Fáj

Még őrzöm utoljára használt törölközőjét a tartón. Ahogy a korábbiakat, ezt is tovább használom majd egy ideig.
Még csak öt napja, hogy mögém lépve átölelt, úgy hallgattunk zenét. Soha azelőtt ilyen gyöngédség, meghittség ágyon kívül... ott is csak az utolsó három alkalommal. Máté Péterről és Mario Biondiról ezután mindig ő jut majd eszembe.
Ha bezárom a boltot, nem leszek már kényelmesen kéznél, nem fog felém lépni, evvel is számolok november óta.
Hiányzik az érintése, az ízei, a zugai. Akár csak az, hogy az alkarját megsimítsam az autóban, a finom bőrét... és életem legfinomabb csókjai.
Hiányzik a remény is, hogy egyszer felébreszthetem őszinte érdeklődését magam és/vagy a birodalmán túl levő világ iránt, hogy az intim helyzeteken kívül is egyre hosszabb időre, gyakrabban és mélyebbről előcsalhatom a maffiavezérből az embert. Hiányzik a remény, hogy közelebb kerülhet hozzám, érezhet, figyelhet, megérthet. Hiányzik a bizalma, ahogy fejét kezembe hajtva elaludt, hogy erre az időre elhitte nekem Leibnitz-et: "Ez a világ a létező világok lehető legjobbika." ...Hogy engedte csókolni a túlféltett szemeit, hogy a kezembe kapaszkodott gyönyöre védtelenségében épp úgy, ahogy az utolsó ebédkor az étterem asztalán szorította ujjaimat egy évtizedek óta el nem végzett gyászmunka kezdetén. (Hogy fogja befejezni? S ha nem, mennyi sérülést  fog okozni másoknak a benne tőrré kövült fájdalommal?) Még a Park környéki reggelik, ebédek alatt agyonismételt történetei is hiányoznak. Ha néha elhallgatott, és a szemébe néztem... a szép - mert emberi - fájdalmai is...


És most bömbölhetek itt, testnedveimmel arcomat maszatolva, magamat nagyon sajnálva...

Maffiaügyeim 2. - "Tat tvam asi"

A hatalom és pénz játszmáiban áldozat vagyok ebben az életemben. Így pozitív leírni: voltam, eddig.

Korábban bizonyára voltam tettes is, hiszen jó ideje nyilvánvaló számomra, hogy tudással, egyéb hatalommal többször csúnyán visszaéltem.

Nem boldogulok azokkal, akiknek nincsenek gátlásaik, úgy érzik, mindent megtehetnek. Azokkal még kevésbé, akik mindent meg is tesznek, kézzelfogható következmény nélkül.

Még nem bocsátottam meg magamnak, hogy voltam tettes, és azt sem, hogy áldozat.

Irigység... olykor én is elcsábulnék, belső vívódások közepette én is megtenném, ha tehetném. (Hála a Gondviselésnek, ma már nem vagyok olyan pozícióban, ahonnan túl nagyon árthatnék.)

Nem bocsátottam meg a korábbi sérelmeket, s ezért túlreagálom a mostaniakat.

Nem az számít, hogy akiket tükörnek kapok, milyen emberek. Csak az én szerepem számít, hogy miként reagálok rájuk. 

És itt jön az elégtelen önkontroll, a kitörő indulatok maffiózókéhoz való hasonlatossága... Jaj, jaaaj, meddig bukom még el?

Alamizsna

"Szép" gesztusok, pénz... ha nincs mögötte figyelem, törődés, megértés, együttérzés, akkor alamizsna. Az alamizsna - álljon egy szám után bárhány nulla, vagy legyen bármekkora a "jótett" - önfényezésből vagy háborgó lelkiismeretből, mindenképpen ön- és közámításból fakad, megalázza a rászorulót, és átgondolatlansága miatt lukas zsákba hullik.

