Közben ők az off-shore cégeik hasznán "haverok, buli, Fanta". Fontos, hogy mindezt jól kommunikálják. Reméljük, ilyesmire is tanítják majd őket az oskolában.

Na és akkor itt van ez a vakcina-őrület! Addig sulykolták, hogy a bizonyos joghurt nélkül tönkremegy az emésztésünk, ám a bizonyos golyócska segít ezen, Coca-Cola nélkül sanyarú depresszióban telik életünk, de sebaj, mert ama bizonyos krém húsz évet fiatalít rajtunk, a madárinfluenza pedig már évekkel ezelőtt megtizedelt (legalábbis az akkori előrejelzések szerint meg kellett volna tizedelnie) bennünket, és az oltóanyaggal nem rendelkező Ukrajnában, Bulgáriában, Szerbiában, Lengyelországban ennyien és ennyien haltak meg H1N1 vírusfertőzésben (aztán ezt hamar cáfolják, mert nem is ebben, hanem infarktusban, nyakuk szegésében lelték halálukat, majd rövid időn belül ismét rémületes számokkal sokkolnak bennünket), hogy amikor valóban baj van, azt már a fene se hiszi el. A "zs"-kategóriás katasztrófafilmek a valóságunkat képezik le. Ezekben gyakran hamis riadót fúj valaki, aztán amikor tényleg riadó van, arra mindenki legyint. Na jó, itt most nem mindenki, de rengetegen azon spekulálnak, hogy egy off-shore hátterű cég eladatlan vakcinakészleteinek sorsa nem érdemli meg, hogy beoltassák magukat, a politikai választóvonalak mentén emezek oltóanyagából nem kérnek amazok (más országokban más ürüggyel nem oltatják be magukat a polgárok), sokan pedig a gyereküket nem hajlandók "megmérgezni". Ami szép gondolat, csak ahhoz, hogy mérgezetlen felnőtt váljék belőlük, elébb még épségben meg kéne élniük azt az életkort. Másrészt nem csak oltóanyaggal, hanem mérgezett élőhelyünkkel és kapcsolatainkkal, lelki szükségleteik semmibevételéve is nyomoríthatjuk őket. Ezt aztán hiába fedjük el a vakcina fölötti túlpörgetett aggodalmunkkal. Itt most nem arról beszélek, amikor szeretettel vértezzük fel a gyerekek immunrendszerét, mert ebben az esetben majdnem mindegy, hogy be vannak-e oltva. Ilyenkor biztosak lehetünk benne, bárhogy döntünk is, jól döntünk, és sem önmagunknak, sem gyermekeinknek nem lesz mit később a szemünkre hánynia.

Miért hagyjuk magunkat elkavarodni mások és a saját hátsó érdekeink között? Valahogy nem a lényeget látjuk, bizonyára mert attól félünk.
Lehet vitatkozni a honi oltóanyag minőségén, hatásosságán, gazdasági és politikai hátterén, ám nekünk ez jutott. ("Magyar embernek magyar oltást!" szónokolhatnák amazok, ha nem vakítaná el őket a gyűlölet.)
Máshol ennyi sincs. Ők kétségbeesésükben nálunk kopogtatnak adományért.

Ne ess(ek) pánikba!

Ez vagyok én, Marvin. Olvasható vagyok a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című klasszikusban. Mivel sosem tudhatjuk, milyen helyzetbe hoz az élet, fontos, hogy mindig legyen nálunk a törölközőnk. :)))

Szórakozott professzornő

Hogy mostansági szétesett állapotomról is jelet hagyjak az éterben, leírom a múlt csütörtöki napom egy epizódját.
Palotáról kellett Kőbányára jutnom, s vendéglátóm elirányított a 62-es villamoshoz, ami az Örs vezér téren tett volna le. Ha arra szálltam volna fel. A megállóban felpattantam az első arra járó vilingerre, s a Mézeskalács téri végállomáson vettem csak észre, hogy a 69-esen vagyok, valamint éppen ellenkező irányban. Vissza egy másikra, s az egyik utas ajánlotta, hogy majd szálljak át a 3-asra. Megfelelő helyen le is szálltam, majd megint fel az első arra járó sárgára - még mindig nem villant az agyamba, hogy egy vaspályán, egy megállóban nem csak egy járat közlekedhet. Így aztán ismét egy 69-esre szálltam, és visszazötyögtem vele a Mézeskalács térre. Ezek után taxiba ültem, hogy ne késsek el Kőbányáról. Dolgom végeztével Angyalföld felé vettem az irányt, ám szándékom ellenére nem a 3-as villamosra sikerült felszállnom, hanem a 62-esre. Tiszta szerencse, hogy ez is a Mexikói útra vitt.
Sokan kérdezték már tőlem, miért nem vezetek. Fentebb a válasz. Tudniillik a BKV-s, gyalogos kavargásaimba még nem halt bele senki.

