Cruz de Ferro

Mostanában gyakran említem zarándokkörökben és máshol is, ahol zarándokokról van szó, hogy sokan elfelejtettük  letenni az egónkat a Vaskeresztnél.
Olykor azt érzem, néhányan még mások otthagyott egóját is magukhoz vették.
A bulvármédia-munkás, aki egy könyvvel rukkolt elő, hogy aktuális anyagi gondjait enyhítse. A közhangulat egyik mélypontján, amikor szinte mind le voltunk sújtva, csak úgy áradt szét a köd és szorongás az országban, ő telekürtölte az étert az eladási sikereivel. Ha olyan szerencsés, hogy boldog volt, akár biztatást is sugározhatott volna. Később avval fényezte magát egy közösségi portálon, hogy megsajnált egy utcai lámpa alatt, esőben olvasó hajléktalant, és odaajándékozott neki egy példányt a könyvéből, de sőt, még visszafordult, hogy ellenőrizze, van-e olvasószemüvege. Megnyugodva konstatálta, hogy van egy kissé törött sztk-keretes, ami e célra (hogy el tudja majd vele olvasni a könyvét?) azért megfelel. Azt is írta, hogy szeretne utcai szociális munkás lenne a kedves, távoli földrészen levő országában. Azt nem írta, csak lejött, hogy azért, mert ez olyan romantikus és trendi, azokért a szegényekért nem kell bűntudatot, felelősséget éreznie, nem emlékeztetik a saját félelmeire, nem úgy, mint az itthoniak. A napokban pedig nyilvánosan kiállt egy baloldali, ám trágár és uszító hangvételű blog mellett. Az írástudók felelősségére emlékeztettem, mire ő:
" ... én nem gondolom, hogy ez lenne a feladata az értelmiségi létnek: 'A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel.. ki hogy tudja) ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat.' Szerintem ez a papok és az apácák dolga."
Mit mondhatnék...?  Úgy látszik, a felelősségtudatnak, szociális érzékenységnek, a zarándokszellemnek a médiacirkusz mellett már nem maradt hely.
Ott van egy másik caminós, akit szélsőséges, szintén uszítóan jobbos megnyilvánulásaiért már több zarándoktárs letiltott az oldaláról.
Vagy a szintén "újkönyves" zarándok, aki a 170-es ikújával dicsekszik előttem (Einsteiné 160 volt), és az állítólag mérhetetlenül nagy érzelmi intelligenciájával. Előbbit az erényként feltálalt műveletlensége, kirívó helyesírási problémái, utóbbit mindjárt maga a dicsekvés kérdőjelezi meg, valamint az, hogy szerinte nem kell tájékozottnak lenni a társadalmi ügyekben, nem lehet úgyse mindenkin segíteni, és a zsidóknak a holokauszt volt a sorsa, a megkínzott állatoknak pedig a megkínzatás, nincs hozzá közünk, mindent egy felsőbb erő rendez el  (ismerős szavak, mintha egy maffiózótól hallottam volna nemrég, talán csak a felsőbb erőt nem keverte bele az önfelmentésbe). Állítja, hogy neki nincs egója, sose volt, anélkül született... A könyv amúgy jó. Úgy hiszem, a Caminón nem tudna már tanulni, kivett belőle mindent, amit ebből lehetett, ha visszamenne, rutinból ismételne. De az ő útja is folytatódik itthon, ahogy mindnyájunké. Sokan visszavágyunk, mert nem vettünk ki mindent, amit lehetett volna...
Aztán ott van a  börtönben ülő Hagyó Miklós... és folytathatnám a sort oldalakon át... hiszen itt vagyok én is, akit mindez zavar, irritál. Persze hogy az egómat!
(Egy másik sor azoké, akik csendben, feltűnésmentesen élik az életüket. Köztük Varga Lóri, egy másik caminós szerző.)
Ez az eset viszont nagyon elszomorított.
Nemrég egy órát késtem a klubtalálkozóról. Amint leültem a truppokban, hangosan beszélgető kis társaságba, észrevettem, hogy egy férfi zarándoktárs könnyei visszafojtásával küszködve némán sír. Megérintettem a vállát, s kérdéseim nyomán kiderült, hogy az akkoriban eltávozott édesapját siratja. Sikerült kiszakadnom a saját bajaimból, és teljes figyelmemmel fordultam felé, se vigasz, se anekdóták... Fél óra múlva megnyugodott annyira, hogy elég volt fognom a kezét, valamelyest tudott már a társaságra figyelni, én pedig bekapcsolódhattam a beszélgetésbe.  Bár a kedvemet a megdöbbenés visszafogta. Éjjel a társaság egyik tagjának írtam, hogy elszomorít, amiért nem figyeltek a síróra. Azt válaszolta, hogy ő is foglalkozott pár percet vele, a saját gyászával próbálta vigasztalgatni, sikertelenül, majd nem tudván, mit tegyen, csatlakozott a többiek közé.  Úgy éltem meg, hogy a társaság nem hagyja magát zavarni egy síró ember jelenlétével, pedig lehet, hogy csak a tehetetlenségüket leplezték kacagással, látszólag fesztelen csevegéssel. Hát... Buen Camino!


A saját Caminónkat járjuk, és nem az Úthoz fűződő legendákét. Bár ön-és közámításból felépíthetjük a saját legendánkat is.  Erre az útra is mindenki csak saját magát viszi, aki képes változni, az változik, aki nem, az olyan marad, rosszabb esetben még olyanabb.

Én a sokféle gondomat-bajomat nem is tudtam csokorba gyűjteni, ezért a kereszt lábánál úgy fogalmaztam meg, hogy "itt hagyom mindazt, ami engem a fejlődésemben akadályoz". Na hát ez olyan, mint "az élet, a világmindenség meg minden" a Galaxis útikalauzban. Ez a baki végig kísért egész utamon. Rendre azt a választ kaptam a hasonló pontosságú kérdéseimre, hogy "42". Itt is jobb lett volna konkrétan megfogalmazni, hogy az egómat hagyom el. Ha eszembe jutott volna , hogy ezt kell otthagyni - s hogy nem, emögött is nyilván az egó áll -, hiszen ez az egyetlen, ami mindannyiunkat akadályoz a fejlődésben.