Hathatós segítség csak szeretetből születhet, áldozat és lemondás jár vele, ha "kényelmesen" adakozunk, az alamizsna.

"Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik. És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt. Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres. Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk. És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük. És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal; Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát."(Gibran: Próféta)

Érzésem szerint nem Afrikában kell elsősorban segítenünk, nem a világot kell megváltanunk, azt tegyék azok, akik a környezetükkel már szembenéztek, és ott minden megtehetőt megtettek. Ha félelmünkben nem csukjuk be a szemünket, mindannyian óhatatlanul észre kell vegyük a környezetünkben azokat, akiken jó szóval, megértéssel, figyelemmel, együttérzéssel... és ha "tehetségünkből" futja, anyagi támogatással is segíthetünk. Vannak szükséget szenvedők, akik a nagyon kevesüket is megosztják a náluk rászorulóbbal. És az is az emberiségen való segítség, ha hozzátartozóinkat nem hagyjuk a cinizmus, érzéketlenség állapotába kerülni vagy ott megragadni, hogy  sértsenek, rontsanak... Ez is a mi felelősségünk.

Tükörfényesítés

Spirituális, jóga- és más hasonló tanfolyamok... De ma már sokaknak a Camino is. Évszázadokkal korábban, amikor a kertkaputól indultak gyalog, és évek múlva oda érkeztek meg a zarándokok, valószínűleg kevesen indultak önámító céllal.
Úgy látom, sokan elfelejtettük otthagyni az ego-fölöslegünket a Ferro de Cruz-nál, és néhányan még mások otthagyottját is felvették. 

Bolti segédek

Tegnap a Helyi Maffiavezér kávézás közben eladta egy teáskészletemet. Ifjúkori történeteivel, s talán ugyanakkori értékesítési stílussal rádumálta a vevőre. Csuda aranyos volt!

Aztán jött egy zarándoktársam, és míg a teáját kavarta, egyetlen szavával eladta az utolsó néhány gramm Earl Grey Cherche Midi-t is.

Van még felvétel! Munkabér egy csésze szabadon választott finomság. :-)))

Kérdezek. Válaszol?

Reggel a metrón gépelt irodalomjegyzetet olvasott mellettem valaki. Egy sort kaptam ki belőle. Csokonay Vitéz Mihály:... a vers címe azonos a kedvenc beszállítóm nevével.
A boltba érve, a rácsra tűzve találtam egy prospektusukat, bele írva: "itt parkoltam, köszi a helyet".
Éjjel a fészbukon, cseten "hallgattam" hosszasan élete aktuális katyvaszát. Azt írta, hogy egyelőre engem talált meg tanítónak. Hát ezen jót röhögtünk! Vak vezet világtalant, gyere velem, én se megyek sehová...

És én minden nap útmutatásért imádkozom...

Tóth Krisztina-est

Nincs még itt a világ vége, ha egy magyar kortárs író/költő egymaga meg tudta tölteni a Radnóti Színházat.

A kutyával indított, amit olvasni is csak egyszer lehet, aztán sikítófrásszal továbblapozni, hogy ezt a verset soha többé...! Ám félóra múlva már a nevetéstől dőlt a hallgatóság. Ringatóztunk a magunkra ismerés, a döbbenet és az irónia hullámai között, hogy végül a Letölthető csengőhangok 21. századi csujjogatóin kacagjunk.

Aztán még ott maradtunk dedikáltatni, ami azért különös, mert N-nek jutott eszébe, ahogy a könyvvásárlás is, és ő állt sorba. Soha ilyet korábban!

Mindennapi csodáim 1.

