Együttélés kérdőjelekkel

A Maffiavezér 43 évvel ezelőtt feleségül vette egy diplomata lányát. Azt gondolta, senki se száz százalékos, a nő is csak nyolcvan, ő is annyi, és majd kipótolja a feleségéből hiányzó nyolcvan százalékot. (Hogy a nő majd miből pótolja ki, az nem foglalkoztatta. Őt megcsalni nem lehet, poligámiát csak a saját részéről fogad el.) Az esküvőjükön jelen volt az aktuális szeretője.
Már az "együtt járás" időszakában se érdekelte, hogy mi történik pl. a menyasszonya munkahelyén, utasította, hogy őt ezekkel hagyja békén. Csinos, jó háziasszony, vonzó családból, és rajong érte. Ennyi elég, a nők úgyis mind "hülye picsák", másra nem használhatóak. (Nekem is előre jelezte, hogy ha vége, akkor már nem érdekli egyik sem. Na persze, hogy elbizakodottan azt hittem, velem majd másképp lesz azután is, ha már nincs az elvárásait kielégítő használati értékem, mer' én oly csodálatos vagyok!)
Mindkét gyerek születése után kitelepítette a családját néhány hónapra az asszony szüleinek nyaralójába, avval az ürüggyel, hogy a nagyszülők majd segítenek, ő pedig bent maradt a városban. Nem vacakolt pelenkacserével, csecsemősírással...  De már totyogós koruktól rajongva használja gyerekeit érzelmi komfortja céljára.
Az asszony évek óta lélegeztető készülékkel alszik, álmában elfelejt levegőt venni, és nem jár ki egyedül a házból, önkéntes bezártságban él. Egyszer kérdeztem a maffiózót, mióta fojtogatja a feleségét, habozás nélkül rávágta, hogy negyven éve. Nem járnak kettesben nyaralni, nem beszélgetnek, a rutin miatt pár szavas zsarnok-behódoló játszmákon, praktikus dolgokról való szóváltáson kívül nincsenek közös dolgaik. Talán sosem működtek párként, két önkörébe zárt individuum. Ő hétköznap reggelente elmegy otthonról, ha van dolga, ha nincs, vendéglőben ebédel, kávéházban kávézik, szó szerint idegen nőkkel szexszel,  haverok társaságában unatkozik, az asszony meg otthon.
Válás fel se merült, a feleségében leginkább az érzelmi függőség miatt, benne pedig kényelemből, ami szintén függőség. Imádja a márványpadlós, medencés, parkos villáját, a hatalmas tévét a teremnyi fürdőszobában, az olajozottan működő háztartást, amire sose volt gondja, a hétvégi nagy családi ebédeket... és itt be is zárul a kör, az ingerszegény, unalmas élet, amire panaszkodik, ám a magából fakadó összefüggéseket nem látja.

A háziasszony szerelem nélkül, biztonságvágyból ment férjhez. A gyerek mindjárt felnő, a ház felépült, ma már olvas, internetezik, nyitogatja a határait. Kifelé kandikál, de csak annyira, hogy még ne veszélyeztesse az otthoni kapaszkodóját. Férje emberkerülő, az önkifejezésre se igénye, se képessége, a magányos munka-tévézés-asszony/gyerekpiszkálás között csordogál az élete, s ha valami ezt fenyegetni látszik, öngyilkossággal fenyegetőzik. Nincs közös téma, csak közös frusztrációk és kiszolgáltatottság, egymás utálása, nincs közös érdeklődés, cél,  nyelv, csak a szürke - ámde a változtatásnál mégis biztonságosabbnak tűnő - unalom, amiben egy falusi búcsú vagy az utcai események ablakból-kapuból való bámulása fontos ingerforrás.

Ezek a történetek végtelen számban ismétlődnek, variálódnak. Van ahol az utódokat próbálják  fészekhez ragasztani, ki ne derüljön, hogy kettesben már nincs életük, van ahol épp ezért születik meg már a a gyerek is, ragasztóul,  esetleg a tűzhelyhez kötött fél társalkodójául... családom, ismerőseim vagy a saját életem is szolgáltat bőségesen hasonló, párkapcsolatnak álcázott páros magányról szóló függőségeket. Kilépni, átlépni egy másikba lehet, de ha függő önmagunkon nem változtatunk, ugyanabba a folyóban találhatjuk magunkat újra.