És ez még mind semmi! Ma egy kedves zarándoktársam - miután megvitattam vele a fentieket -  közölte, hogy én az egóm 98,654 %-át felejtettem el  otthagyni. Imádom őt az ilyenekért (is), mert összekacsintva ironizálunk. De vajon hogyan számolta ki? Marvin-féle egó-megmaradási képlettel? :)

Hibbant nap

Egyik nap annyira odavoltam, hogy végigsírtam egy harminc évvel ezelőtt bébiszitteltem diplomakoncertjét a Régi Zeneakadémián. A műsor nem volt egy cseppet sem megható, nem azért...  
A ruhatárban beakadt a cipzáram,  idegesen rángattam, s már ezen majdnem sírva fakadtam, mert a Kedvenc Maffiavezérem  jutott eszembe, hogy egyszer milyen türelmesen meggyógyította. Most már mindig ez a kép jelenik  majd meg?
A zeneteremben a feloldódás helyett megint egy sötét örvénybe zuhantam. Fájlaltam, hogy a nemrég még oly kedves utcában immáron idegen vagyok, én tartom a távolságot az odatartózókkal, vagy ők velem, mert már nem tartozom oda, akárhogy is van, hidegség és közöny vesz körül. Emlékeztem, milyen a társadalom perifériájára sodródni, és elképzeltem, hogy újra, immár végletesen és véglegesen, mert annyi sok újrakezdés után a korom, az egészségi állapotom és az ország helyzete miatt már nem tudom. Hamarosan megint el kell dönteni, egy zsömlét vegyek vagy egy almát, hogy az eddig is hiányzó család mellett elveszítem a kevés meglevő szociális kapcsolatomat is, mert az eddig köröttem levők nem tudnak velem szembenézni, hogy nem ölel többé már senki... Eddig is gyakran napokig nem szólalt meg a telefonom, most meg ki tudja, meddig lesz egyáltalán? Hogy BKV-jegy hiányában be vagyok zárva a négy nemszeretem fal közé (már csak az utálat miatt se csodálkozzak, ha ezt is elveszítem), hogy az eddig is hiányzó tévé mellett se internet, se telefon, így aztán még pótcselekvésekbe se tudok menekülni, hogy fuldoklom vagy görcsökben fetrengek, és se gyógyszer, se orvos, hogy bujkálnom kell a házban, mert nem fizetek közös költséget, aztán a felszólításokat hozó postás elől,  újra kikapcsolják az áramot... , végül az utcán éhezve, megalázva, magányosan és betegen halok meg, és hasonló sorsba rántom az egyetlen barátomat, aki rám áldozta mindenét.... De ha e víziók nem döngöltek volna még eléggé a földbe, bele-bele fűztem maffiózóm félénken őszinte, ritka, kisfiús mosolyát, hangja emlékét is... És hogy az önmarcangolás se maradjon ki a repertoárból:  az jutott eszembe, amikor a Kismaffiózót övön alul találtam el, aznap hallottam egy öreg székely bácsitól,  azért vagyunk a világon, hogy az szebb legyen, mint nélkülünk lenne. Hát nekem épp ekkor sikerült belerúgnom egy emberbe, ezzel is szebbé tennem a világot!  Kivételesen igazat adtam az apjának, amikor azt mondta, nem kell mindig mindent mindenkinek megmondani. És még az is, hogy egy 65 éves embernek én vagyok az utolsó kedvese, én pedig a félelmeim ego-játékában nem tudtam megingatni abban a hitében, hogy ő nem szerethető... 
Miképpen december huszadikán, amikor utoljára benézett hozzám a Kedves, úgy bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes? Ám  egy ilyen év után hogy hihettem volna el?
Csendben csorgott a könnyem, hogy ne zavarjak vele senkit sem. 
Hazafelé, az esti nagykörúton folytattam tovább, halkan de azért hallhatóan hozzádalolva a régi kedves népdalomat, egy altatódalt:


"Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:

– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!"


Voltaképpen mulatságosnak találom magamat, kacagnék is, ha nem kéne sírnom.





Karácsony előtt  valahol vidéken (Dunaújvárosban?) letartóztattak egy nőt, mert minden járókelőnek sok boldogságot kívánt. Talán ha beléjük rúg, avval nem kelt feltűnést, és békén hagyják. Én mindenesetre háborítatlanul értem haza.
Ahol is észrevettem, hogy a nap folyamán valahol elhagytam 15 ezer forintot. Két hétig lehetne enni belőle, vagy másfél hónapig elég lenne  tömegközlekedésre (ha lesz még ilyen).


Egy sor komoly döntés előtt állok, de nem tartom kezemben a szálakat. Nem tudom, mit csinálok, épp most képtelen vagyok átlátni a lépéseket. Eszement, átgondolatlan kapkodás... Bár ketten vagyunk ehhez, nem látom, hogy bármelyikünk is tudná. Pánik nélkül se tudtuk. Semmit nem értünk az üzleti élethez. 
(Ja igen, ez ugyanaz a nap volt, amikor sms-t küldtem Kedvenc Maffiózómnak a cégről.)


N. azt mondta, hogy a saját szakadékom szélén táncolok evvel a  folyamatos önsajnálattal. De akkor legalább ugorjak bele! Hát igen, ez is homeopátia... Ugornék én, ha nem félnék annyira. Hehe. Így viszont ott billegek a szakadék szélén, se biztonságos terepre kerülni, se leugrani.... áh! 


