Marvin Galaxisa

Ritka kegyelmi állapotban...

2012-02-15T00:02:00.000+01:00

Beszélgetés egy baráttal, aki már nem politikus többé

2012-02-14T22:12:00.001+01:00

Valaha ő volt a legjobb barátom. Aztán két évtizedre a parlamenti politizálás mögé bújt. Először hátraléptem, aztán mellé - azt gondolván, ha nem is a hivatalának, de neki személy szerint segíthetek - , majd sokat támadtam, végül ismét hátraléptem. Sok év után tavaly tavasszal találkoztunk. Rosszul sikerült beszélgetés volt, tele feszültséggel, kimondatlanságokkal, vádakkal és hárításokkal.
Ma újra leültünk. Egy könyvesbolt közepén megbúvó kávézóban tartott fogadóórát míg rám várt, a polcok között lassan közeledve láttam, hogyan adják egymásnak a "kilincset" régi rajongók, ki se fogyva a panaszáradatból. Magamon éreztem, hogy ez a megbékélés kezdetének ideje lesz. S valóban, forró csokiztunk, összemosolyogtunk, fogtuk egymás kezét, ő mesélt a benne zajló változásokról, feldolgozási folyamatokról, apátiáról... Megtisztelt az őszintesége. Nem kérdezett rólam udvarias közhelyeket, végre figyelt arra, amit mondok, s ha nem is értett mindent, respektált. Magam is kénytelen voltam átértékelni egyet-mást, s ez jó.

Néhány napon belül két nehéz beszélgetést kezdeményeztem, ám ifjú zarándoktársam az ego-játszmák sorát vonultatta fel. Ez a barátom pedig vállalja a szembenézést hosszú életével, múltjával, önmagával, másokkal is, pedig sosem járt a Cruz de Fero-nál...
No igen, régen elindult valaki a kertkapuból, s néhány év múlva oda érkezett vissza, közben volt elég ideje... Ma meg odarepülünk néhány hétre, és várjuk az instant megvilágosodást. Ami nem jön el, bárhogy is ámítjuk magunkat és az itthon csodavárókat. Aztán visszavágyunk, s ha tehetjük, visszajárunk, mint más a kedvenc nyaralóhelyére.

Pedig mennyire nem a díszleteken múlik!

Fabulanovella (2008.)

2012-02-14T11:03:00.000+01:00

Mindenki tudta, hogy az idős asszony neméri meg a reggelt, ám nem szóltak. Hitegették, és hagyták, hogy az egy héten áttartó napi tizenkétórás virrasztás és reménykedés mellett másnapra megszervezzea hazaszállítást is. Elszorult a szíve, valahányszor a félig önkívületbenelsuttogott panaszra gondolt: „Miért hagyod, hogy itt kínozzanak?”.

Este megérezte, hogy nem mehet el. Anélkül,hogy megbeszélték volna, az éjszakás nővér fekhelyet készített neki apihenőszobában, ám ő képtelen volt elszakadni a kórteremtől.

Amikor az értelmetlen és hosszú szenvedésután mélyet sóhajtva elcsitult az összeaszott test, lefogta Éva szemét. A kutyahalála jutott eszébe.

Néhány nap leforgása alatt történtminden. Daganat, kezelések, gyógyszerek, remény, halogatás… Az elaltatáskézzelfogható közelségbe került, de nem tudta, mikor nem túl korai és mikor nemtúl késő. Bori néha jobban volt, s ő talán áltatta magát. Végül a négynaposünnep utáni első munkanapra beszélte meg az állatorvossal, hogy eljön, és végetvet a szenvedésnek.

A hosszú hétvége egyik reggelén négylábúbarátja kicsit élénkebb volt, így elautózott vele a tóhoz. Legyen egy utolsószép közös emlékük.

Fáradt őzikeszemeivel nézte a kacsákata stégről, és sokszor, nagyon hosszan a tavat. Talán már a „nagy vízen túlra”látott. Hazafelé indulva, az autóig megtett néhány méter alatt összeesett, segítségnélkül többet se felállni, megállni, se lefeküdni nem tudott.

Munkaszüneti napon nem volt másválasztása, elvitte az egyetlen ügyeleti helyre. Karjaiban tartva ment be arendelőbe. Külön helyiségbe vezették, ahol nem volt zavaró a közben folyó rendelés.Az első injekció után a kutya nyitott szemmel belealudt a tenyerébe. A másodikután néhány perccel hármat sóhajtott álmában, és ahogy ezt szépen mondják,kilehelte a lelkét. Látta a szeme fényét megtörni, mint fagyáskor a víztükörösszehúzódása, vagy mint a jégvirág az ablakon. A két beavatkozás közöttés után magukra hagyták őket, így volt idő elbúcsúzni, beszélni hozzá,simogatni őt. S hálát adhatott azért, hogy ha már a születésénél nem voltjelen, legalább az utolsó perceit vele tölthette.

A kertjében temette el.

A proszektúra egy bontás alatt állóépületroncs bunkerszerű, mocskos pincehelyisége volt. Hóna alatt a hamvasztáshozszánt halotti ruhával belépett a formaldehid-szagba.

A kutya hatalmas fenyőkkel őrzött hantjáragondolt. Mégis… az utolsó kívánság… Látott már vízszórásos búcsúztatást, biztosvolt benne, hogy ez is szép lesz.

Nem tudta, rákérdezzen-e Éva gyűrűjére,éjjel nem sikerült lehúzniuk róla. Félt belegondolni, mi lesz a sorsa, hessegetteaz agyába tolakodó képeket.

A boncnok részvétet nyilvánítva kezetnyújtott, s ő borzongva remélte, hogy az imént, míg kint várakozott, nem az őhalottja volt soron. Távozáskor még hátrapillantott a becsapódó vasajtórabiggyesztett papírcetlire: "Boncolás folyik. Csöngessen, és 10-20 percmúlva jövünk."

Ez még mindig az én privát blogom

2012-02-13T22:10:00.003+01:00

Néhány blogger oldalán olvastam a barátokkal, családtagokkal való bonyodalmakról, s most hozzám is elérkezett.