Mit vártok tőlem?

Valaha egy tanárom éveken át arra nevelt, hogy a világot, vagy egy országot, egy várost, egy halom embert, egyszóval valamit mindenképpen meg kell váltanom. A történelemkönyvekbe  be kell kerülnöm, hogy mesteremként ott lehessen lábjegyzetben. Mindez a saját kiéletlen vágyairól szólt, nem rólam, rám nem figyelt, így nem láthatta, hogy valójában honnan jövök, és legfeljebb magamat kellene megváltanom. Később begyűjtött egy állami kitüntetést, hívek táborát, és nem kicsit sajnál le engem, mint győztes a vesztest.  Egyszer közölte, hogy úgy látszik, belőlem nem lesz semmi. Kiváló pedagógus...
Most ismét hasonló elvárásokkal találkozom. Néhányan azt szeretnék látni, hogy egy ilyen ember, mint én (amilyennek vélnek engem, amilyennek szeretnének látni), nem kerülhet végzetes bajba. Tehát az én életemnek hamarosan meg kell oldódnia, sikert kell felmutatnom, azért, hogy ők is tovább reménykedhessenek a sajátjuk megoldódásában. Haragszanak, a "rossz emberek" fiókjába helyezik azokat, akikről úgy vélik, segíthetnének nekem, és mégsem teszik. Egy ideig.  Majd talán épp rám haragszanak. Ha az elvárt időn belül nem hozom azt az eredményt, amit ők valójában maguknak kívánnak, akkor mint hiteltelen személyt, kinek nem érdekes tovább a sorsa, könnyen elhajítanak, keresnek maguknak más bálványocskát, mert ez könnyebb, mint a saját harcaikat megharcolni. Karizmatikus szerepkörrel felruházni valakit, pusztán a vágyaink kivetítése okán, ez is a felelősség áthárításának egyik formája. Miképpen az itt tőlem végső válaszokat  váróknak is bizonyára gyümölcsözőbb lenne, ha a saját válaszaikat magukban keresnék. Itt legfeljebb, talán és ha, néhány jó kérdésre lehet bukkanni.
Ám az is felelősséghárítás, ha azt mondjuk, csak annak hiszünk el bármit, aki az életével támasztja alá a szavait, különben nem figyelünk rá, nem érvényes ránk amit mond. Gyermeknevelésnél ez valóban igaz lehet, ott csak a példamutatás működhet. Ámde egy tudatos felnőtt a sarki alkoholista szavaiból is kivehet egy olyan mondatot, ami számára fontos üzenet. Talán ez az ember is tudhat valamit. Vagy talán a mondat erejéig csatornájává vált egy felsőbb erőnek...
De még N.-től is megkaptam rosszabb pillanataiban, hogy nincs látszata a rengeteg belém fektetett pénznek. Annak, aminek egyetlen fillérét se ő kereste meg, s amit inkább nekem adott, hogy éljek, gyűjtsem a tapasztalatot helyette és neki is, mint hogy ő moccanjon ki a biztonságosnak látszó barlangjából.


Nem szeretnék megfelelni másnak, csakis a saját igen magas eszményeimnek. Ehhez is hosszú út vezet még. Minden más csak útjelző...


"Őrizkedjünk azoktól, akik lekicsinylik törekvéseinket! A törpék mindig így tesznek, míg az igazán nagyok azt éreztetik velünk, hogy mi is azzá válhatunk.” (Mark Twain)