Éjjel egy nagyon kedves barátom írt cseten, akit egy futó találkozást kivéve másfél éve nem láttam. 17-tel fiatalabb nálam, ezen az oldalon találkoztunk valaha. Megszerettük egymást, egy időben sokat voltunk együtt. Mezítláb a (Szent István) parkban, alternatív moziban, romkocsmában. Nagy és mély beszélgetések, sírások és röhögések, egymást tanítottuk. Még dolgozott is nekem alkalmanként, a bolt első félévében. Csodás volt! A vevőket elbűvölte  ez a nagydarab, szögletes arcú lány. Valamit nagyon tud, mert a pasik is forognak utána.
Sokat nyesztettem az évek óta függőben hagyott diplomamunkája miatt. Könnyed szökellésekkel száguldott át az időn, mintha az ebben az életben is végtelen lenne, szórakozás, pasik... Már azt is felajánlottam, hogy megírom helyette, az angol-fordítást pedig megcsináltatom valakivel. Persze a gyógypedagógiához se értek, de bölcsészeknél nem meglepő, ha kell, három hónap alatt megírunk egy szakdogát kínai nyelvészetből, tizenhárom hónap alatt ugyanezt kínaiul. 
Novemberben a könyvkötőtől hazaérve nekem újságolta először, hogy megvan, és a tanárainak nagyon tetszik! Meglepett, hogy épp most szánta rá magát, amikor  hazaköltözött az ágyban fekvő és őt ugráltató, alkoholista édesanyját ápolni, csodálatra méltó tartással intézi összes hivatalos ügyeit, viszi a háztartást a munkája mellett, szóval van dolga elég, és a cseppnyi szabadidejében együtt lehet a végre visszatelepülő olasz barátjával. Ő mégis most. Nem szólt, míg kész nem lett. E bolond napom éjjelén  írta, hogy a kórházban haldokló édesanyja mellett 12 órája virrasztva államvizsgára tanul. És hogy nagyon sajnálja, amiért az én nehéz időszakomban nem tud mellettem lenni, a saját zsákját is alig bírja.Tudom, hogy valóban szeretne velem lenni, és ez most nagyon jól esett.  Megnyugtattam, hogy én nem szaladok el, és le a kalappal előtte, mert amit most végigcsinált, az egész életére erősebbé teszi.Kipréseltem magamból még néhány sort a gyászmunkáról, például hogy ne legyenek elvárásai a gyászban sem, ha ott jön rá, sírjon a nagykörúton is (nekem lesz köszönhető, ha amúgy normálisnak tűnő járókelők egy szép új világban szerepjátszás nélkül élik meg érzelmeiket, sírnak, vagy harsányan nevetnek, verseket mormolnak, tán énekelnek az utcákon? :))). Ha nem sír egyáltalán, az se gond, lehet, hogy már nincs mit kisírnia, vagy máskor fog kijönni, lényeg hogy ne fojtson vissza semmit. Az államvizsgához meg nyugi, ne legyen ott se maximalista, meglesz, és ez a lényeg. (Néhány óra múlva megtudtam,  az édesanyja elment, és hogy barátom számára sokat jelentenek a soraim.)
Régóta ismerem ezt a törvényt: ha valamilyen feladatot nem oldunk meg, újra és újra visszakapjuk, egyre nehezebb körülmények között, végül már egy ránk gördülő szikla alól kell boldogulnunk. Most, vagy legközelebb már a tengerfenékről... Nem emlékszem rá, hogy ebben az életben nekem sikerült volna bárminek is így a végére járnom. De ő ezt most megcsinálta! Napokon belül megvédi a dolgozatát. Olyan büszke vagyok rá, mintha a lányom lenne! Pedig olykor ő a felnőttebb. 


Mielőtt elaludtam volna,még azon vihorásztam magamban, hogy bár imponált Kedvenc Maffiózóm vezérsége, azért nem mulasztottam el az ő "tekintélye" ellen is lázadni. Szegény, igencsak mellé nyúlt velem. Végül avval sírtam álomba magam, hogy minden mennyivel könnyebb lett volna ezekben a nyomasztó hetekben, ha mellettem áll, vigasztal, együtt érez, és nem szalad el. (A héten egy caminós író, ki tudja miért, éppen ezt írta valahol: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Hm...)


De jó lenne legalább belül egyensúlyba kerülni, megtalálni a középpontomat! Fel, le, fel, le... Egyre többször sírom el magam az utcán is, de az éneklés rám se jellemző.


Nomen est omen. Hát én nem csak hogy  udvari paraszt vagyok, de  udvari bolond is!

Vidám segítség

Wagner Csokoládé (Bp.-Toronto) a férj formájában megérkezett egy hűtővitrin és egy mérleg méltányos áron való átvételére. Árukapcsolással hozzátettem még a maradék óriásnyalókáinkat is. Aszonta, arról nem volt szó. Jaj dehogynem, viszi és kész, az asszonnyal már megbeszéltem, bár kicsit tétovázott, hogy mit fognak szólni a vevők, ha cukrot árul. Sebaj, mondom, rám lehet bátran fogni...
Különben is kell a nyalóka, hogy legyen mit mérni, mielőtt a hűtőbe teszik. 
Ez olyan, mint Rejtő Láthatatlan légiója, vettek több száz lakktáskát, mert rájöttek, hogy a hadsereg lakktáskával mozgékonyabb. És vettek tenisz(vagy rakett?)ütőt, meg gumikesztyűt, és biztosítótűt is, hogy legyen mivel az ütőhöz rögzíteni a kesztyűket. 
Tisztára praktikus. De nem? :)
(Lehet, hogy a következő hetekben az egész  család ... izé, hát nyalókát szopogat?) :DDD

Tanulni: Látni és megSzeretni

Igazán csak azt Szeretheted, akit Látsz. Ha valakit nem tudsz szeretni, azt azért nem, mert nem vagy képes őt Látni. De ha Látod, legyen bárki az illető, meg is Szereted - mondják a bölcsek. Neki köszönhetem, hogy ebből valamit megtapasztaltam, a korábbinál valamivel közelebb kerültem a megéléséhez. "Titokzatos N." mellett akaratlanul is ő életem másik nagy tanítója. Hát, hogy milyen tanítvány vagyok...? 