Éjjel egykor telefoncsörgés ébresztett. Dühösen követelő hang, hogy azonnal szedjem le az egyik posztot! Most! A barátom hangja. Nekem nyomban görcsbe szorult a gyomrom az agressziótól... már megint a valaha apám által beindított reflexek. Leszedtem, vázlatként pihen egy darabig.
Reggel további erőszakos telefoncsörgések (hogy a telefon tud így is szólni, az most már nem csak irodalmi élmény), olykor az összes készüléken egyszerre. Nem vettem fel, nem hívtam vissza. Skype-on rövid csetelés, majd arról is kiléptem. Egy darabig nyugodjon mindenki magában.
Azt mondta, elárultam őt, mert a szerelmét is beleírtam, noha tudom, hogy ő is olvas olykor. És hogy soha többé nem fog megbízni bennem, mert ilyen kínos helyzetbe hoztam. Noha én úgy tudom, a másik fél is tudja, hogy mi ketten szoktunk róla beszélgetni a barátom lelkiállapotai kapcsán, és ők is tesznek említést rólam. Meg hogy semmi közöm a magánéletéhez. Szerintem van, mert közös dolgainkat mélyen érinti évek óta ez a kapcsolata, az, hogy éppen tehetetlenül rosszul van, vagy képes egy kicsit moccanni. Ahogy ugyanezért a Maffiavezérem érintette őt, részben a családi minta miatt is, valamint életünk legtöbb történését egymás segítségével szoktunk feldolgozni.
Barátom azt is mondta, nem kérte, hogy igazságot osszak, se hogy segítsek a hetek óta tartó "szakítási-dilemmájában". De tudjam, hogy evvel segítettem, ám ezt soha nem fogja nekem megköszönni.
Nekem pedig eszem ágába se volt egyik sem. Egyszerűen írtam egy témáról, amiről nemrég beszélgettünk, és elgondolkodtatott. Akkor azt is mondta, hogy ő nem tud írni, én majd talán írok róla. Hát most írtam. Friss élményként épp a szerelme szerepelt benne egy példaként. Felismerhetetlenül, beazonosíthatatlanul. Hiszen én se tudok róla a nick-jén és lakóhelyén kívül semmit. Ezeket is diszkréten kezeltem. Ő a barátom révén ismeri a nevemet, a telefonszámomat, távollétemben a tudtom nélkül a lakásomban is járt, s bár nincs az ismerőseim között, míg be nem építettek egy szűrési lehetőséget, leskelődött utánam egy közösségi oldalon. Belenézett a magánéletembe, a fejembe, a lelkembe, de még az ágyamba is.
Bár ez nyitott blog, mivel nem hirdetem sehol, vagy olyan ismerőseim tudnak róla, akiknek én mutattam meg, vagy teljesen idegenek jutottak el ide, anélkül, hogy a kilétemmel tisztában lennének. Az ő idevezető útja más volt. Addig nyomozott, kombinált, míg megtalált. Zavar vagy sem, kiszűrni innen nem tudom. Hallottam már vissza írásaimról, életemről szóló véleményét úgy, hogy mi sosem találkoztunk.

Felmerül bennem a kérdés, hogy végül is ki árult el kit, és ki az indiszkrét?
Én nem hívtam a barátom szerelmét ide (ahogy a lakásomba se), és ha olyat olvas, ami nem tetszik, elmehet csendben innen, mint egy illegális betolakodó.
A barátom azt is felemlítette, hogy valaha róla is írtam, az akarata ellenére. Valóban, annyiban amennyiben érintette az itt felvetett gondjaimat, írtam róla. De csak ő tudta, hogy róla van szó, és minden amiről itt írtam, korábban már elhangzott köztünk. Másrészt őt se azért avattam a bizalmamba, mutattam meg ezt a blogot, hogy utána cenzúrát gyakoroljon.
A határaim kezelésével vannak még gondjaim az életben. Ugyanakkor ez az én gondolkodó, feldolgozó felületem, s ahogy már korábban írtam, a hatékonyság miatt nem szeretném, hogy az olvasók kiléte befolyásoljon.

Értem a barátom elfogultságát. Indulatát is, hiszen hetek óta megint rosszul van. Értem szerelme kíváncsiságát, ingerszegény az élete. Ám ha engem püfölnek, avval is csak saját feladataikról terelik el a figyelmüket. Mindenesetre elszomorít, ha emiatt fognak szakítani, mert az se két érett ember döntése lesz. A barátom miatt érint, számít, mennyi tudatossággal dolgozza majd fel.

A kutya is csak ember...

2012-02-13T14:12:00.001+01:00

Öt éve néz a szívembe

Bori kutyám öregszik. 13 éves, és egy ideje jellegzetestüneteket fedezünk fel nála. Az eddig nagyon jó kutyus olykormegmakacsolja magát, és engedetlen, mint kölyökkorában. Többszöri tesztelésután nyilvánvalóvá vált, hogy romlott a hallása, ám ettől függetlenül isragaszkodik a saját elképzeléseihez. Ezen felül, ahogy az idősekkel megesik, atér-idő síkok olykor összekavarodnak nála. Tulajdonképpen épp ez tűnt fel.
Amíg egy tömbházi lakásban laktunk, ő is bent élt, azelőszoba és a konyha volt az élettere, a lakószobákba nem léphetett be. Ám ezsok évvel ezelőtt volt, egészen más környezetben. Mióta családi házban lakunk,a kutyák birodalma a kertben van, a házba nincs bejárásuk. Bori ezt könnyenmegtanulta, az elmúlt években be is tartotta.
Múltkor nyitva hagytuk a ház bejárati ajtaját, ám a rácsbe volt hajtva (pajtása, Mandula miatt, aki évek alatt sem tudta megbízhatóanmegtanulni, hogy nem jöhet be). Egyszer azt vettük észre, hogy aBori benn állt a konyhában, és zavarodottan nézett magaelé. Nem történhetett másként, mint hogy kifeszegette, kihajtotta a nehézvasrácsot - ami tudatos elszántságra vall -, mint aki biztos benne, hogy neki bentvan a helye, aztán az ismeretlen terepen nem értette, hogy hová került.
Mostanában gyakran bejön, és szerencsétlenül álldogál aházban, míg ki nem küldjük. Egyik nap besétált az egybenyitott előszoba-nappaliválasztóvonaláig – nem tudni, falak híján miből érzékelte ezt a határt -,nézett be a nappaliba, ingatta a fejét (mintha az egykori emlékeket felidézve magánakmagyarázná, hogy a szobába már nem szabad bemenni), lábait emelgetvetanácstalanul toporgott. Ilyenkor nemszidjuk, csak kitereljük, és egy ideje több figyelmet fordítunk rá.

