Gondolatok a barátságról

"A barátotok belső szükségleteitek kielégítése.

Ő a földetek, amelyet szeretettel vettek be és hálaadással arattok le.

Ő az asztalotok és a tűzhelyetek.

Mert éhesen mentek hozzá és békét kerestek nála.

Ha barátotok feltárja előttetek véleményét, nem féltek sem a ‘Nem’-től, sem az ‘Igen’-től, amellyel értelmetek válaszol néki.

És amikor ő elhallgatott, szívetek nem szűnik meg hallgatni az ő szívét:

mert a barátságban minden gondolat, minden vágy és minden várakozás szavak nélkül születik és osztatik meg.

Ha búcsúztok barátotoktól, ne búslakodjatok:

mert az, amit a legjobban szerettek benne, talán éppen a távollétében világosodik meg előttetek a legjobban, mint ahogy a hegymászó is jobban látja a hegyet, ha a síkságról nézi.

És ne legyen a barátságnak más célja, mint a szellem elmélyítése.

Mert az olyan szeretet, amely mást is keres, mint saját titkának feltárását, nem szeretet, hanem háló, amelyet kivettek és csak a haszontalant fogjátok meg véle.

És adjátok mindig a legjobbat barátotoknak.

Ha ismernie kell lelketek apályát, ismerje meg dagályát is.

Mert mi a barátotok, ha csak azért keresitek fel, hogy óráitokat agyonüssétek véle?

Eleven órákkal keressétek fel mindig őt.

Mert az ő dolga, hogy hiányaitokat kitöltse, de nem az ürességeteket.

És a barátság édességében legyen kacaj és az örömökön való osztozás.

Mert a kis dolgok harmatában találja meg hajnalát a szív és felüdül benne." Khalil Gibran: A próféta

Barátság. Ma már ez is elkoptatott szó. Közösségi portálokon látni ilyen fotókat, "a szűk baráti kör", rajta negyven ember, s ott áll köztük magányosan ő. Az egyértelműség közhellyé is tette: akinek sok barátja van, annak nincs egy sem.
Könnyen ismerkedő emberek a néhány óra együtt töltött időt is barátságnak nevezik. Kevésbé nyitottak pedig azt a néhány évet, évtizedet, mely alatt együtt jártak iskolába, összejártak felnőttként, anélkül, hogy mélyebben ismernék egymást. Nem is szeretnék, hiszen önmagukat sem ismerik, nem mernek a mélybe nézni. Végül lemaradnak a szárnyaló magasságról is.
Kapcsolataink ellaposodnak, kiürülnek, s gyakran meg is szűnnek. Elszaladunk egymás mellett, kit a hétköznapi ügyes-bajok, kit eltérő érdekek, magasnak vélt célok szakítanak el tőlünk. Ha néhányukkal még összefutunk, megmaradunk a kevés időt, energiát igénylő felszínnél, és talán még arra sem figyelünk oda. Az el nem nyomható hiányérzetet pótcselekvésekkel próbáljuk elfedni. Halmozzuk a szabadidős programokat, különböző társas hobbikat, zajokkal vesszük körül magunkat, csak ne legyen időnk szembesülni a magánnyal. Vagy épp túlmunkába temetkezünk. Lógunk a neten, csetelünk, kommentelünk, avagy blogot írunk.
Ezt az oldalt - talán egy vidéken élő rápillantásai kivételével - nem látogatják azok, akik a barátaimnak mondják magukat. Gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Hiszen ha a "barátaink" - akiket megszokásból talán mi is így nevezünk - figyelnének ránk, nem írnánk nyilvános blogot.
És íme a fentiek látszólagos inverze: ahhoz, hogy legyenek barátaink, nekünk kell barátnak lennünk. Ám ha jobban belegondolunk, talán még sincs itt ellentmondás, ha visszakanyarodunk az elmélyülés igényéhez...

Rendhagyó érvelések

Esti sörözés közben mesélte egy építész, ha valahol szokatlan homlokzati tervvel áll az "akadémikus" bürokratákból álló helyi építészeti tervtanács elé, Hundertwasser - és saját egykori debreceni mestere - példáját követve szokatlan érvekkel támasztja alá, védi meg elképzelését. A "nem illik a városképbe/utcaképbe" típusú kifogásokat egy helyi költő hangulatfestő versével, vagy az adott hely szülte impersszióit ábrázoló saját festménnyel, esetleg valamilyen filozófiai mű részletével üti ki. Szó szerint, mert erre már nincs mit mondani.