Látom a félelmeit, a szorongásait. Hogy mi lesz a családjával, ha ő nem lesz. Mert ha nem is akarja tudatosítani, szorongás-szintjén megjelenik, hogy nem nevelte felnőtté a gyerekeit. Sokan függnek tőle, mert valaha így volt kényelmes, így érezhette erősnek magát. Görcsösen próbálja stabilizálni a helyzetüket, bebiztosítani a jövőt, gyarapítani, de legalább konzerválni a meglevő javakat. (Azt mondaná, hogy hiszen ezt teszi mindenki... ) Érthető hát, hogy fél, nehogy még egy terhet magára kelljen vennie.  És mivel nem szereti magát, azt hiszi, hogy ő maga egyáltalán nem szerethető, attól tart talán, hogy csak a pénzéért fogják. (Noha azért senkit nem lehet.) Példázatokat mesélt arról, hogy a világot nem lehet megváltani. Nem, valóban nem lehet. De annak a néhány embernek, aki az  ember útjába akad, lehet segíteni. A segítség persze mindig érdek nélküli, hálát, viszonzást nem váró. Kinek figyelemmel, együtt örüléssel, szomorkodással,  együttérzéssel, jó szóval lehet segíteni,   kinek tudatosan átgondolt, nem csak lukas zsákba pénzt szóró anyagiakkal, vagy kapcsolatokkal... ez utóbbit működteti ő is, talán mert nem igazán jár lemondással, áldozattal, és az önbecsüléséhez nélkülözhetetlen hálát ezért is megkapja.

Másrészt úgy vélem, és látom másoknál, a világért is lehet felelősséget vállalni, szolidaritással, könyörülettel, a gyerekek ugyanerre nevelésével... Persze ebből nem feltétlenül keletkezik nyomban kézzel fogható haszon, amire neki pedig nagy szüksége van, hogy a minél több anyag egyenlő  minél nagyobb biztonság illúziójába tudjon kapaszkodni.


Látom, hogy azért tiszteli a "kiváló tehetségű" szociopata diktátorokat, despotákat, mert ők nem félnek. Nincsenek kiszolgáltatva rendszernek, mert ők maguk a rendszer. Látszólag... Ő mindenesetre igyekezett az államon belüli minél függetlenebb birodalmat építeni. Azt hiszi, az életkora korlátozta képességei akadályozzák ebben, pedig még közel sem. A struccpolitikája gátolja itt is. A bölcsek szerint az embert nem a képességei, hanem a döntései határozzák meg.
A "nem tanul, nem szeret, nem szorong"- tünethármasból ő még szorong és fél. Egy túlhajtott Casanova leamortizáltságától is... Azt hiszi, attól férfi a férfi, ha ki tudja ki boldogtalanok által meghatározott időközönként megdug egy nőt. Tán a Szent István parki galeri szocializálta erre fél évszázaddal ezelőtt, tán még most is ezt sugallják neki a megmaradt vagy azóta csatlakozott,  harmonikus párkapcsolatokban sugárzó társak. Hogy tudtam volna megértetni, elfogadtatni vele, hogy a férfi attól férfi (miképpen a nő is attól nő), hogy elsősorban Ember. Attól, hogy mer szeretni, és ha kifelé már korlátozott a sebessége, akkor ráébred, befelé kell utazni,  hogy a harmonikus együttlét nem a saját igények kielégítésétől függ, de sokkal inkább az adakozás öröméről,sőt a puszta együttlét öröméről.  Hiszen most is azért függenek tőle annyian, mert érzi ebben a saját erejét, ezt az örömöt ő is képes átélni, de ott, ahol ezért nem kell áldozatot hoznia, magát megmutatnia.  Pedig ott van benne az érzékenység, de mennyire hogy ott van! Én már csak tudom... de kihozni belőle nem tudtam, a félelmeit elsimítani nem, nem, nem... A félelmek felülírnak mindent, ezt én is tudom, magamon tapasztalom. De ha jobban tudtam volna szeretni, tompíthattam volna ezeken a félelmeken.


Nem tudja azt sem, hogy a társadalmi lét nem a saját igények mindenek feletti kielégítéséről szól... Honnan tudná, hiszen  a társadalom fölé helyezi magát (kritikát épp úgy nem tűr, mint népvezérünk, aki szintén talpnyalókkal veszi körül magát), így próbál biztonságos várat építeni félelmei köré. Ugyanezt teszi  társas ill. párkapcsolataiban. Érzelmileg sem kockáztat, biztonsági játékos. Gondolom, nem volt igazán szerelmes soha, a szenvedélynek mindent elsöprő viharát értve ez alatt, ahol nincs mérlegelés, nincsenek játszmák, nincs másnak tér, csak az önfeledt önátadásnak. S akkor hol van még ez a szeretettől, de ez egy másik téma.
Igen, a kasztjába tartozó szövetségeseken túl olyan talpnyalók veszik körül, akik őt látják rendszerfüggetlennek, egy birodalom sérthetetlen fejének, s őt irigylik ezért... ahogy ő a népvezéreket, önkényuralkodókat. Úgy vélem, ha helyzetbe kerül, ő is így viselkedik felfelé.  Rendre rájuk hivatkozik, amikor azt mondja: "kérdezz meg bárkit, hogy így van-e?". Függőségben van mások véleményével, de ezt sem akarja látni.
"Bizonyos koron felül már nem az a fontos, hogy mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt saját magával, ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot." (Rónay György )
De én is ott lógok a szeren, legfeljebb másik kezemmel függök,  ha nem is mások véleményétől...
(Egyik kedvelt caminós szerzőm ebben a pillanatban lőtte fel neten az éterbe: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Elképesztő! Honnan veszi ezt, és miért éppen most...? Fel tudnám sorolni a gyávaság számos megjelenési formáját, amiben oly sokan szenvedünk. "A gyávaság a legnagyobb bűn"- értett egyet Bulgakovnál Jézus és a Sátán, s milyen igazuk van, ha létezik eredendő bűn, akkor ez lehet az.) Én is gyáva vagyok. 