Ugye ismerős ez Nektek, akik idős embereket támogattok? Vajon akutyák viselkednek már egészen emberien - ahogy a kutyarajongók mondják a címbéliállításban-, vagy mi, emberek hasonlítunk még egy picit rájuk?

(Megjelent 2007-ben egy önkéntes lapban, nem sokkal Bori távozása után, ám az írás két évvel korábbi.)

Válasz az "Inkarnációk 1."- re

2012-02-12T20:31:00.000+01:00

Elmeséltem neki.
Kértem, ha benne is van valami "maradék", beszéljük meg, ne zörögjön csontváz a szekrényben. Felsóhajtott, hogy de jó, hogy ez most nem igaz, nem kell szerelmesnek lennie belém! Noha ekkor még nem beszéltem a jelenről. Akkor vajon mit hárított? Már nem először, és teljesen semleges helyzetekben is, amikor nekem is csak utóbb csengett le, hogy mit mondott, és miért.
Mindent tagadott, a jelent és a múltat is, de még azt a korábbi állítását is, hogy papok lennének a családjában. (No jó, gyaníthatóan a bolttal együtt volt belém szerelmes, anélkül nem vagyok érdekes.) Dühösen kötekedett, technikai részleteket firtatott, megkérdőjelezte a megérzések jelentőségét, hogy ne kelljen a lényeggel foglalkoznia. A zarándoklatommal kapcsolatban is negatív, lehúzó megjegyzéseket tett... Mintegy egy óra múlva rátelefonált az anyukája, hogy most már menjen haza. És ez az ember, benne a negyedik x-ben, ugrott, szaladt! Voltaképpen jó, hogy így alakult, ki tudja, még mennyivel rosszabbul is sikerülhetett volna ez a "beszélgetés", a novemberihez képest így is pocsék. Úgy látszik, ez a tisztázás egy másik életünkre marad. Csak ne bonyolítsuk végzetesen tovább a helyzetet.

Következő alkalommal társaságban undok volt velem, ego, ego, ego... akár egy frusztrált maffiavezérnél, menyasszonynál vagy hivatalnoknál. Ehhez csatlakozott a jó ösztönnel már egy ideje viperaméreggel rám fröcsögő rontó boszorkány-típusú anyja, akit mintegy gardedámul magával hord. Szép kavarodás: az egykori boszorkányüldöző pap egy boszorkányt választ anyjául, ha már szerelméül nem merte.
Bizony, ezek a hatalmi játszmák csak ugyanolyanok, akkor is, ha egy birodalom, és akkor is, ha egy cipőskatulya jelenti a vélt hatalmat. Ráébredtem, hogy kettejükből mélyebb, mágikus fekete erők sugároznak oda, ahol ellenséget vélnek látni. Mégis, bizonyára törlesztésül, tanulnivalónak kapták a most hasznos szolgálatot ellátó feladatot. Ők is csak úgy boldogulnak vele, ahogy tudnak ... mind így vagyunk evvel.

Az elmúlt hónapok során lassan-lassan kiszolgáltattam magam neki, és újra csak nem akartam látni a nyilvánvalót, hogy nem csak a teste, de a lelke, jelleme is éretlen. Szigorú zárkózottsága a titokzatosság légkörével burkolja be, amibe mindenfélét bele lehet képzelni. Mióta egy, az Utam előtti bejegyzést megmutattam neki, lépten-nyomon elszólta magát, amiből kiderült, hogy olvassa ezt a blogot, a közösségi oldalon szintén figyel. De nyíltan nem vállalta, tagadta, ezért az egész olyan szaglászás-jellegű, mint akkor, a középkorban. Itt talán már nem olvas, ha mégis... tükörbe nézhet, nem tudom letiltani. Ott korlátoztam a láthatóságomat.
Megint elkövettem azt a hibát, hogy akiről érzem, hogy dolgunk van egymással, nyomban meg is bízok benne. Noha egyrészt nem biztos, hogy ő is tudja ezt a közös dolgot, másrészt az, hogy vannak elintézendő ügyeink, önmagában még nem minősíti át megbízható, felnőtt emberré, nálam különbbé. Rosszul kezelem a határaimat, talán mert folyton érzelmi, intellektuális, spirituális társakat, tanítókat keresek, hiányomban egy apró jelre kioldódnak a biztonsági fékjeim. (Minap mondta valaki, hogy nagyon jók a megérzéseim, csak épp fordítva vannak bekötve.)
Ó igen, hiába határoztam el, elfelejtettem asszertíven kommunikálni. És ha valaha is éreztettem vele az intellektuális fölényemet, most aztán bővivel visszakaptam mindent.

Óvatlanul ismét felléptem egy sakktáblára, hogy én legyek a legelső feláldozható paraszt. Nem tudom, lehet-e még időben lelépnem róla, vagy...

Alázat, elfogadás... szeretet. Jaj, már megint!

Mit vártok tőlem?

2012-02-09T23:27:00.001+01:00

Valaha egy tanárom éveken át arra nevelt, hogy a világot, vagy egy országot, egy várost, egy halom embert, egyszóval valamit mindenképpen meg kell váltanom. A történelemkönyvekbe be kell kerülnöm, hogy mesteremként ott lehessen lábjegyzetben. Mindez a saját kiéletlen vágyairól szólt, nem rólam, rám nem figyelt, így nem láthatta, hogy valójában honnan jövök, és legfeljebb magamat kellene megváltanom. Később begyűjtött egy állami kitüntetést, hívek táborát, és nem kicsit sajnál le engem, mint győztes a vesztest. Egyszer közölte, hogy úgy látszik, belőlem nem lesz semmi. Kiváló pedagógus...
Most ismét hasonló elvárásokkal találkozom. Néhányan azt szeretnék látni, hogy egy ilyen ember, mint én (amilyennek vélnek engem, amilyennek szeretnének látni), nem kerülhet végzetes bajba. Tehát az én életemnek hamarosan meg kell oldódnia, sikert kell felmutatnom, azért, hogy ők is tovább reménykedhessenek a sajátjuk megoldódásában. Haragszanak, a "rossz emberek" fiókjába helyezik azokat, akikről úgy vélik, segíthetnének nekem, és mégsem teszik. Egy ideig. Majd talán épp rám haragszanak. Ha az elvárt időn belül nem hozom azt az eredményt, amit ők valójában maguknak kívánnak, akkor mint hiteltelen személyt, kinek nem érdekes tovább a sorsa, könnyen elhajítanak, keresnek maguknak más bálványocskát, mert ez könnyebb, mint a saját harcaikat megharcolni. Karizmatikus szerepkörrel felruházni valakit, pusztán a vágyaink kivetítése okán, ez is a felelősség áthárításának egyik formája. Miképpen az itt tőlem végső válaszokat váróknak is bizonyára gyümölcsözőbb lenne, ha a saját válaszaikat magukban keresnék. Itt legfeljebb, talán és ha, néhány jó kérdésre lehet bukkanni.
Ám az is felelősséghárítás, ha azt mondjuk, csak annak hiszünk el bármit, aki az életével támasztja alá a szavait, különben nem figyelünk rá, nem érvényes ránk amit mond. Gyermeknevelésnél ez valóban igaz lehet, ott csak a példamutatás működhet. Ámde egy tudatos felnőtt a sarki alkoholista szavaiból is kivehet egy olyan mondatot, ami számára fontos üzenet. Talán ez az ember is tudhat valamit. Vagy talán a mondat erejéig csatornájává vált egy felsőbb erőnek...
De még N.-től is megkaptam rosszabb pillanataiban, hogy nincs látszata a rengeteg belém fektetett pénznek. Annak, aminek egyetlen fillérét se ő kereste meg, s amit inkább nekem adott, hogy éljek, gyűjtsem a tapasztalatot helyette és neki is, mint hogy ő moccanjon ki a biztonságosnak látszó barlangjából.