Főiskolás éveinkben egyszer szociológiából úgy kollokváltunk sikerrel a kedvesemmel, hogy magunkkal vittük a Vakond a városban című mesekönyvet (lásd. csehszlovák rajzfilm), és oldalról oldalra lapozva feltártuk a társadalmi mobilitás, urbanizáció és anómia problémáit.

Milyen jó lenne mindig ilyen lazának, kreatívnak, szabadnak lenni!

Szép vasárnap reggelt!

Tóth Krisztina verseiből

Program
Orbán Ottó versére

Hallod-e, te sötét program, idegen kód a számsorban,
sorsom vagy-e, vagy csak program, csigalépcső a seholban?
Folyosó vagyok a fejben, végig kell álmodni engem,
éber űr az alvó testben, minden csönddel én üzentem.

Hogyha kezdettől üzentél, mutasd magad, aki lennél,
sötét program, ki futsz bennem, láttasd belülről a testem!
Sorsom vagy-e, vagy csak számsor, hibajel a koponyából,
árnyék vagy-e, aki játszol, s boltozatán mégse látszol?

Nem vagyok én sötét program, vagyok, aki mindig voltam,
se nem sorsod, se nem emlék: ott aludtam minden szóban.
Fölébredtem és beszélek, szóra bírom minden sejted,
én írom tovább a versed, oly szavakkal, nem is sejted.

Hallod-e, te sötét program, ha te peregsz minden szóban,
te vagy-e az, aki vagyok, szólsz-e, hogyha elhallgatok?
Megszűnsz-e, ha felébredek, és mi marad meg utánad,
amikor a túlba kelek? Csak valami álompárlat, álompárlat.

Hasonlatok
"Hiába fürösztöd önmagadban..."

1.

Egy sündisznó alapos
megtisztításához egy
másik sündisznó kéne.

Ha egyidőben mindkét
sün közeledne és
a hátuk összeérne.

Mintha távolodnának, úgy
állnának be
e dörzsre,

ami ilyenformán viszont
ki tudja mért,
elég ritkán jön össze.

2.

Csak másban moshatod meg arcodat,
és ha sikerült végre,
tükröd is az lesz. Le ne nézz
többet a mosdólére.

3.

Ez is csak ember,
hiába fürösztöd
önmagadban,

te meg magányos
maradsz, de tiszta:
szól a szappan.

Kelet-Európai Triptichon

III.

A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem.

A nevem Alina Moldova.
Szívbillentyűm őrizetlen sorompó,
ereimben mérgek keringnek,
várható életkorom 56 év.
Tízéves fiamat elbírom,
szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok.
Megüthetsz, rázogathatsz,
csak a fülbevalóm zörög,
mint levált alkatrész
a még forgó motorban.

Letölthető csengőhangok

VIII.

Ez a világ egy nyitott blende.
Integetünk a végtelenbe,
amíg az arcok be nem égnek:
hol hívják elő ezt a képet?

Vissza a fára!

Számos külföldön megvalósult lombház, lombhotel után végre itthon, a Börzsönyben is épül egy szálló a fákon.
Üdvözlöm a darwinistákat, bár mindenki másnak is megfontolásra ajánlom: egyszer a Ritz helyett próbáljuk ki ezt is! :)

(Itt üdvözlöm azokat is, akik egy hét sziszifuszi próbálkozás, körtelefonálás, izgalom után puzzle-elemenként összerakták, hogy tud az egyszeri blogger - aki a rendszer adta sablonnal próbál boldogulni - külső forrásból származó videót beszúrni a posztba.)

Rasszizmus és a District 9

Egy korábbi 168 óra, abban a magyar igazságszolgáltatásról szóló cikk került a kezembe. Két cigányt megvádoltak, be is zártak valamiért, amiről utóbb derült ki, hogy nem ők követték el. Ügyvédjük kártérítést követelt számukra. A bíróság által kirendelt pszichológiai szakvélemény szerint "nevezettek személyisége annyira primitív, hogy nem érhette őket a fogva tartás alatt 2 millió forintos kár". Ezt a bíróság is így látta.
Ebből az következik, hogy ők állatok, nekik nem számít, mi történik velük.
Innen már közel vagyunk a "zsidók állatok", valamint "minden a rendszerrel szemben álló egyed állat" jogrendbe iktatásához, s mindez valahogy ismerősnek tűnik.

Indexen cikk, hogy Európában sehol nem jó cigánynak lenni. Ja kérem, a bűnbakképzés globalizálódik. Szociálpszichológiai, csoportlélektani alaptétel: legyél cigány, zsidó, bevándorló, vagy bármiképpen más, rossz vagy, veszélyes vagy.