Ma is elhagyatva és összeomolva... ám váratlanul betoppant a kedvenc beszállítóm. Hogy zsúfolt be az éjjel-nappali szezonális munkája, egy tévéfelvétel és egy tengerentúli szállítmány közé? Megkérdezte, hogy ettem-e már... mert kivételesen most ebédet szállított be nekem. (Így ma másodszor is megebédeltem, először éppen a valamikor általa megismert humuszbárban. Meccsoda véletlen!) Aztán kérdezett és meghallgatott, de nagy meglepetés nem érte. Ahogy én tartottam a pulzusán a kezemet másfél évig, nem máshol, csak az fb-n (néha utált is, nehezen viselte, hogy látom a díszletek mögött), úgy néhány hete ő is... s mindjárt két tervvel állt elő, meg egy biztatással, ha végül egyik se jönne össze. Hát már a gesztus visszarántott egy időre az életbe!

Pedig nem járt camino-t, azt sem állítja évek óta, hogy a barátom, de meg azt sem, hogy milyen nagyon tud figyelni és törődni másokkal, és milyen nagyszerű ember is ő. Tavaly a blogvilágban ismertem meg, ahol azóta se találkozunk.

Csak egy idegen a virtuális térből, aki nem fordít hátat, mert nem fél attól, hogy bajaimmal megfertőzöm, vagy puszta létemmel rámutatok valamire, amivel nem akarna önmagában szembenézni.

Egy egészen kicsi Camino

Tegnap a legjobb barátomat elkísértem egy randevúra, ennek következtében 5 egész órát töltöttem a jászberényi Tesco-ban. Kicsit ottfelejtett. :)

Kiolvastam egy könyvet, féltucat lak- és kertberendezési magazint, egytől-egyig megszemléltem minden vécépapír-márkát...

Ám jutott idő bőven kontemplációra is, arra, hogy érzések, gondolatok áramoljanak, végül fent maradjon az, amivel épp most dolgom van. Aztán elengedtem mindent, s mégis beszűrődtek információk.

A Helyi Maffiavezért normálisnak fogadja el a társadalom. Minden szerepében. A gyerekei szerető apaként, a környék jótevőként, a polgárok jómodorú és jómódú polgárként, az üzletfelek megbízható partnerként, a haverok jóbarátként, bérlője nagyvonalú tulajdonosként, felesége átlagos férjként tekint rá, hölgyismerősei kegyeit keresik a "jóképű charmeur"-nek. Aktív iparos korában - mely tevékenység szinte csak háttérként szolgált egyéb üzleti ügyeihez - a "Szakma Kiváló Mestere" kitüntetéssel kényeztették, számos társadalmi funkcióval is megtisztelték. Környezetétől pozitív visszajelzést kap, opportunista szeretetvágyával meg is akar felelni ennek. Konzervatív, jól szituált, kedves és megbízható úriember. Áldozatai pedig többnyire nem tartoznak szűkebb környezetéhez.

Ma N. tette hozzá: Kedvenc Maffiavezérem addig tudja ámítani magát, hogy helyénvaló amit tesz és ahogy él, amíg meg nem kérdőjelezi a szűkebb-tágabb környezete. Márpedig irigységből, az erőseknek véltekhez  tartozás vágyából behízelgő, vagy épp magához hasonló emberekkel veszi körül magát, s megnyerő modorával egyébként is jól alkalmazkodik ott, ahol úgy érzi, anyagi-érzelmi érdekében áll. Ezek után, hatvanöt éves korában betoppanok, és én megkérdőjelezem őt összes szerepeiben. Könnyű (lenne) lesöpörnie.

...De nem söpör le mindig, inkább ambivalens a viselkedése. Valahol a lelke mélyén érzi, hogy semmi nem klappol, egyszer ki is mondta,  bár általában ezt avval hárítja, hogy mások is boldogtalanok, mások is kerülik a közterhek viselését, mások is előnyben részesítik a barátaikat, családjukat s önmagukat a többiekkel szemben, a feleségét meg csak az nem csalja, aki nem tudja, a rokiparkolóba beáll más is, s minden épeszű ember keresi a kiskapukat, az csak nem baj, hogy ő meg is találja... Hogy szemet szemért, ezt az ószövetség is tanítja, az meg természetes számára, hogy akinek lehetősége van, nem egy szemet egy szemért, hanem tízszeresét adja vissza...