Nem szeretnék megfelelni másnak, csakis a saját igen magas eszményeimnek. Ehhez is hosszú út vezet még. Minden más csak útjelző...

Camino és kifogások

2012-02-07T01:16:00.000+01:00

Ezt az írást Éva ihlette.
Indulásom előtt, után is gyakran hallottam ilyen kifogásokat: én is mennék, de a műtött térdem, a szívem, a korom... és nem vagyok edzett, soha nem sportoltam...
Negyvennégy évig én se. Elutazás előtt körülbelül tíz alkalommal elmentem zumbázni, háromszor 10-15 kilométeres kis kirándulásra, három hónapig glükozamin tablettát szedtem, és nagyjából ennyi volt a felkészülés.
Asztma, Chron-betegség, cölikália, diabétesz, reflux, köszvény, porckopás, lumbágó... a fájdalomküszöböm meg valahol a pinceszint alatt. Ez az amiről tudtam, ezzel a csomaggal indultam. No meg a 13 kilós zsákkal, ami épp duplája a súlyomhoz ajánlottnak. Megvallom, nem konzultáltam az orvosaimmal. Nem vittem diétás élelmiszert, sőt semmilyen élelemmel nem gyarapítottam a hátamon cipelt túlsúlyt. Ettem, amit mások. Nem használtam a vésztartaléknak vitt rohamspray-t, mert nem volt rohamom a 750 km, és a meredek hegyek-völgyek során. A minden zarándoknak ajánlott pezsgőtablettákon kívül csak a szokásos homeopátiás gyógyszereimet szedtem.
Az első héten szétment mindkét térdem (a képen ez látható, ill. a szinte említésre se méltó, az egész úton egyetlen vízhólyagom, és a két héttel korábban sebészeten műtött, ekkorra újra benőtt körmöm helyi természetgyógyász általi sikeres reparálása). A második héten duplájukra dagadtak és fájtak a bokáim (meg is érdemeltem, lásd. Dac c. poszt). Mivel itt nem botlottam természetgyógyászba, orvoshoz mentem, ám ahogy az aznap velem gyalogló sebészlány jósolta, teljesen fölöslegesen. Azon túl, hogy nyomban utazzak haza, nem tudtak semmi használható tanácsot, ellátást adni. (Itthon még három hónap kellett a gyógyuláshoz.) Ezután várt rám még két hét... De nagyon jó volt! Ha időm engedi akkor, tovább gyalogolok és Muxiáig meg sem állok.

A Camino-hoz ugyanis nem kell láb. Semmi más nem kell, csupán lélek. Azóta is gyakran ironizálok avval, hogy ha az embernek van lába, úgyis csak a baj van vele.
Aki a velem egy időben zarándoklók közül nálam betegebb volt, annak nem is volt. Konkrétan egy sem. Protézisekkel szelte át az enyémnél hosszabb távot, ő még a Pireneusokon is keresztülgyalogolt.
Találkoztam 98 éves férfival, aki végigkerékpározta az Utat, 75 évessel, aki Sevillától gyalogolt szintén egymagában, hallottam rákosokról, és így tovább... A Frances-nál keményebb, kevésbé népszerű Primitivo-n az átlagéletkor állítólag 65 év. A Camino nem teljesítménytúra. Ha valakinek van elég ideje hozzá, végigjárhatja egészen rövid napi távokkal is.

Íme egy cikk arról, hogy még orvosi javallat ellenére is lehet, érdemes zarándokolni. ... Amennyiben hívást kap az ember. Ha pedig nem kap, én úgy hiszem fölösleges kifogásokat gyártania, akkor nincs arra dolga. Még, most, vagy egyáltalán. Ettől persze még sokan elmennek kirándulni, bizonyítani, bulizni... És akkor még mindig kérdés, hogy akik ott jártunk, mert hívtak, észrevettük-e, elvégeztük-e ami a dolgunk?
A témához még lásd a néhány héttel korábbi "Cruz de Ferro" c. posztot.

Tél itthon

2012-02-05T18:18:00.000+01:00

Van harminc négyzetméternyi saját hómezőm :)

Téli fagyi

A reggeli mezitlábazás hóban se maradhat el. Gondolom a környező ablakokból nem kevesen néznek bolondnak...

Hó-virág

Hó-virág és lámpavilág

A Törvény egyenlővé tesz

2012-02-05T15:44:00.002+01:00

Legjobb barátom, lélektársam jóvoltából - sziámi ikrekként párhuzamosan futnak szerelmi történeteink is - van módom megfigyelni, hogy egy maffiózó és egy vidéki háziasszony ego-játszmái pontosan ugyanolyanok. Mindössze a játszótér mérete a különbség.

Az elmúlt év során arra is ráébredtem, hogy zarándok, maffiózó, boltos, politikus, yuppie ... magasabb rendű tudatosság hiányában ugyanúgy működünk. Gondolom, e tudatosság meglétével megint egyformán. A törvényszerűségek is egyenlővé tesznek bennünket.