Különös ez, hogy néha tematikusan jönnek az életünkbe ingerek, események. Az elmúlt napokban ilyen cikkek kerültek elém, s most jöttem haza a moziból, ahol a District 9-t láttam. Bár a bemutatóját gyengének találtam, az Index-en jó kritikákat olvastam. És tessék, a moziban ezt kaptam: egy szocio-dokumentumfilmbe oltott auswitzes, inkvizíciós, korreás-vietnámos, cigánytelepes, menekülttáboros, politikai krimis, akciófilmes, háborús, sokkoló, sciens-fictionbe burkolt példázatot. A rendező-forgatókönyvíró beleírta az emberiség történelmének minden árnyoldalát. Se hepiend, se feloldás, tán csak annyi, hogy a sci-fi része egy kicsit elvonja a figyelmet, itt a földönkívüliekkel bánunk úgy, ahogy alacsonyabb rendűnek vélt fajokkal sem illik. A film pikantériája, hogy Dél-Afrikai. Épp csak hogy nem kell gyomorgörccsel kitántorogni a moziból. Nem szeretném újra megnézni, ahogy a méltán híres Apokalipszis most-ot is elég volt egyszer.

Puccparádé - nagyon női fecsely

Barátnőm mesélte egy színházi este után, hogy délelőtt elment egy belvárosi szépségszalonba fiatalító arckezelésre. A televízióban dolgozó férje kapott egy utalványt, s most elővették, ne vesszen kárba, hiszen mindjárt lejár. Előbb kicsit összekaptak azon, hogy férje menjen-e thai-masszázsra, vagy ő maga arckezelésre, végül utóbbi győzött. Belépve az üzletbe egy pillanatra megtorpantotta a csillogás, aztán összeszedte magát, ám nem igazán tudta, hogy kell viselkednie a drága holmikba burkolt, sminkelt és fodrászolt cseverésző hölgyek között. A kozmetikus megkérdezte, hogy mikor volt utoljára kezelésen. Zavartan hebegte, hogy néhány hónapja biztos nem. Nem kötötte mindenki orrára, hogy valaha még Szabadkán, s legalább tizenöt éve. Valami elektromos hámlasztást és masszírozást kapott, nagyon jól esett. Mondták, hogy egy 6-8 alkalmas kúrán kéne részt vennie a következő hetekben, egyenként 15 ezer forintért. Nem szólt semmit, de mikor arra terelődött a szó, hogy milyen krémeket használ, még hazudni se tudott elég jól. Az általa a jobbak közül valónak vélt, s felrémlő márkát mondta be: Nivea. A kozmetikus rosszallóan rázta a fejét, hogy az nem elég tartalmas, s már keverte is ki a bőrtípusának megfelelő nappali és éjszakai krémet. Egy-egy apró tégely hat- és nyolcezerért. A megzavarodott barátnőm nyelve hegyén már ott volt, hogy köszönöm, akkor fizetek. Aztán átsuhant a fejében, hogy karácsony jön, és mi lesz a gyerekekkel, nyelt egyet, majd valahogy kipréselte magából, hogy köszöni szépen, de ezt most inkább nem kéri. A fiatal lány értetlenül nézett rá, ám ő megpróbálta nem észrevenni, és természetes könnyedséggel kisétálni a szalonból.


Nemrég fodrásznál voltam. Egy jómódú ismerős ajánlása nyomán járok egy szállodába már fél éve. Bár nem szeretem ezeket a helyeket, néha mégis muszáj menni, s ez az üzlet egész elviselhető. Azt sem szeretem, ha kijőve nagyon “fodrászolt” a fejem. Innen most úgy léptem ki, mint ki bőrig ázott, szétfújta a szél, s ráborult egy vödör ragasztó. De az átlagosnál valamivel magasabb árért és az alternatív dizájnért cserébe legalább nem a bárhol, bel- vagy külvárosban szokásos női zsezsegést hallgattam, hogy kinek milyen a szex a pasijával, ki hol luxus-nyaralt, és mennyivel bőg a 20 milliós kisautója, vagy épp ellenkezőjét, hogy milyen drága a tojás a piacon.
Most a Tankcsapda volt terítéken. Közelebbről az, hogy se a szalon dolgozói, se a vendégek közül nem volt soha senki metálos, de ebben a zenekarban van valami. Egyetértett a teljes hölgyfodrászat abban, hogy egyes dalaik igen színvonalasak. Mindez egy szállodában! Mondom, megéri ázott verébként kijönni onnan. És az is jó, hogy “törzsvendégként” tréfára véve a dolgot azt mondhattam a fodrászomnak, vágja megint olyan rövidre a hajam, hogy két hónapig ne kelljen látnom őt. Nevetve válaszolt, hogy ő is nagyon szeret engem. Akár tudta, akár nem, hogy nem telik rá havonta, ezt a kínos anyagi kérdést sikerül elegánsan megoldanom.