Elvárja, hogy őt szeressék, persze hogy szeretethiányos, persze hogy a gyerekkor, persze, hogy a "nők hülye picsák" mögött az anyja áll, amit nem tudatosít, és tagadja is... előttem hiábavaló, a nagyobb gond, hogy maga előtt... de hát szeretethiányosan is élünk itt néhány milliárdnyian. Legfeljebb ha kompenzációként nem leszünk politikusok és maffiózók, kisebb körben tudunk rombolni.
Ő anyakomplexusos, én apakomplexusos vagyok. (De jó volt, amikor némi nyafogás után elvitt a kisállatkertbe! :) És idővel rá kellett ébrednem, hogy nekem is imponál a vezérsége, egy tekintélyes apa képe miatt.) Fel kéne nőnünk. Nekem van ehhez motivációm, neki nincs, mert mindig megtalálja és finanszírozni is tudja azokat a pótcselekvéseket, melyek éppen elviselhetővé teszik a létét.
Éppen csak elviselhetővé... mert fut, szalad, nem ad magának arra sem időt, hogy elmélyüljön az örömben... aztán kizsarol magának az élettől újabb örömforrásokat, ahol megint nincs ott száz százalékig, így a sok felszínes élvezet a lelkét semmiképpen nem elégítheti ki. Ő is bünteti magát, épp a hedonizmussal. S ehhez képes néha azért felülemelkedett önmagán, amikor rövid időkre már-már elhitte, s engedte...


Szerinte mindenki lecserélhető. Úgy látom, mégis csak a nőket cseréli. E hit az önmagáról alkotott képe tükörképe. Azt hiszi, ő maga is pótolható. Ahogy nem látja magában az egyedit, fél megismerni magát, így nem tudja szeretni sem, ezt vetíti ki a nőkre is. 
Egyszer azt mondta, az a  baj, megszokta, őt túlszereti mindenki, és a nők is mindig hozzá alkalmazkodtak. ... ennyire nem tudja, mi az a szeretet, nem tudja, hogy egyebek mellett ami "túl", az sem az.
Azt se mondhatom, hogy nem tud szeretni. Tudom, hogy  gyerekeiért, unokáiért egy sarkított helyzetben az életét is feláldozná. A gyerekek, kutyák iránt, vagy egy-egy pillanatra akár felém is képes elérzékenyülni, ám ez szentimentalizmus, nem érett,  tudatos szeretet. Írom én, aki szintén az éretlenül szeretők táborát szaporítom. Ő az egyik lépcsőfok, melyen ha vissza-visszaesve is, mászom feljebb a feltétel nélküli szeretet felé... Egy élet, két élet... az idő végtelen, legfeljebb magunknak árthatunk a késlekedéssel. 
Szomorkodik, amiért a régi nők elveszítik szépségüket. Ez is hályog a szemén. Azok a nők nem lehettek szépek, ha elveszítették, legfeljebb dekoratívak és egy ideig divatosak, mint egy Szász Endre-festmény. A valódi szépség időtálló, csak tudni kell  látni. Még az is előfordulhat, hogy értékes és izgalmas nők is megfordultak valaha mellette, csak nem vette észre, nem érdekelte, hogy kikkel tölti kedvét.


Velem pechje volt azért is, mert épp az a sérült gyerek érdekel benne (azt könnyebb a szívemhez közel engednem), akit maga előtt is takargat,  az az álarc kevéssé, amit kitesz a kirakatba. A Lelke érdekel, s belátom, ez igen ijesztő lehetett számára. 


Bosszú- és uralomvágya mögött nyilvánvalóan az egyik ok, hogy van ahol neki kell kritikátlanul alkalmazkodnia, talpat nyalnia, meghunyászkodnia, hatalmat feltétel nélkül elismernie, s ez öntudatlan feszültséget okoz benne, amit ő is le akar valahol vezetni. 


A kifogások, ürügyek, tehát a hárítás nagymestere. Amennyi energiát ezek fabrikálására fordít, annyi energia már messzire repítette volna a vágyott boldogság útján. Ha lett volna elég bátorsága elengedni ezeket, és szembenézni a valósággal. 
Egyik kedvenc önámítása szerint azért nem értjük egymást, mert máshová születtünk. Én pedig úgy látom, hogy a magam részéről - természetesen én is csak annyira, amennyire az egóm, a félelmeim engedték - megpróbáltam hidat építeni, a jobb megértés kedvéért. Ám ő annyira fél a szegénységtől, a jelentéktelenségtől, hogy átnézni is fél a túloldalra. Egy képzeletbeli hídon se menne át a túlpartra senki miatt, kíváncsisága se ébredhet fel a rettegés miatt. Nem hogy elkezdjen hidat építeni a saját oldaláról.


(Most pillantottam meg Éva blogján, köszönöm!

Kamarás Klára : Titok... 

Gyengék vagyunk és sérülékenyek, 

de hogy ne lássa rajtunk senki, 

öklünket rázzuk a világnak, 

büszkén viseljük sebeinket, 

hisszük, hogy nem tartozunk másnak, 

csak önmagunknak. 

Éjszaka...vagy, 

ha álmatlan hajnal éber 

forgolódás közben talál, 

megrebbenve, mint gyertya fénye 

kimondjuk súgva, szinte félve 

mindenkinek a titkok- titkát, 

mit eltemetni végleg nem lehet: 

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...)

Érzelmi analfabéta.  Na de én is legfeljebb béta vagyok. Érzek, látok, összerakom a világ részleteit panorámaképpé, csak magamat nem tudom jól kezelni, elragad a harag, vagy az önsajnálat, nem tudom, mit hogy kéne mondani, tenni, talán bennem sincs éppúgy könyörület, ahogy ő sem könyörületes azokkal, akiken tízszeresen áll bosszút... 