Felfedezés

2012-02-05T15:30:00.002+01:00

Kicsomagolni egy embert, rétegről rétegre, felfedezni a lényegét csodálatos folyamat, még akkor is, ha a végeredménnyel jelen tudásunk birtokában nem tudunk mit kezdeni. Mintha a Természet vagy Isten feltárná egy titkát...
Ez a csoda minden árat megér, és úgyse érhet bennünket nagyobb bántódás, mint hogy az egónk sérül.

Egy csecsemő nem rendelkezik semmilyen szociális motivációval, nincs kitekintése másokra, nincsenek nyitott kapui önmagán kívül semmire, ez a totális egocentrizmus. Az ágyban magunk mellé véve, csúszás-mászás közben belekönyököl a szemünkbe, és meg se fordul a fejében, hogy evvel nekünk fájdalmat okoz, nem is érti a feljajdulásunkat, csak azt élvezi, hogy neki jó. Meleg érzelmi és felelős normaadók mellett az egészséges személyiségfejlődés során ez idővel egyre lazul, megjelenik az empátia és más szociális motívumok. A szeretet és félelem kettős kötése nélkül nem beszélhetünk morális fejlődésről, bármelyik hiánya esetén nem épülnek be a normák.
A hatvanöt éves maffiavezér díszletei, szerepei mögött egy érzelmileg kiéhezett, követelőző, késleltetésre képtelen, a saját szükségleteink kívül mást nem látó csecsemőt, egy kis ösztönlényt találtam. Szükséget szenvedve nem volt ember, akibe kapaszkodjék, így - anyagilag jó helyre születvén - tárgyakba kapaszkodott. Felnővén emberek helyett tárgyakat választ, még ha azok csupán rövid időre adhatnak kielégülést, ám ez legalább biztonságos és elérhető.

Hiába szeretném, nem adhatom meg számára annak a primér kötődésnek, biztonságnak az élményét, amire gyermekként lett volna szüksége. Nem csak azért, mert azt senki nem adhatja meg, hanem mert magam is csak egy alig jobb állapotban levő gyereklány vagyok. Ő egyáltalán nem kötődik, de én is hibásan. No meg azért sem segíthetek, mert sebzett önmagát rákpáncélt növesztve védi a további sérülésektől.
Nem tudván valójában mi az és mire való, nem képes önzetlen törődést, figyelmet, ajándékot, szívességet, szeretetet adni, és kérni se senkitől. Talán a visszautasítástól való félelmében nem kockáztat. Elhitte, hogy szerethetetlen rossz, és önmagát is bünteti. Láttam rajta olykor, hogy maradna, ringatózna még velem. Ám maradni a túl közel kerülés kockázatával jár, biztonságosabb a mindig épp akkorra szervezett, ismerőssel, régi üzletféllel találkozásra hivatkozni, vagy a félegyes ebéd rutinjába kapaszkodni. Túlbiztosítás, semmi kockázat... és semmi élet. Unja is magát, a környezetét és az életét. Aki csak használ, őt magát is csak használják. Ebbe beleszürkül minden emberi kapcsolat. A "barátaival" is csak használják egymást, rövid és felszínes kielégülést adva egymásnak, ahogy nőktől is csak ennyit vár, nem tudja, hogy ennél többet is lehet kapni. Hedonizmusa mögött az áll, hogy mindig jól akarja érezni magát, ám ezek az érzések is csak rövid pillanatok. Nem tanulta meg, vagy nem ad rá engedélyt magának, hogy a rövid jó érzések helyett valóban jól legyen. Alapvetően jól lenni, ez ez értelmes élettel jár, amibe beleférnek a pillanatnyi rossz érzések is. Ám ő ezektől fél, így el is fordítja a fejét ott, ahol ilyesmi érné, ezért nem lehet szociálisan sem érzékeny.
...Sokban magunkra ismerhetünk mindannyian. Épp csak hogy alacsony önbecsülését kompenzálva ő hatalmat szerzett, pénzzel erősíti magát, hogy úgy érezze, joga van követelni azt amit kérni fél. Követelőzéssel azonban megint csak pótlékokhoz juthat, s ami igazán szomorú, nem is tudja, hogy ezek pótlékok, azt gondolja, ez az igazi, ennyi az élet.

Drága Cseppem! De jó lenne egyszer, ha megérek rá, az édesanyjának lenni. De a lánya is szívesen lennék, ... és valamivel később majd a társa is.
Időnként most is olyannak láttam, amilyennek Isten elgondolta őt, amilyenné majd válik egyszer. A hiba az, hogy elvártam, már most, miattam ilyen legyen.
Most már elfogadom olyannak, amilyen, nem haragszom. Akit látunk, azt szeretjük, s csak azt szeretjük, akit látunk, akit ismerünk.

No és én véletlenül épp most botlottam Popper Péter és Pál Feri előadásokba erről a témáról...

Egyedül a Caminón

2012-02-03T00:18:00.001+01:00

Néhányak szerint a zavartalan belső utazáshoz az Északi Útra, vagy a Primitivo-ra kell menni. Jómagam a Camino Frances-en, főszezonban is egyedül tudtam lenni. Talán tízezren is trappoltak délelőttönként köröttem az úton, mégis magamban jártam végig. Persze néhány nap után már ismerősként hellóztunk, buencaminóztunk vagy csak mosolyogtunk egymásra néhányan, egy-egy pihenőhelyen vagy a szálláson váltottunk pár szót, élelmet, praktikus információt osztottunk meg, vagy még ennyi sem. Lassúságomnak köszönhetően délutánonként többnyire egyedül gyalogoltam az úton, és volt olyan nap, amelyen 8 órán át egy árva zarándokkal, 5 órán át még "civillel", településsel se találkoztam. Időnként összesodort az út valami hosszú, mély beszélgetésre egy idegennel, dacára a nyelvi nehézségeknek, aztán szétszórt bennünket, többé nem találkoztunk. Ennyi kellett, nem több, de ennyi éppen kellett.
Mindössze egyszer éreztem magányosnak magam, vágytam rá, hogy most ne legyek egyedül, és ahogy ezt kimondtam magamban, pár perc múlva sose látott holland zarándokok az asztalukhoz hívtak, a velük töltött félóra feloldotta a rossz érzést.
Csodálkozva néztem azokra, akik fülhallgatóval, a megszokott zenéik burájába zárva járták végig a Caminót. Nem tudom, hol voltak közben, de...

Életemben többször éreztem magam magányosnak, mint ahányszor nem. Egyedül is többet voltam, mint másokkal összekapcsolódva. Jól tükrözte ezt is az Út. De megmutatta, hogy ha magányosnak érzem magam, vádaskodás és önmarcangolás helyett csak kérnem kellene és hinni...
Persze az egyedüllét nem mindig magány, és gyakran hasznos, ha zavartalanul utazhatunk befelé, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkkal magunkat.