Nyár végén kozmetikai tetováltatásra szántam rá magam, mert a tavaly készült nagyon hamar felszívódott. Idén egy mesterkozmetikushoz, Zitához jelentkeztem be. Divatbemutatókon, filmeken is dolgozik, emellett oktató stúdiója van. Türelmes, vagány tenyeres-talpas hatvan körüli nő. A fájdalomküszöböm valahol a pince alatt található, most is nehezen bírtam a gyűrődést. Zita nemrég kapott egy vendégétől házi pálinkát, felajánlotta, hogy húzzam meg, hiszen régen így műtöttek is. Éhgyomorra voltam, de elfogadtam, nyomban elkábultam, jobban ment a munka. Evvel párhuzamosan egy sminkbemutatóra gyakoroltatott egy tanulóval, a téma A szárnyas fejvadász, amit én épp mostanában DVD-n keresgélek. Lesz testfestés is, annak a témája Az ötödik elem, amit szintén nagyon szeretek. Az egyik tanuló neve Hella. Kissé akadozó nyelvvel megjegyeztem, hogy erről nekem csak a Mester és Margarita jut eszembe. Elmesélte, hogy a szülei valóban a regényből nevezték el. Gondoltam, érdekes lelkületük lehet, hiszen Hella a sátán barátnője volt. Elfelejtettem megkérdezni, hogy ha fiú lett volna, Wollandnak hívnák? Kifelé kissé még szédelegtem, így betértem egy közeli csokoládéboltba, hogy hazatérve ne kelljen magyarázkodnom, nem kocsmában voltam, hanem kozmetikusnál.
Következő alkalommal már én vittem a védőitalt. Hellának nagyon tetszett, kávéval kínált, s végre tegezett. Szeretek odajárni. Kénytelen leszek a szempillámat és szemöldökömet festetni néha, hogy mehessek. Sajnos a tetoválásra fordított pénz, idő, energia és átélt fájdalom nincs arányban az eredménnyel. Hiába mentünk át 5 akalommal a szemkontúron, alig látszik. A szemöldököm három alkalom alatt valamivel jobb lett, de most sem tökéletes. Nem tudom, miért nem tartja meg a bőröm a festéket, talán összefüggésben lehet a néhány éve jelentkezett vitiligoval. Ám az ottlét mindenképpen megérte!

Tündérek kezében

Sokan és sokat panaszkodunk az egészségügyi ellátásra, jó élményekről kevesebbet hallani. A közelmúltban két kellemetlen beavatkozáson kellett átesnem, ám úgy hozta a sors, hogy jól jöjjek ki belőlük.
A colonoscopia-vizsgálat rossz híre miatt altatást kértem, így nem szorongtam előtte. Mégis jólesett, hogy a váróteremben úgy üdvözölt az asszisztens, mintha régen várt kedves vendég volnék. A vizsgálat alatt ő és két doktornő jó szóval, kezem simogatásával, figyelemmel, empátiával, csevegéssel terelte el a figyelmemet az előkészületekről. Úgy éreztem, mintha egy szerető családba csöppentem volna, ahol engem is rokonként kezelnek. Első ébredésemkor a nővér mellém ült, néhány megnyugtató, bíztató szót szólt, a következő eszmélésemnél már bekísérte a páromat, széket igazított alá.
A budapesti Nyírő Kórházban Sípos Valéria gasztroenterológus és Veres Ildikó aneszteziológus doktornők, valamint Micskó Éva asszisztens kezei között kipárnázott védettségben éreztem magam. Mintha szó szerint Szeretetkórházba kerültem volna.

(A következő történet elé összehasonlítási alapul leírom, hogy februárban egy autóbaleset után párom az Árpád Kórház őrzőjében feküdt, ahol az eltérő nemű betegeket egymás előtt mosdatták, ágytálazták, miközben a látogatók egész nap ki-be jártak, még egy függöny se volt az ágyak közé húzva.)