Pánik

Ma már nevetős adalék a családi legendáriumhoz. Néhány évvel ezelőtt egy nyári éjjelen viharra ébredtünk. Tapasztalatlan háztulajdonosként este kinyitva hagytuk a 18 nm-es napellenzőt a terasz fölött. Most az ágyból kiugorva rémülten láttuk, hogy a ponyva két-háromszáz liter víztől dagad. A ház fafödéme alá volt beakasztva a szerkezet, bármikor elmozdíthatta a tetőgerendát. Párom jégesőben, orkánszerű szélben, villámok között ahogy volt kiszaladt, felugrott egy kerti székre, és a keze ügyébe kerülő, első merítés után leszakadt fülű műanyag vödörrel merni kezdte a rengeteg vizet. Eközben én bénultan tébláboltam néhány percet, majd erőt véve magamon, a pizsamára ráhúztam az esőkabátot, kapucnit, gumicsizmát, s kétségbeesetten mantrázva - hogy "jajistenemmostmiccsináljunk" - járkáltam fel-alá a házban, amit a tízméternyi kivilágított ablakfelületre olykor rápillantván a párom jól nyomon követhetett. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve - éjjel fél egy volt - felhívtam telefonon a szomszédot, jöjjön már segíteni. Ő szegény szintén pizsamára rántotta a viharfelszerelését, átevezett az eláradt kertjén, ám mire hozzánk elért, társam már kimerte az összes vizet, és betekerte a ponyvát. Papucsban, mezítláb, pizsamában, bőrig ázva. Magam egész idő alatt ki se mozdultam a házból. De azt legalább védőöltözetben, épp csak törölköző nem volt nálam.

Mostanában. Novemberi reggel, rohanás át a városon a frissen ajánlott könyvelőhöz, első vizit. Korai érkezés, az autóban ücsörögve sokadik vita, amúgy kiabálósan, hogy miért kell vállalkozni, miért nem lehet békében, biztonságban alkalmazottnak lenni...
A nők kedvesek, vitathatatlanul hozzáértők, korrekt szerződést kínálnak garanciákkal. Még nekünk, remegő kezű és gyomrú, bevallottan amatőröknek is segítőkészek. Biztatnak, hogy vágjunk bele, ötleteket is adnak a profil kiegészítéséhez. Csak az ütött szöget a fejünkbe, hogy talán túlságosan is becsületesek az állam felé, amikor a mindenkori minimálbér kétszeresét állítják fel alapnak. Hogy fogjuk mi ezt kitermelni, főként az első hónapokban? Egy átlátszó irattartóban jegyzetpapírokat vittem magammal, s nyomban írni kezdtem - a nejlondossziéra.
Ekkor még a reggeli álmosságra hivatkozhattam. Egy idő múlva a toll esett ki a kezemből, félig az asztal alá kellett másznom érte. Aztán megint a toll, és én egyre hangosabban, izgatottan, kapkodva beszéltem. Hogy félünk az átláthatatlan szabályoktól, valamint egyikünk sem tud számolni, és fogni kell a kezünket. Az elém tett vastag dossziét - mely egy kis cég féléves könyvelését volt hivatott demonstrálni - a jegyzeteimmel szórakozottan összecsapva bele akartam nyomni a táskámba. Párom megjegyezte, hogy a fenébe akarok ilyen szétszórtan ekkora felelősséget vállalni?
Kifelé menet az előszobában még megkérdezték, hogy akarunk-e a későbbiekben bővülni. Gyorsan rávágtam, hogy jaj dehogy, én eléggé individualista vagyok, amilyen rossz beosztott voltam, olyan rossz főnök lennék, ezért csak akkorát vállalok, amekkorával magam elbírok, a párom pedig ugye nem akar nagyon belefolyni, legfeljebb végszükségben besegítene. Képzelem, mit gondoltak rólunk. És ha még tudnák, amit a napokban hallottam: várható sikerünk megfelel a körülöttünk levő 5 ember sikerének átlagával... Hajjaj, akkor miénk lehet a Lúzer Bt.? :)