Tanulópénz

2012-02-02T11:17:00.001+01:00

Az Úton az egyik, mégpedig a "mi legyen a bolttal?" kérdésre lépten-nyomon azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Hát evvel voltam ki az összes vizekből!
Rendben, buta a kérdésfeltevés, kb. mint "az élet, a világmindenség, meg minden", erre jár az ilyen "42"-típusú Douglas Adams-i válasz. Na de amit én kaptam, az bárki bármely kérdésére is válasz, sőt valójában az egyetlen létező, végső válasz mindenre, mit kezdjek én most vele? Valami konkrétabbat vártam, olyasmit, hogy "menj előre száz métert, aztán fordulj jobbra a sárga nyíl mentén". Igaz, az Úton is eltévedtem néha...

Pedig ez volt A Válasz. Annyi szeretetkoldus volt köröttem! Gazdag, nagyképű, szorongását cinizmussal leplező, félelmében nyájba tömörülő és szemét behunyó, önmagukat és bárkit szeretni képtelen mégisszegényektől, maffiózóktól a bennük példaképet látó, szorongó, frusztrált és talpnyaló kapaszkodókon, az anyja és mindenki más szeretetét kiszolgálással és mindenben a legjobbnak lenni akarásával megvásárolni a törekvő boltszomszédon, a szülei szeretetlenségétől erőtlen, politikai nyomástól meghibbant ex-bírónőn át hosszú a szeretetéhes érzelmi analfabéták sora.
Magam is talán csak béta vagyok. Adtam és adtam... addig, míg a feldolgozatlan sérüléseim, a félelmeim, egyszóval az egóm miatt ellenálltam vagy legalábbis megakadtam. Ahol görcsbe rándultam a bántás vagy a semmibevétel fájdalmától, ahol viszonzást kívántam azért, amit adtam... egó, egó, egó. No és végül, mikor szorított a hurok, még ha a bajomhoz képest mérsékelten is, de többször kifakadtam, tehát amit adni tudtam, abból valamennyit vissza is vettem. Nem találtam kapcsolódást olyan forrásokhoz, amelyekből erőt meríthettem volna.
Talán tényleg hasznomra vált volna időnként visszaolvasni régebbi posztjaimat, hiszen erről az Út előtt is írtam. A feladat adva volt, csak én nem álltam készen, Camino után sem.

Két pesti garzon vagy egy budai másfél szobás lakás ára. Így vagy úgy, közvetve vagy közvetlenül, de nem is először fizettem meg ezt az árat. A szívem többször összetört, magányos, elveszett, gyökértelen is voltam már. Lenullázódtam, nincs több pénz, amiből... Időm lesz-e ebben az életben, és vajon még milyen, nem pénzben számolt áron kell megtanulnom? Szeretetkoldus van még rajtam és a boltszomszédságomon kívül is elég.

...Mégis... köszönöm a megtisztelő feladatot.

A Lélekpillangó meséje

2012-02-02T09:47:00.001+01:00

A Lélekpillangó figyelme pásztázó csóvájának köréből ma egy balett társulat kis művésznője tűnt ki. Alternatív darabokat adtak elő, improvizáltak, szórakoztattak. Egy jókora kommuna-szerű társulati házban éltek, ahol civódtak, szerettek és alkottak. Néha tengődtek, néha bőség volt, néha jött vagy ment valaki. Itt élt egy kis balerina, pár napja egy lágy, mégis bravúros koreográfiát gyakorolt.
A barátnője küldte neki telefonon ezt a kis pillangós dallamot, ami megérintette a szíve közepén az aranymagot. Megszerezte az egész művet. Legutoljára akkor táncolt nagy színpadon, amikor a világ egyik legnagyobb operaházi társulatában a Pillangókisasszony egy feldolgozására készült. Elesett és elszakadt az ínszalag a lábában. A lábadozás alatt kitették a híres társulatból. Tudta, hogy ez szokás, hogy nem újdonság, hogy nem csak vele tesznek ilyet! Már nem volt a legjobb - Már nem volt a legfiatalabb - Egészséges volt, de mégsem egészen.
A lány összeomlott. Majdnem Csocsoszan, a Pillangókisasszony önpusztító sorsára jutott, ám végül addig-addig olvasta a művet, nézte feldolgozásait és hallgatta a zenéjét, míg meg nem értette a teljes önátadás, a teljes átalakulás lényegét. Csatlakozott ehhez a kicsi, modern társulathoz, ahol hozzá hasonló táncosokkal lehetett együtt. Újra táncolt és alkotott. Újra repült, forgott és cikázott, akár a rét felett táncoló pillangó… Címet keresett a balett darabnak, ekkor jött be a társulat vezetője, az orosz fiú a rég vágyott jó hírrel: Irány Moszkva! Meglátta az új táncot, azonnal megértette: „Bábocska” – mondta, ki a címet. Annyit tesz oroszul: Pillangó.
A lány bepakolta utazó zsákját, amire egy pillangó-kimonós japán gésát hímzett egy textilművésznő – mintha neki szánta volna! Összepakolták a kis társulatot, s elrepültek, akár a pillangók, egy új világhír felé ...

(A mesét egy volt vevőmtől kaptam tegnap biztatásul.)

Fejlődéstörténet

2012-02-01T17:29:00.000+01:00

Ez a blog egy fejlődéstörténet. Amit ma írok, holnap továbbgondolom, és talán kicsit vagy nagyon másképp látom.
Csak az nem változik, ami halott.

Apakomplexus és rádöbbenés

2012-01-31T23:34:00.002+01:00

Mindhárman magukhoz láncoltak, eszközként használtak, majd búcsú nélkül léptek ki az életemből, vissza se néztek. Apám maga változtatott földrajzi helyzetet, s ott már nem volt szüksége rám, nem nyúlt értem. Tanárom nyári szünete véget ért, kényelmetlen lett volna tovább menedzselnie a velem való viszonyát. A Helyi Maffiavezér is kényelmes ember, tele számtalan szorongással, ahogy én moccantam, nem lép utánam.
Voltaképpen velem se mozdult egyikük sem, kötődésre képtelen érzelmi analfabéták. Áldozatai hasonló szüleiknek. Tele félelmekkel, ahogy én is félek.