Néhány nappal ezelőtt a Szegedi úti rendelőintézet egynapos sebészetén orrsövény-műtétnek voltam cseppet sem szenvedő alanya. A fogadtatás, a pihenésre, várakozásra nekem szánt ágy figyelmes kiválasztása, speciális igényeimnek való beállítása itt is elbűvölt. A műtőasztalon sem volt módom kiszolgáltatottságot megtapasztalni, mert míg a szükséges injekciókat kaptam, az altató orvos hűvös kezével a homlokomat simogatta, a szekrényméretű beteghordó az eldobható papírköntöst igazgatta rajtam úgy, hogy megőrizhessem méltóságomat, a rutinműveletek mellett a teljes műtőszemélyzet egymás és az én ugratásommal töltötte az előkészületi időt. Ébredéskor a fektetőben szintén kellemes társaságban találtam magam. Fura ezt leírni, de a nővér és egymást támogató betegtársaim körében szinte öröm volt az ott töltött néhány óra. A fodrásznál oly zavaró női csevegésnek most jó íze volt.

Hiszem, hogy testi tüneteink lelki okokra vezethetőek vissza. Ha mindnyájan a fentihez hasonlóan bánnánk egymással, bizonyára kevesebben betegednénk meg.

Halottak napján az Életről

temető Skóciában

"Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert "cél és értelem" emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.

S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!)... akként legyen már egyszer jobb életünk." Babits

Szeretem ezeket a napokat, világnézettől függetlenül. Szeretem az esti temető lámpás-gyertyás hangulatát, mindig zárás előtt megyek. Párommal ilyenkor mulatságos családi anekdotákat mesélünk egymásnak, azokról, akiknek már csak a sírját tudjuk meglátogatni.

Rendhagyó fabula Mindenszentekre

Sokan töprengtünk már azon, hogy van-e jogunk élet és halál kérdésében dönteni. Gondolataink felölelhetik akár az abortusz, a halálbüntetés vagy az euthanázia témaköreit, dobálózhatunk az „élethez való jog”, az „élet mindenáron való fenntartása” vagy az „életminőség” fogalmakkal, világnézetünk tükrében vitatkozhatunk arról, hogy a birtokunkban levő hatalommal és tudással élünk vagy visszaélünk-e… Minden kérdésnek és érvnek több oldala van, az újabb és újabb élethelyzetek más és más válaszokat hozhatnak. Kívánom, hogy mindenkor megtaláljuk a leghumánusabb megoldást!

„A mai orvosi attitűd szerint az orvosi hivatás legfontosabb célja a gyógyítás, az életfunkciók minél hosszabb ideig tartó megőrzése. Attól tartok, alapvető tévedés, hogy a betegek életét bármi áron meg kell hosszabbítani. Az orvosi hivatás gyakorlásának egyedül elfogadható motívuma és indítéka a szenvedések csillapítása.” (Popper Péter: Praxis)

Egy állat gazdájaként nagy felelősség és nehéz döntés előtt áll az ember, ha beteg barátja elaltatása kézzelfogható közelségbe kerül. Mikor nem túl korai, és mikor nem túl késő?
Nemrég én is szembekerültem evvel a dilemmával.
Bori kutyám tizenöt évesen daganattal, fekélyekkel, mozgásszervi panaszokkal küzdött utolsó heteiben. Napról napra halogattuk az időpontot, kezeléssel és gyógyszerekkel kísérleteztünk, néha jobban volt, s mi talán áltattuk magunkat. Végül a négynapos ünnep utáni első munkanapra egyeztettünk állatorvosunkkal, hogy nálunk, otthon fogja elaltatni. A hosszú hétvége egyik reggelén Bori kicsit jobban volt, s mi elautóztunk vele és kis barátjával a Bánki tóhoz, hogy legyen egy utolsó szép közös emlékünk.
Egy stégről nézegette a kacsákat, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra” látott. Később még megvédte egy idegen kutyától a barátját, majd hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott segítség nélkül. Munkaszüneti napon nem volt más választásunk, elvittük az egyetlen ügyeleti helyre.
Karomban tartva mentünk be a rendelőbe. Egy külön helyiségbe vezettek bennünket, ahol nem zavart a közben folyó rendelés. Az első injekció után Bori nyitott szemmel belealudt a párom tenyerébe. A második után néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják, kilehelte a lelkét. Láttam a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükör összehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás között és után magunkra hagytak vele, így volt időnk elbúcsúzni, beszélni hozzá, simogatni őt. S hálát adhattunk azért, hogy ha már a születésénél nem voltunk jelen, legalább az utolsó perceiben vele lehettünk.
A kertünkben temettük el. Pajtása többször megnézte, megszagolta a testet. Szomorú szemeiben láttuk, hogy mindent értett.

(Megjelent 2007-ben, az Újpesti Kórházi Önkéntesek Hírlevelében)