Hozzá képest én vagyok a társadalom szemében deviáns, fura, összeférhetetlen...

S mégis, ha valaki, hát nem a talpnyalók, én hatok rá. Ha épp nem hisztériázom és ítélkezem, olyankor néhány körhullámot rajzolok a felszínén, melyek ugyan hamar elsimulnak, ám ez a víz már nem ugyanaz a víz... s tán csak ennyi a dolgom. Szembesíteni mindavval, amivel 65 éve nem akar szembenézni. Azt pedig rábízni, hogy mennyire néz bele ebbe a tükörbe most. Szavak nélkül, nála jobban tudni, miért fél (pl. azért, mert azt hiszi, őt csak a pénzéért lehet "szeretni", és hogy valakiért felelősséget vállalni egyenlő a pénzeléssel, többek között ezért sem akar a szűk családján, az "övéin" kívül bárkihez kötődni), miért szorong (pl. mert úgy véli,  a nevéhez méltó kősziklának lenni úgy tud, ha a hozzátartozói anyagi jólétét bármi áron biztosítja, görcsöl, hogy ma már nehezebben megy, s nem tudja, hogy érzelmi jólét nélkül minden omlékony). Érzem, miért nem alszik éjszakánként, mi az, amivel nem mer szembenézni... apropó, a szemét kényszeresen félti, egy valamikor szürkehályogtól is reszket, nem tud róla, hogy már most viseli, már most se lát.

Látom őt, és lehetnék a barátja is, ha szeretne igaz barátot, de nem szeretne, mert az felelősség, veszélyes mélység, kötődés, tükörbe nézés, kockázatos önátadás ... biztonságosabb a felszínen maradni. Arról nem beszélve, hogy az én egóm is túl nagy még a vele való barátsághoz. (Mindazonáltal kikandikált belőle az irigység N-nel való barátságom miatt.) "Ők" évtizedek alatt azért tömörültek nyájjá, mert félnek az egyedülléttől, s így erősebbnek érzik magukat. De barátok valójában nem lettek, mert senki nem kíváncsi a másik mély árnyékaira, senki nem panaszkodik a felszínen túli gondjairól, nehogy kitaszítsák a többi hedonisták, inkább mindenki szerepet játszik önmaga és a többiek előtt. Jó, tudom, az emberek többsége így tartja életben magát...

Nekem pedig - N. mellett - ő eddigi életem legnagyobb tanítómestere. A legnehezebb leckéket kaptam tőle - anélkül, hogy tudta volna - újra:

A jelenben kell élni, s nem régmúlt vagy jövőbeni eseményekre, sérelmekre, félelmekre reagálni.

A gyávaság a legnagyobb bűn, nem csak Bulgakov szerint. Meg kell élni az érzelmeket, a fájdalmat és örömet is, s meg kell mutatni őket. Nem szabad játszmák, félelmek alá rejteni, mert az sorvaszt.

Korábbi bűneimért meg kell bocsássak magamnak, ne büntessem már önmagam! S amellett, hogy igyekszem újabbakkal nem tetézni, meg kell engednem magamnak az örömöt!

Indulatkitörések helyett önkontrollt kell gyakorolnom, különben hiába az intellektuális gőgöm (melyről szintén le kéne tennem), gengszterekkel maradok azonos EQ-szinten.
Csak az egóm sérülhet, ami örök bennem, az nem, ezért sérelmeimért nem éri meg bosszút állni, s evvel nem csak a másiktól, hanem magamtól is elvenni az örömöt. Inkább nézzek mindig magamba, mennyiben vagyok én az oka annak, hogy megbánthattak.
Asszertív kommunikáció, lágyabb megnyilvánulások (bár N. szerint épp a maffiózóm miatt sokat finomodtam, még ha nem is eleget), annak szem előtt tartása, hogy nem az igazam a fontos, hanem hogy amit mondok, avval tudok-e segíteni, s ha nem, akkor inkább ne mondjam, mert rombolok...