Camino és kifogások

Ezt az írást Éva ihlette.
Indulásom előtt, után is gyakran hallottam ilyen kifogásokat: én is mennék, de a műtött térdem, a szívem, a korom... és nem vagyok edzett, soha nem sportoltam...
Negyvennégy évig én se. Elutazás előtt körülbelül tíz alkalommal elmentem zumbázni, háromszor 10-15 kilométeres kis kirándulásra, három hónapig glükozamin tablettát szedtem, és nagyjából ennyi volt a felkészülés.
Asztma, Chron-betegség, cölikália, diabétesz, reflux, köszvény, porckopás, lumbágó... a fájdalomküszöböm meg valahol a pinceszint alatt. Ez az amiről tudtam, ezzel a csomaggal indultam. No meg a 13 kilós zsákkal, ami épp duplája a súlyomhoz ajánlottnak. Megvallom, nem konzultáltam az orvosaimmal. Nem vittem diétás élelmiszert, sőt semmilyen élelemmel nem gyarapítottam a hátamon cipelt túlsúlyt. Ettem, amit mások. Nem használtam a vésztartaléknak vitt rohamspray-t, mert nem volt rohamom a 750 km, és a meredek hegyek-völgyek során. A minden zarándoknak ajánlott pezsgőtablettákon kívül csak a szokásos homeopátiás gyógyszereimet szedtem.
Az első héten szétment mindkét térdem (a képen ez látható, ill. a szinte említésre se méltó, az egész úton egyetlen vízhólyagom, és a két héttel korábban sebészeten műtött, ekkorra újra benőtt körmöm helyi természetgyógyász általi sikeres reparálása). A második héten duplájukra dagadtak és fájtak a bokáim (meg is érdemeltem, lásd. Dac c. poszt). Mivel itt nem botlottam természetgyógyászba, orvoshoz mentem, ám ahogy az aznap velem gyalogló sebészlány jósolta, teljesen fölöslegesen. Azon túl, hogy nyomban utazzak haza, nem tudtak semmi használható tanácsot, ellátást adni. (Itthon még három hónap kellett a gyógyuláshoz.) Ezután várt rám még két hét... De nagyon jó volt! Ha időm engedi akkor, tovább gyalogolok és Muxiáig meg sem állok.

A Camino-hoz ugyanis nem kell láb. Semmi más nem kell, csupán lélek. Azóta is gyakran ironizálok avval, hogy ha az embernek van lába, úgyis csak a baj van vele.
Aki a velem egy időben zarándoklók közül nálam betegebb volt, annak nem is volt. Konkrétan egy sem. Protézisekkel szelte át az enyémnél hosszabb távot, ő még a Pireneusokon is keresztülgyalogolt.
Találkoztam 98 éves férfival, aki végigkerékpározta az  Utat, 75 évessel, aki Sevillától gyalogolt szintén egymagában, hallottam rákosokról, és így tovább... A Frances-nál keményebb, kevésbé népszerű  Primitivo-n az átlagéletkor állítólag 65 év. A Camino nem teljesítménytúra. Ha valakinek van elég ideje hozzá, végigjárhatja egészen rövid napi távokkal is.

Íme egy cikk arról, hogy még orvosi javallat ellenére is lehet, érdemes zarándokolni. ... Amennyiben hívást kap az ember. Ha pedig nem kap, én úgy hiszem fölösleges kifogásokat gyártania, akkor nincs arra dolga. Még, most, vagy egyáltalán. Ettől persze még sokan elmennek kirándulni, bizonyítani, bulizni... És akkor még mindig kérdés, hogy akik ott jártunk, mert hívtak, észrevettük-e, elvégeztük-e ami a dolgunk?
A témához még lásd a néhány héttel korábbi "Cruz de Ferro" c. posztot.

Tél itthon

Van  harminc négyzetméternyi saját hómezőm :)

Téli fagyi

A reggeli mezitlábazás hóban se maradhat el. Gondolom a környező ablakokból nem kevesen néznek bolondnak...

Hó-virág

Hó-virág és lámpavilág

A Törvény egyenlővé tesz

Legjobb barátom, lélektársam jóvoltából - sziámi ikrekként párhuzamosan futnak szerelmi történeteink is - van módom megfigyelni, hogy egy maffiózó és egy vidéki háziasszony ego-játszmái pontosan ugyanolyanok. Mindössze a játszótér mérete a különbség.

Az elmúlt év során arra is ráébredtem, hogy zarándok, maffiózó, boltos, politikus, yuppie ...  magasabb rendű tudatosság hiányában ugyanúgy működünk. Gondolom, e tudatosság meglétével megint egyformán. A törvényszerűségek is egyenlővé tesznek bennünket.