Uramisten, én egy az egyben megismételtem azt a kört, amit apámmal éltem át gyerekként! Először tizenévesként repetáztam. És mos 44, mindjárt 45 évesen még mindig apám befolyásolja az életemet?
Én? Mert mások igen. De ééén is, még mindig?

Emiatt lázadok a hierarchiák ellen, mérem másképp a tekintélyt - szabadságharcom a jelek szerint csak addig tart, míg egy apámhoz hasonló zsarnoki figurába, helyzetbe nem botlom, mert akkor megfélemlített kislánnyá válok - , egy számomra ideális apa hiányában kapaszkodtam olykor felkínálkozó "pótapákba".
Gluténallergia egyenlő rendezetlen viszony vele.

Ugyanakkor ha könyörületes vagyok magamhoz, úgy is felfoghatom, hogy mivel a viszony rendezhetetlen apámmal és tanárommal személyesen, most kaptam egy új esélyt (arra is), hogy megnézzem, megemésszem, feldolgozzam, megértsem, megszeressem, úgy ahogy van. De legalább megbékéljek.
Ha nem lökődöm ki a boltból, nem tudom, magam hogy és mikor vetettem volna ennek a viszonynak véget.
Adja Ég, hogy háló helyett kinőtt keret legyen ez a három történet!

Hitem szerint mindhármukat én választottam ki, mert meg kell tanulnom valamit. Hát hajrá, itt az ideje megtanulttá tenni a megtanulandókat, saját apámmá és anyámmá válni, itt az ideje felnőni végre!

Aggodalom egy barátért

2012-01-31T00:01:00.001+01:00

Őt is ezen az oldalon ismertem meg. Vidéki könyvtáros és művész.
Épp hogy csak fedél albérletben, tizenhat fokban, magányosan éhezik. Évről évre rosszabb, s most itt tart. Másfél éve még befogadott, amikor pár nap kikapcsolódásra volt szükségem, s szabadkozott a szerény körülmények miatt. Később szép adventi koszorút készített nekem, még később megszállt nálam, mikor Pesten járt.

Csodálom, felnézek rá, hogy eddig kitartott, kenyérrel s valahogy kedvvel is! Biztatnám...
Bár csak képes lennék segíteni! Nem tudok utat mutatni egy olyan ösvényen, amin bizonytalan léptekkel én is csak most indulok.
Csak a szívem fáj nagyon. Féltem őt. Mától érte is imádkozom.

"Légy békés és boldog!
Szabadulj meg a félelmektől,
szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabadulj meg az ellenségeskedéstől.
Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,
és megvalósítani a célodat.
Légy békés és boldog!"

Elengedés

2012-01-30T23:48:00.001+01:00

Ma bent jártam az üres boltban. És mintha nagyon régen lett volna minden. Nem fájt. Sőt, mintha nem is én lettem volna, akinek ez a boltja volt, aki itt töltötte másfél évig az életét. Pedig csak december volt, amikor sajgott a szívem a folyamatosan ürülő polcok, a félig már kongó, nemrég még oly meleg, otthonos fészek és a közönyös szomszédaim láttán.
Egy hónap alatt hogy tudott így a múlt homályába veszni? A szomszédasszonyom is mintha csak valami távoli ismerős lenne, ő se érinti az érzelmeimet.

Ennek a boltnak tehát valóban most kellett, hogy vége legyen.

Mégis van egy ember, akit nem tudok elengedni még, ami a lezáratlanság fájdalmát idézi vissza azokból az időkből, amikor az otthonomat, egy kapcsolatot, egy utazás élményét hosszú évekig nem tudtam elengedni, tökéletesen tán máig sem.

Szerettem volna találkozni Vele, együtt ebédelni, beszívni bociszeme látványát, félszeg mosolyát, megcsókolni a kezét, és elbúcsúzni. Hogy le legyen zárva. A lezáratlan dolgok sokáig fekélyesednek.

"A lelki növekedés kulcsa az elengedés." (Pál Feri atya)

Egy szkeptikus zsidó, egy katolikus pap, és a többiek

2012-01-29T23:18:00.000+01:00

Csernus Imrét látva mindig az jut az eszembe, hogy ez a szegény ember segítségre szorul! Arcára keserű ön- és világutálat ül, ez tör aztán ki arroganciájában, frusztrációit túlkompenzáló fölényességében is. Azt mondja, hogy ő rendben van magával... Noha én nem mondom ezt, és az arcom sem ily keserű, észosztási stílusában olykor magamra ismer...nék, ha nézném, de nem nézem, nem is hallgatom.
Müller Péterről úgy vélem, jó szándékkal indult el egy önmagát építő úton, ami valahogy túlszaladt rajta. Mintha a hiúság lenne a gyenge pontja, felült volna a népszerűség és a rajongói elvárások hullámára. Úgy kommunikál, mint kinek nincsenek kételyei, kérdései, csak válaszai, és mintha vele minden rendben lenne. Talán önmagának és a világnak is nagyobb hasznára válhatna, ha a szériaírás helyett többet figyelne befelé.
Popper Péter vagy Bagdy Emőke, Pál Feri atya sosem állították magukról, hogy teljesen rendben lennének, és mindenre tudják a választ. Sőt!
Popper Péter alól a legvörösebb időszakában is valahogy kikandikált az isten lába, később körül is járta "Őt" sok irányból, s bár idősödvén egyre közelebbi kapcsolatba kerültek, a kételkedő nyitottság nála nem zárult dogmákká.
Pál Feri atya pap. Nem csak foglalkozására nézve, hanem hivatásában az. A SOTE klinikáján mentálhigiénés szakembereként, misén, nyári ifjúsági tábor lakójaként vagy a keddi előadásokon meséket hivatásos mesemondókkal egyenrangúan mesélve, hétköznapi példákat mély lélektani valamint pedagógiai tudással, együttérzéssel és nyitott elmével, közvetlen hangvétellel, kacagtató humorral és (ön)iróniával elemezve... minden cselekedetében PAP. Elfojtások, túlkompenzálások nélkül, szabadon. Hogy most épp itt él, hát katolikus keresztény. Bizonyára neki is vannak gyenge pontjai, ám kisugárzása láttán úgy hiszem, szembenéz, jól bánik velük.

Égi hinták

2012-01-29T21:34:00.001+01:00

Éjszaka a kertben, a kapu előtti járda. A csillagos égből egy kötélhinta lóg alá, a végét nem látni. Repülök, szabadság és biztonság érzete jár át három-négy évesen, szinte a szellő is, mintha eggyé válnék a léggel.