Kézzelfoghatóvá vált számomra az elmélet: Akit Ismerünk, azt Szeretjük. Akit nem szeretünk, azt azért nem, mert nem ismerjük. Egyre mélyebbre kell merülnöm a feltétel nélküli szeretet gyakorlatának művészetében. Nem várni semmit, se törődést, figyelmet, semmit, semmit!

Hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat, hit, bizalom, alázat... Sokadszor ismétlek osztályt. Egyszer majd csak túljutok ezen az iskolán is.

A deviancia, összeférhetetlenség, furaság bélyege állandó kísérőm, amikor a "köz" megítél. Az alábbiakkal való összehasonlításban is:

Szüleim százféle zaklatása, romboló tevékenységük rajtam. Őket is normális, jó szülőnek tartotta mindenki.

Országos népszerűségnek örvendő középiskolai tanárom (többek között engem is) elcsábított, majd ellökött és Dunába-ugrásra biztatott, azután pedig Kiváló Pedagógus kitüntetésben részesült. Én pedig a rágalmazó bélyegét kaptam.

A rendszerváltás ellenzéki mozgalmaiban hamar átláttam, hogy a forradalmárokból lesznek majd az elnyomók, nem hunytam le a szemem a már akkor fejét felütő korrupció, hatalmi játszmák előtt, majd aggodalmaim lesöprése után tehetetlenül néztem végig a - sokak által az utolsó pillanatig körberajongott, és még most is mentegetett - legközelebbi barátom személyiségtorzulását, ahogy azt is, hogy húsz évnyi parlamenti pályafutása alatt hogyan járult hozzá az ország romlásához.

A maga idején szintén köztiszteletnek örvendő polgármester és sleppje... titkárságvezetőként bepillantást nyertem a sokkal később hírhedtté vált ingatlanügyekbe. Ellenem indult fegyelmi eljárás sikkasztásért.

A művelődési ház igazgatója, aki kihasználva a zavaros jogi helyzetet, ügyes helyezkedéssel ingyen privatizálta magának az intézményt, engem pedig, mint túl okos tanút eltávolított.

A villanegyedbeli kertszomszédok, akik lincseléstől, pogromtól és korrupciótól se riadtak vissza, csak hogy ők is megpróbálják megtanítani: "mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek". Vállalkozók, értelmiségiek, köztiszteletben álló lokálpatrióták, nem lumpenproletárok.

Apósom, aki a belügyminiszter barátja volt, iskolája emlékkönyvében éppúgy, mint a városrész almanachjában megbecsült polgárként szerepelt, ám a törvény melletti kiskapuknál éppúgy visszaélt a hatalmával, mint a kiszolgáltatottságban tartott családtagjaival szemben.

Tényleg igaza van a kineziológusnak. Valahogy mindig fellépek egy sakktáblára, ahol mások (érzelmi, politikai, pozíció- vagy tudásbeli) hatalmi játszmáiban az elsőre feláldozható paraszt szerepét játszom el. Önbüntetés korábbi visszaéléseimért. A felismerésekkel lassan, nagyon lassan, talán további életeken át, de oldódik. Ahogy a bennem rekedt valamikori protestáns prédikátor "véresszájú" ítéletei is...

A szabadsághoz bátorság kell, a szabadságért meg kell küzdeni. Egyénenként épp úgy, ahogy egy országnak is.

Ambivalencia

Szép nap volt. Tegnap is sikerült összevesznem mindenkivel, akivel lehet. Még a Helyi Maffiavezér is bűntudatos arccal, rémülten hátrált ki. Egész nap szorgosan igyekeztem a könnyeimet befelé nyelni.

És akkor hoppá, végre egy vevő! Az első aznap, fél hatkor. Nagyon régen járt erre ez az asszony, és most körberajongott, hogy milyen csodálatos, meleg kisugárzásom van a Camino óta.

Hö!

???