Felfedezés

Kicsomagolni egy embert, rétegről rétegre, felfedezni a lényegét csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát... 
Ez a csoda minden árat megér, és úgyse érhet bennünket nagyobb bántódás, mint hogy az egónk sérül.

Egy csecsemő nem rendelkezik semmilyen szociális motivációval, nincs kitekintése másokra, nincsenek nyitott kapui önmagán kívül semmire, ez a totális egocentrizmus. Az ágyban magunk mellé véve, csúszás-mászás közben belekönyököl a szemünkbe, és meg se fordul a fejében, hogy evvel nekünk fájdalmat okoz, nem is érti a feljajdulásunkat, csak azt élvezi, hogy neki jó. Meleg érzelmi és felelős normaadók mellett az egészséges személyiségfejlődés  során ez idővel egyre lazul, megjelenik az empátia és más szociális motívumok. A szeretet és félelem kettős kötése nélkül nem beszélhetünk morális fejlődésről, bármelyik hiánya esetén nem épülnek be a normák.
A hatvanöt éves maffiavezér díszletei, szerepei mögött egy érzelmileg kiéhezett, követelőző, késleltetésre képtelen, a saját szükségleteink kívül mást nem látó csecsemőt, egy kis ösztönlényt találtam. Szükséget szenvedve nem volt ember, akibe kapaszkodjék, így - anyagilag jó helyre születvén - tárgyakba kapaszkodott. Felnővén emberek helyett tárgyakat választ, még ha azok csupán rövid időre adhatnak kielégülést, ám ez legalább biztonságos és elérhető.  


Hiába szeretném, nem adhatom meg számára annak a primér kötődésnek, biztonságnak az élményét, amire gyermekként lett volna szüksége. Nem csak azért, mert azt  senki nem adhatja meg, hanem mert magam is csak egy alig jobb állapotban levő gyereklány vagyok. Ő egyáltalán nem kötődik, de én is hibásan. No meg azért sem segíthetek, mert sebzett önmagát rákpáncélt növesztve védi a további sérülésektől. 
Nem tudván valójában mi az és mire való, nem képes önzetlen törődést, figyelmet, ajándékot, szívességet, szeretetet adni, és kérni se senkitől. Talán a visszautasítástól való félelmében nem kockáztat.  Elhitte, hogy szerethetetlen rossz, és önmagát is bünteti. Láttam rajta olykor, hogy maradna, ringatózna még velem. Ám maradni a túl közel kerülés kockázatával jár, biztonságosabb a mindig épp akkorra szervezett, ismerőssel, régi üzletféllel találkozásra hivatkozni, vagy a félegyes ebéd rutinjába kapaszkodni. Túlbiztosítás, semmi kockázat... és semmi élet. Unja is magát, a környezetét és az életét. Aki csak használ, őt magát is csak használják. Ebbe beleszürkül minden emberi kapcsolat. A "barátaival" is csak használják egymást, rövid és felszínes kielégülést adva egymásnak, ahogy nőktől is csak ennyit vár, nem tudja, hogy ennél többet is lehet kapni. Hedonizmusa mögött az áll, hogy mindig jól akarja érezni magát, ám ezek az érzések is csak rövid pillanatok. Nem tanulta meg, vagy nem ad rá engedélyt magának, hogy a rövid jó érzések helyett valóban jól legyen. Alapvetően jól lenni, ez ez értelmes élettel jár, amibe beleférnek a pillanatnyi rossz érzések is. Ám ő ezektől fél, így el is fordítja a fejét ott, ahol ilyesmi érné, ezért nem lehet szociálisan sem érzékeny.
...Sokban magunkra ismerhetünk mindannyian. Épp csak hogy alacsony önbecsülését kompenzálva ő hatalmat szerzett, pénzzel erősíti magát, hogy úgy érezze, joga van követelni azt amit kérni fél. Követelőzéssel azonban megint csak pótlékokhoz juthat, s ami igazán szomorú, nem is tudja, hogy ezek pótlékok, azt gondolja, ez az igazi, ennyi az élet. 