Hetek óta kerülget, néha meg is talál a pánik. Zaklatott életemhez csatlakozott cipelni valónak ez is, mióta az egyik OKJ-s képzésen folyamatosan azt hallgatom, hogy milyen jogszabályok, elvárások várhatóak velem szemben, és hogy a legtöbbről nem is lehet tudni, ha nem bújom folyton a rendeleteket, és nem fogadok fel drága pénzen különféle szakembereket. De tán még akkor sem. És a sok felsorolt példa, hogy melyik hivatal milyen ellenőre miért büntetett meg valakit, mert olyan nincs, hogy nem találnak hibát, hiszen többnyire azt se lehet tudni, mit kellene teljesíteni. Meg hogy az EU is labirintusnyi betarthatatlan előírással boldogít bennünket, ám erre a honi hatóságok évről évre még rátesznek egy csomolungmányit, és a végrehajtáshoz gyakran a minimális segítséget sem adják meg. Csoporttársaim közül a zrt. gazdasági igazgatójától a lakótelepi vegyesbolt tulajdonosáig többen gyomorfekélyről, depresszióról és egyéb finomságokról számoltak be. Te jóisten, hiszen én épp ezek miatt, ezek elől szeretnénk saját lábra állni!

Nemrég megismerkedtem egy Svájcban élő magyar nővel. Kedves, vagány, nem igazán okos, bár ezt ő is tudja, s akkor talán valahogy mégis.... Én bámulom az öntudatlanul elsajátított - szerencsésebb országokban természetes, vagy a barátságosabb családi gyökereinek köszönhető ? - hozzáállását az élethez. Kitalál valamit, megcsinálja, nem szorong, nem görcsöl. Ezt így csak kevesek.

Barcánfalva a világörökség része

Nemrég kaptam ezeket a csodás erdélyi képeket. A falu ortodox fatemploma 1720 körül épült, egyike a Máramaros fatemplomai néven a Világörökség listájára felvett nyolc építménynek. A falu végén áll az új kolostor, 62 m magas tornya ma a legmagasabb fatorony Európában. Aki elmegy megnézni, vigyen má' magával engemet is!

Petuski valóban messze van

Nekünk talán mégsem (?), mert csak a Ráday utcába kell mennünk a Stúdió K Színházig. Jerofejev történetében a főszereplő Moszkvából vágyik el, de akárhogy igyekszik, bármennyit utazik, nem tud elmoccanni onnan, vagy valahogy oda kerül vissza. Még az is kérdés, hogy utazik-e valójában, vagy a 120 kilométernyi, ám végtelen hosszú vonatozás csak látomás, elvonási tünet egy kórházi ágyban. Mindenesetre míg Csehov szereplői Moszkvába vágynak, addig itt épp a Moszkvából való elvágyódás mozgatja az eseményeket. Ha ugyan a pravoszláv időfelfogás és a mozgás nem mondanak ellent egymásnak. Az idealizált cél itt Petuski, ahol a boldogság vár, ahol az élet minden gondja elszáll.
Világos, hogy sehol nem jó annak, aki magának nem jó. Mindkét író figurái megrekednek a tehetetlenségbe süppedő céltalanságnál, senki nem jut sehová. E darab szerint csak a nagy orosz alkoholmámor marad, a delíriumos köd és az értelmetlen vég.
Hát igen, minden nemzetnek megvan a maga keresztje, csak talán minél keletebbre megyünk Európában, annál nehezebb ez a kereszt.
A három szereplő (mert volt még két angyal is) nagyot alakított, mindazonáltal a történettel, az életérzéssel nem tudtam azonosulni. Ám e darab megtekintése óta bármi gondunk, bajunk akad, csak felsóhajtunk: Hű, de messze van Petuski!