Száz szónak is egy a vége: egy maffiavezér épp úgy működik, ahogy mi, boltosok, zarándokok, háziasszonyok, hivatalnokok, yuppie-k ... Legfeljebb nagyobb a játszótere - ahogy egy politikusé is -, és ez a nagyobb tér felnagyítja az okozott károk mértékét.

"Mikor az uccán átment a kedves..."

A fő beszállítóm, akire építettük a boltot valaha, ma igazán tapintatosan felajánlotta, hogy ha úgy alakul, hozzájuk bármikor bemehetek egy süteményre. Sőt, hogy ne legyen megalázó, megígérte, ha meglát, magától meg fogja kérdezni, mit ennék-innék. Átöleltem érte, mert tudom, hogy szívből jött, és hogy vannak más alkalmi kosztosai is, noha ő is folyamatosan a lét-nemlét határán billeg. Nála ez nem alamizsnálkodás, ő ott van lélekben, tudatban is. Csak hát erre nem építhetek egy életet, hetente kétszer egy sütemény. Ami még csak nem is gluténmentes, haha. No meg mégis megalázó lenne, nem előtte, hanem magam előtt. Bár kedves gesztus volt tőle, azért ahogy elment, megint nyomban összeomlottam az eszembe juttatott szép jövőre gondolván. Elvégre is mindegy, hogy éhen halok, vagy a kezeletlen betegségeim visznek el, vagy mindkettő. És az élet több, mint étel, gyógyszer, orvos... még a fizikai lét feltételei is többek ennél. A  társadalom peremére kerülés pedig már nem ugyanaz a történet, mint a gazdagok kasztjából való kirekesztettség, hanem úgy általában a kizáródás a most velem egyenrangú társadalmi érintkezésekből is. Tudom, tapasztaltam. Hajléktalanokkal persze még barátkozhatok majd.
Aztán, mintha ez még nem lenne elég, felbukkant az emlék egy márciusi beszélgetésről a Maffiavezérrel. A társadalmi különbségeink fölött aggodalmaskodtam, s példaként felhoztam, hogy huszonévesen, nem egy, hanem négy állásom mellett előfordult, hogy valakivel tíz deka parizerért mentem el, és bár ennyire rosszul  (akkor, márciusban) nem állok, nekem most is annyim van egy heti kosztra, amennyiből ő egymaga csak megebédel egy vendéglőben naponta, és ugye nem is egyedül szokott, úgy vélem többször hív meg másokat, mint ahányszor hagyja, hogy őt meghívják... Erre ő azt ajánlotta, hogy a hamarosan nyíló éttermükbe minden nap ebédelhetek. Hát, túl azon, hogy ezt időben se tudtam volna megoldani, megalázó ajánlat  volt. Tőle annak éreztem. Mert ez nekem olyan, mint az a tíz deka parizer, addig mehetek enni, amíg lefekszem vele, és az ő részéről is épp annyi szeretetet láttam ebben, mint anno... (Az alamizsnáról egyébként már írtam egy korábbi posztban.) Egy évvel ezelőtt se éreztem magam biztonságban, ez volt az egyik oka annak, hogy hosszasan hárítottam őt. De ha tudom előre, hogy nemsokára kilátástalan helyzetbe kerülök, semmiképp nem engedtem volna be az életembe.
Fény felé kapaszkodni... De kérdem én, mi az a "fény"?


Na és épp ekkor ment át az utcán a Kedves... ám ez itt nem József Attila-idézet, hanem valóban, csak úgy elment,  a hátát és a szép ősz fejét láttam a kereszteződében, most se vissza, se rám nem nézett. Tegnap láttam, hogy látta, hogy ott vagyok, és azt is láttam, ahogy mentében hátranézett, hogy még ott vagyok-e, és én akkor őt jobban megsajnáltam, mint magamat, pedig most az is nagyon megy. Szeretne ő szeretni, ha nem félne annyira... így most csak szeretve lenni szeretne lenni. (Én pedig szeretném szeretni, ha tudnék igazán szeretni...) Estig sem  tudtam összeszedni megszakadt szívem darabjait. 


Otthon végre bedobtam a szennyesbe azt a bizonyos törölközőt... több mint három hete használom utána, ideje volt.


Szürke ég, szemetelő eső...