Drága Cseppem! De jó lenne egyszer, ha megérek rá, az édesanyjának lenni. De a lánya is szívesen lennék, ... és valamivel később majd a társa is. 
Időnként most is olyannak láttam, amilyennek Isten elgondolta őt, amilyenné majd válik egyszer.  A hiba az, hogy elvártam, már most, miattam ilyen legyen. 
Most már elfogadom olyannak, amilyen, nem haragszom. Akit látunk, azt szeretjük, s csak azt szeretjük, akit látunk, akit ismerünk. Benne megtaláltam mindazt, amit Poppernél, Bagdy Emőkénél, Pál Ferinél, Szepes Máriánál és még sokaknál negatívumként olvashattam, hallhattam. Hát most már ezt is megtapasztaltam. És azt is, hogy benne is vannak rejtett, olykor felbukkanó szépségek. 
Ám nem csak egy másik ember kicsomagolása, de az ő hatására önmagunk tovább bontása is csodálatos, még ha az eredmény itt se vidító. 


No és én véletlenül épp most botlottam Popper Péter és Pál Feri előadásokba erről a témáról...

Egyedül a Caminón

Néhányak szerint a zavartalan belső utazáshoz az Északi Útra, vagy a Primitivo-ra kell menni. Jómagam a Camino Frances-en, főszezonban is egyedül tudtam lenni. Talán tízezren is trappoltak délelőttönként köröttem az úton, mégis magamban jártam végig. Persze néhány nap után már ismerősként hellóztunk, buencaminóztunk vagy csak mosolyogtunk egymásra néhányan, egy-egy pihenőhelyen vagy a szálláson váltottunk  pár szót, élelmet, praktikus információt osztottunk meg, vagy még ennyi sem. Lassúságomnak köszönhetően délutánonként többnyire egyedül gyalogoltam az úton, és volt olyan nap, amelyen 8 órán át egy árva zarándokkal, 5 órán át még "civillel", településsel se találkoztam. Időnként összesodort az út valami hosszú, mély beszélgetésre egy idegennel, dacára a nyelvi nehézségeknek, aztán szétszórt bennünket, többé nem találkoztunk. Ennyi kellett, nem több, de ennyi éppen kellett.
Mindössze egyszer éreztem magányosnak magam, vágytam rá, hogy most ne legyek egyedül, és ahogy ezt kimondtam magamban, pár perc múlva sose látott holland zarándokok az asztalukhoz hívtak, a velük töltött félóra feloldotta a rossz érzést.
Csodálkozva néztem azokra, akik fülhallgatóval, a megszokott zenéik burájába zárva járták végig a Caminót. Nem tudom, hol voltak közben, de...

Életemben többször éreztem magam magányosnak, mint ahányszor nem. Egyedül is többet voltam, mint másokkal összekapcsolódva. Jól tükrözte ezt is az Út. De megmutatta, hogy ha magányosnak érzem magam, vádaskodás és önmarcangolás helyett csak kérnem kellene és hinni...
Persze az egyedüllét nem mindig magány, és gyakran hasznos, ha zavartalanul utazhatunk befelé, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkkal magunkat.

Tanulópénz

Az Úton az egyik, mégpedig a "mi legyen a bolttal?" kérdésre lépten-nyomon azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Hát evvel voltam ki az összes vizekből!
Rendben, buta a kérdésfeltevés, kb. mint "az élet, a világmindenség, meg minden", erre jár az ilyen "42"-típusú Douglas Adams-i válasz. Na de amit én kaptam, az bárki bármely kérdésére is válasz, sőt valójában az egyetlen létező, végső válasz mindenre, mit kezdjek én most vele? Valami konkrétabbat vártam, olyasmit, hogy "menj előre száz métert, aztán fordulj jobbra a sárga nyíl mentén". Igaz,  az Úton is eltévedtem néha...

Pedig ez volt A Válasz. Annyi szeretetkoldus volt köröttem! Gazdag, nagyképű, szorongását cinizmussal leplező, félelmében nyájba tömörülő és szemét behunyó, önmagukat és bárkit szeretni képtelen mégisszegényektől, maffiózóktól  a bennük példaképet látó, szorongó, frusztrált és talpnyaló kapaszkodókon, az anyja és mindenki más szeretetét kiszolgálással és mindenben a legjobbnak lenni akarásával megvásárolni a törekvő  boltszomszédon, a szülei szeretetlenségétől erőtlen, politikai nyomástól meghibbant ex-bírónőn át hosszú a szeretetéhes érzelmi analfabéták sora.
Magam is talán csak béta vagyok. Adtam és adtam...  addig, míg a feldolgozatlan sérüléseim, a félelmeim, egyszóval az egóm miatt ellenálltam vagy legalábbis megakadtam. Ahol görcsbe rándultam a bántás vagy a semmibevétel fájdalmától, ahol viszonzást kívántam azért, amit adtam... egó, egó, egó. No és végül, mikor szorított a hurok, még ha a bajomhoz képest mérsékelten is, de többször kifakadtam, tehát  amit adni tudtam, abból valamennyit vissza is vettem. Nem találtam kapcsolódást olyan forrásokhoz, amelyekből erőt meríthettem volna.
Talán tényleg hasznomra vált volna időnként visszaolvasni régebbi posztjaimat, hiszen erről  az Út előtt is írtam. A feladat adva volt, csak én nem álltam készen, Camino után sem.

Két pesti garzon vagy egy budai  másfél szobás lakás ára. Így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül, de nem is először fizettem meg ezt az árat. A szívem többször összetört, magányos, elveszett, gyökértelen is voltam már. Lenullázódtam, nincs több pénz, amiből... Időm lesz-e ebben az életben, és vajon még milyen, nem pénzben számolt áron kell megtanulnom? Szeretetkoldus van még rajtam és a boltszomszédságomon kívül is elég.

...Mégis... köszönöm a megtisztelő feladatot.

A Lélekpillangó meséje

A Lélekpillangó figyelme pásztázó csóvájának köréből ma egy balett társulat kis művésznője tűnt ki. Alternatív darabokat adtak elő, improvizáltak, szórakoztattak. Egy jókora kommuna-szerű társulati házban éltek, ahol civódtak, szerettek és alkottak. Néha tengődtek, néha bőség volt, néha jött vagy ment valaki. Itt élt egy kis balerina, pár napja egy lágy, mégis bravúros koreográfiát gyakorolt.
A barátnője küldte neki telefonon ezt a kis pillangós dallamot, ami megérintette a szíve közepén az aranymagot. Megszerezte az egész művet. Legutoljára akkor táncolt nagy színpadon, amikor a világ egyik legnagyobb operaházi társulatában a Pillangókisasszony egy feldolgozására készült. Elesett és elszakadt az ínszalag a lábában. A lábadozás alatt kitették a híres társulatból. Tudta, hogy ez szokás, hogy nem újdonság, hogy nem csak vele tesznek ilyet! Már nem volt a legjobb - Már nem volt a legfiatalabb - Egészséges volt, de mégsem egészen.
A lány összeomlott. Majdnem Csocsoszan, a Pillangókisasszony önpusztító sorsára jutott, ám végül addig-addig olvasta a művet, nézte feldolgozásait és hallgatta a zenéjét, míg meg nem értette a teljes önátadás, a teljes átalakulás lényegét. Csatlakozott ehhez a kicsi, modern társulathoz, ahol hozzá hasonló táncosokkal lehetett együtt. Újra táncolt és alkotott. Újra repült, forgott és cikázott, akár a rét felett táncoló pillangó… Címet keresett a balett darabnak, ekkor jött be a társulat vezetője, az orosz fiú a rég vágyott jó hírrel: Irány Moszkva! Meglátta az új táncot, azonnal megértette: „Bábocska” – mondta, ki a címet. Annyit tesz oroszul: Pillangó.
A lány bepakolta utazó zsákját, amire egy pillangó-kimonós japán gésát hímzett egy textilművésznő – mintha neki szánta volna! Összepakolták a kis társulatot, s elrepültek, akár a pillangók, egy új világhír felé ...

(A mesét egy volt vevőmtől kaptam tegnap biztatásul.)

Fejlődéstörténet

Ez a blog egy fejlődéstörténet. Amit ma írok, holnap továbbgondolom, és talán kicsit vagy nagyon másképp látom.
Csak az nem változik, ami halott.