Utóirat: Másnap azon vitatkoztunk N-nel, hogy megkérdezzem-e a Maffiavezért, tud-e valakit, aki céget venne. N. azt mondta, pont őt ne kérdezzem, s meggyőzhetetlennek bizonyult. Nem és nem. Délután ültem a szomorúan üres boltban, bámultam ki a kirakaton, azon tipródtam, kinek lehetne szólni a cég miatt, egyáltalán el kell-e adnunk ( hiszen a Caminón azt a jelet kaptam, hogy fenn kell tartani, és N. tőlem függetlenül ugyanezt kapta itthon,  sajnos azt egyikünk sem, hogy miből) .... amikor elment előttem az unokáival. A gyerekek benéztek, ám ő csak akkor, amikor be is integettek. Mint az oviban: ha a többiek igen, akkor én is, ha a többiek nem, akkor én sem.  Mindenesetre hogy épp akkor mentek el előttem, jelnek véltem, s mégis ráküldtem a cégről egy sms-t, hiszen ha a gyerekekkel van, nem lehet baj belőle, nem ők lesznek az illetéktelenek, akik el fogják olvasni, nem tudhatom, mikor lenne alkalmam személyesen,  péntek van, nyilván hazamennek, felém meg nem jár már sosem, hamarosan én se járok erre, telefonálnom se lehet... no meg senkit nem ismerek, aki ismerhet valakit, akinek kellhet egy már meglevő, tiszta cég. És... egy óra múlva láttam a gyerekeket visszafelé, őt a szomszédban csevegni, összeszedtem magam, hogy utánaszaladok, ahogy ül be a kocsijába, de elhajtott, én meg álltam ott legyintve, néztem ki a fejemből, hogy még annyi se, hogy bekiabáljon, amiért sms-t merészeltem írni... Egyszer mesélte, hogy nehéz volt megszabadulnia az elődömtől, aki ráadásul mennyi sok pénzébe került. Úgy bepörgettem magam a depressziós szürke ködbe, hogy arra gondoltam, lám, tőlem mennyivel könnyebb.
...Órák múlva megcsörrent a telefon. Hogy körülnéz, bár pénzt ezért kapni nem lehet. Sebaj, csak vigye valaki, mert se megszüntetni, se fenntartani nem tudjuk. Csodás neve van, magyarul annyit tesz, hogy Bűvös Világítótorony, de nekünk nem világított. Valakinek meg hátha világítana.
Azt mondta, nem tudta, hogy nem nyitok január elején. Elfelejtettem, hogy a  Holdon töltöttem az elmúlt heteket, ezért nem kaphatott tőlem híreket se személyesen, se telefonon. A karácsonyt és újévet meg direkt a Marson, nem értek el a jókívánságai. Amikor pedig mindketten egyazon utcában tartózkodtunk, akkor én éppen láthatatlanná tevő mesebeli köpenyt viseltem, csak én észlelhettem őt. Azt mondta, azt se tudta, hogy ez nem csak a téli szünet, hanem meg fogunk szűnni. Pedig a környéken ő az egyetlen, aki tudhatta, novembertől minden információt megkapott ehhez... csak hát szokás szerint nem figyelt.Valahogy egyszer mégis azt reagálta mintegy vállat vonva a félelmeimre, hogy az éttermet ők is be fogják zárni (emlékszem, arra gondoltam, hogy ez se hasonlítható, mert nekem a bolt az életem, a szociális kapcsolataim, az otthonom, a családom, ők pedig csak egy bevétel- vagy veszteségforrást veszítenek), szóval a perifériára mégis bejutott az infó. És emlékszem,  decemberben valami cinikus megjegyzésére azt feleltem, hogy a kedvenc koldusaihoz hasonlóan majd nekem is adhat alamizsnát egy isten áldjáért cserébe. De ő nem tudta...
Mégis jó volt legalább a hangját hallani. Nem a népámító harsány röhögést, vagy a haverok előtt vagány vezért játszó kamaszét, hanem azt az emberi, meleg  hangszínt, amitől bármikor el lehet olvadni. Jó volt hallani.  Aztán megint bőgni... 

"Mosolyogj!"

Ezt mondta ma nekem a Wagner Csokoládé (Budapest-Toronto): "Mosolyogj! Ha már te se mosolyogsz, itt a világ vége!"
Megtisztelő és nagyon kedves. Mégis remélem, hogy ez nem így van. Ekkora felelősséget igazán nem vállalhatok magamra.

Jobbat nem tudván kitalálni méltányos áron átvette egy hűtőnket, egy mérleget, és az összes óriásnyalókánkat, bár jelenleg pont egyikre sincs szüksége. Meghallgatott,és bár ezelőtt nem beszéltünk erről, most pár mondatból és nagyjából 10 perc alatt valóban átlátta az életem keresztmetszetét,  és a jelenlegi kilátástalanságomat,  együtt érzett velem, és megölelgetett. Én is pont ezt szoktam tenni vele, ha a lelkét ápolom, a vevőimmel, akik sírni jártak hozzám és egy mosolyért, a boltszomszédommal, aki felváltva jött be dicsekedni és kiborulni. A Maffiavezérrel és fiával is igyekeztem ugyanezt, másfél éven át, miközben sokszor sírtam, éheztem, beteg és magányos voltam,  kitaszítottnak éreztem magam... Ahogy tudtam, vigasztaltam, mosolyogtam, ameddig tudtam... Annyi a szeretethiányos ember! Rajtam kívül is. 

Most eddig futotta. November közepétől azonban destruktív korszakomat élem, ám egyfolytában igyekszem kikerülni belőle.  Tudom, addig se volt tökéletes az én figyelmem, odaadásom, nem is jutott belőle mindenkinek, akinek juthatott volna, de még úton vagyok,  ez az élet csak egy állomás...

Azt mondta, kívülről olyan erősnek látszom, ezért jöttek hozzám... Amint kilépett, nyomban bömbölni kezdtem, abba se hagytam estig. Nem lehet hatékonyan dolgozni is meg magamat sajnálni is. Ma se haladtam semmit a záróleltárral. 

Vidám utószilveszteri utcabál Orwell-lel

"Minden forradalmár hatalomra kerülvén, s ott megragadván elnyomóvá válik. 

Nem történik más, mint hatalomváltás. Népvezérnek lenni mindig ego-játszma, a tehetségnek legfeljebb csak az uralkodási vágy leplezésében van szerepe." (E gondolat a rendszerváltás környékén fogalmazódott meg bennem.) 

Azt mondták a színpadról, százezer. Ennyien álltunk ott, miattunk még a körúti forgalmat is le kellett végül zárni. A maroknyi újfasiszta elveszett a tömegben, és különben is, mi őket is szeretjük, ők is isten állatkái. 

Ünnepről maradt fények, emelkedett hangulat, mondhatni többnyire vidám, énekeltünk, Szózatot szavaltunk, jelmondatokat kántáltunk - néhányan  bizonyára nemrég még Orbán takarodj helyett Gyurcsány takarodj-t - ám lényegében az egész rendezvény utcafesztiválra hasonlított. Nyáron ugyanez piknikhangulatban telt volna. 

Mulatságos volt arra gondolni, hogy a kántálás  talán úgy hallható az Operaházban, hogy százezrek bizonygatják: "Orbánt akarok!" No bár  előfordulhat, hogy bármi hallatszott is, így értelmezik a bálozók. Talán csak azok nem, akik gyanakodtak, és világháborús alagutakon közelítették meg az ünnepség helyszínét. 


A szervezők leginkább fővárosi értelmiségi körök, s üzenetük a jogállamiságról nem érint mélyen tömegeket. A résztvevők létszámát és összetételét ez nyilván korlátozta, hiszen sokaknak az alaptörvény és más demokráciát sértő intézkedés elleni lázongás leginkább úri huncutság. A tömegeket érthetően inkább a pénztárcájuk érdekli. Ugyanezért fordulhat elő, hogy a most demonstrálók egy része másfél évvel ezelőtt azokra szavazott, akik ellen most felvonult. 

Ugyanakkor! Mégis szép, mert ritkaság e tájékon az összefogás. Hogy annyiféle szervezet, párt, csoportosulás, annyi eltérő világnézet most mégis képes volt együtt fellépni, s békés demonstrációra hívni százezer embert. Utoljára a nyolcvanas években  élhettük ezt át, amikor még közös ellenség találtatott. Meg kell becsülni e kivételes pillanatokat. Szükséges  önmagunk és a világ felé is jelezni, itt nem egy egész ország vakult, süketült és butult meg egyszerre. 

Jókívánság az új évre

Azt kívánom....Nektek és magamnak
Hogy legyen erőd akkor is szeretni, amikor úgy érzed csak te, adsz.
Hogy legyen erőd akkor is mosolyogni, amikor úgy érzed a fogad, törik belé.
Hogy akkor is kitarts, amikor nincs kedved.

Hogy ne zavarjon, ha nagyok a problémáid, hiszen erős vagy és elbírod őket.
Azért, mert ha erős vagy felemelhetsz embereket, ezáltal te magad még jobban megerősödsz.
Kívánom, hogy legyen erőd félretenni a büszkeséged, ha annak a valakinek szüksége van rád.
S kívánom, hogy legyen erőd megmondani, neki mit érzel, mert tudom, hogy ez a legnehezebb.
Őszintén kimondani.

Kívánok neked türelmet!
Hogy meg tudj hallgatni másokat.
S hogy meg tudj bocsátani annak, aki nem tud neked.
Hogy fáradtan is tudj szeretettel és megértően beszélni azzal, akinek szüksége van rá.

Kívánok neked bölcsességet!
Hogy tudj különbséget tenni, mikor kaptad azért az akadályt, hogy megküzdj vele és mikor azért, hogy kikerüld, és más utat válassz.
Hogy felismerd a mindennapok szépségét, és ne tragédiák döbbentsenek rá.
Hogy meglásd a szeretteid fontosságát és szükségességét az életedben.
Hogy minden idegesítő tulajdonságuk téged épít, akár mint rossz, akár mint jó példa.

Bölcsességet, hogy ne akarj tökéletes lenni, csak törekedj a legjobbra.
Hiszen soha nem leszünk tökéletesek, maximum frusztráljuk magunkat a gondolattal. Ellenben a legjobbra törekvés újabb és újabb sikereket, majd célokat eredményez, s ez maga a haladás.
Hogy az aprólékos sziszifuszi hétköznapokban lásd a holnapok nagyságát, és a nagy célok építőkockáit.

Végül kívánok neked egy apró mosolyt magunkon, hiszen ha mindezt meg tudnánk tenni,
akkor már rég az angyalok soraiba tartoznánk, és valaki olyanokra vigyáznánk,
mint mi magunk.
Ám kívánom neked, hogy megtapasztald: a Teremtés attól válik tökéletessé,
hogy ismertek a hibáink és számolnak a tökéletlenségünkkel.

S nem utolsó sorban, kívánom hogy azokkal tölthesd ezt az évet , akik szeretnek,
és magadba szívd ezt a boldogságot!


(Forrás: http://fhilfoto.blogspot.com/2012/01/az-uj-evre-kep-nelkul.html)

A fényt választom!

Tegnap este az egyik kedves caminós szerzőm azt írta nekem a face-n, hogy reggel felkeléskor gondolkodás nélkül azonnal válasszam a fényt.
Ma reggel még csukott szemmel elhatároztam, ki is mondtam magamban. A szememet egy telefonhívásra nyitottam ki. Örömmel nyugtáztam, hogy a nap odakint ragyog, a hívó fél pedig egy régi vevőm, csupa kedves, biztató szóval. Egy darabig még olvasgattam az ágyban, Szepes Máriától Az öröm mágiáját.

Kilépek végre a hónapok óta tartó szürke zónából.

Szilveszter a Kossuth téren

Az újpesti piac melletti, valódi retro-kocsmával indult. Füstös, koszos, büdös talponálló talán az ötvenes évekből... mindenesetre tatarozva azóta biztosan nem volt, a közönség is legfeljebb generációt váltott. Kóser szilva délben. Este a "Tiszta Kezek Mozgalom" tüntetése a Parlament előtt.  3. Magyar Köztársaság 1989-2011. Sok lózung, még több demagóg ígéret, önfényezés és egymás fényezése (de ja vu 1988-89.), Bródy népiesen urbánus dala, TGM okos, Iványi Gábor szép beszéde, sajtószabadságos éhségsztrájkolók (tegnapelőtt teát vittünk nekik), sok jószándékú ember, tündéri kutyák előttünk, mögöttünk ordítozó - most még vékonyka - csőcselék, hogy a meccs-fíling se maradjon el. Nélkülük különben sincs valamire való forradalom, a decens értelmiség nem fog lövöldözni. Fodor Tamás színész Karinthyt olvasott fel:"Ki kérdezett? Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted -, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld." Bárdos Deák Ágnes után szétfagyott lábbal, a bepisilés határán  eljöttünk - no hiába, mi már csak ilyen öregesen -, s nyomunkban a karhatalom kordonépítésbe kezdett, nehogy vissza tudjunk menni :)

A nagykovácsi vendégség helyett  körúti 24 órásból választottunk Tokaji aszútörkölyt, csak úgy üvegből a felét hazáig. Sms-ek, telefonok, malacsült, mécsesgyújtás, facebook, tévé... A kutya nem pisil a petárdák, tűzijátékok miatt. Himnusz, imádság, ez már a jövő év,  blogírás, alvás. Ébredés! Új év, új esélyek.