Magzatként fuldoklom a köldökzsinór szennyétől. Hirtelen ipari tájba kerülök, szürke ég, szürke és zavaros vizű szennyvíztároló, abban fuldoklom immár egyévesen. Ha egy pillanatra sikerül kiemelni a fejemet, hullám vág az arcomba, maga alá nyom. Vezetett kérésre kiemelem dundi kis karjaimat. S lám, az égből kötélhinta ereszkedik alá, bele tudok kapaszkodni, majd a hinta kilendít a partra. A táj megváltozik, körös körül virágos mező, hurkás lábaimon szaladok boldogan, szabadon, előre, tovább és tovább.

Hadonászás helyett Síva-tánc

2012-01-29T19:12:00.001+01:00

Sose akartam gyereket, magam is az vagyok, nem vállalhattam egy másikért a felelősséget. A horoszkópom szerint pedig van dolgom gyerekekkel, akár sajáttal, akár a saját sérüléseimből gyógyultan segítve másokénak.

... Na de sebaj, mert ha ezt elkerültem, akkor megkaptam néhány nagykorú gyermeket magam köré, az elismert közgazdász-diplomatától, hétköznapi informatikuson át a százkilós szenvedélybeteg óriáscsecsemőig... illetve a 21 évvel idősebb maffiavezérig. Visszajelzésekből tudom, hogy mind egy cseppet feljebb nőttek mellettem - én nem tán ennyit sem -, bevállaltak olyasmit, amit korábban nem. Több gyereket, rokkant testvért, beteg és szegény szülőket... Már aki egyáltalán bevállalta a velem való kapcsolatot egy rövid időre is.

N. szerint a Kedvenc Maffiózóm életéből se múltam el nyomtalanul... hát én ezt már tán nem fogom megtudni, és nem is számít, legfeljebb csak az egómnak. Mindenesetre mindegyikben ott lehettem volna tudatosabban, felnőttebben is, esetlen hadonászás helyett bölcsen pusztító-teremtő Síva-tánccal.

2011. a Camino éve volt

2012-01-29T02:30:00.001+01:00

Nekem bizonyosan.

Egyenként is hatalmas, kíméletlen tükrök:
Januártól decemberig tartó viszonyom a Helyi Maffiavezérrel...
A bolt tündöklése és egzisztenciális bukása, az enyémmel együtt...
Maga az Út augusztusban...

A szálak összefutnak. Mégis mind külön is feldolgozandó, hosszú távon ható, irányt mutató tanítások. Igyexem kérem, igyexem.

A kreatív pedagógia dicsérete

2012-01-27T13:27:00.002+01:00

Kuki, punci, szex, szerelem, család, az interaktív gyerekmisén. El tudom képzelni a püspökök arcát...
Mindenesetre a névnapomat úgy ünnepeltem, hogy Pál Feri atya videóit hallgatva majd bepisilésig kacagtam!

Olykor meg leesett az állam.

Tetszik, hogy a néhai Anthony De Mello-n kívül tudok immár még egy papot, akiben nincsenek elfojtások, aki felszabadult, aki tudja, hogy nem tud minden kérdésre választ, aki hol a zenre hivatkozik, hol arab mesét mond... szóval rendben van. Ahogy De Mello megítélése a Vatikánban, úgy az övé a hazai egyházi körökben zavaros, de hát az az ő bajuk, ugye? :)

Dac

2012-01-26T15:32:00.001+01:00

Évekkel ezelőtt egy vidéki ismerősöm azt mondta, hogy ha a helyemben lenne, minden héten ott ülne a Pál Feri előadásán. Ezután én csak azért se ültem ott. Sokat veszítettem vele. Ma meg nem győzöm visszahallgatni azok hanganyagait.
Gondolom, másképp alakult volna, ha valami ilyesmit mond: "Figyelj, hallottam egy katolikus papról, olvastam tőle, láttam néhány videót, és az jutott eszembe, hogy talán neked is tetszene, amit ő mond."

Tavaly a caminóm előtt valaki azt tanácsolta, gyakoroljam az úton a meditációt úgy, hogy naponta mindig egy keveset menjek mezítláb. Nem tettem, mert mindig annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm meditációt tanulni, nem is volt motivációm, hiszen húsz éve nem megy, akkor miért épp most. Az út felénél bedurrantak a bokáim, orvoshoz is mentem, hiába, és még itthon is hónapokig kínlódtam velük. Míg rá nem jöttem, hogy valóban jobban fel kellett volna vennem a kapcsolatot a földdel, mivel a föld elem hiányzik a születési képletemből. Végül úgy korrigáltam a hibát, hogy minden reggel, esőben, hóban is, tettem néhány mezítlábas lépést aprócska kertemben.

Egy kineziológus 2010. decemberében kezembe nyomta az általa ajánlott olvasmányok listáját. Rajta többek között A szavak ablakok vagy falak című könyv. Magamban legyintettem, hogy mit képzel, mindet úgyse lehet megszerezni és elolvasni. (Szerencsére Coelho Tizenegy percét elolvastam, még idejében.) Egy ismerősöm is járt ennél a kineziológusnál, neki is ajánlotta ezt a könyvet, ami abszurd, ha azt nézzük, hogy az ő kommunikációja mindig építő volt, ő sem értette, miért kapta. Most decemberben kérés nélkül kölcsönadta nekem. Nem tudta, hogy mostanában evvel a területtel kínlódom. Néhány hetet még pihentettem a könyvet, gondoltam, majd ha lesz egy kis időm, az ő kedvéért belelapozok, hogy ne érezze hiábavalónak a kedvességét. Időközben több inspirációt is kaptam. Két nappal ezelőtt kezembe vettem, és rabul ejtett. És máris megvan az oka, hogy ő miért kapta. Azért, hogy mégis csak eljusson hozzám ez a könyv! És most sajnálkozhatok, mert a Maffiavezérrel tavaly januárban indult kapcsolatom bizonyára egy árnyalattal szebben alakul, a vég is méltóbb lenne. Ez az év a legjobb alkalom lett volna az együttérző, asszertív kommunikáció gyakorlására.
...Így jártam.

Visszacsatolás az olvasóktól

2012-01-25T13:29:00.003+01:00

Hát ezért is jó blogot írni. Hogy bár nem terveztem ennyire nyilvánosnak, gondoltam, jó itt vizuálisan is szembesülnöm avval, épp hol tartok, újra és újra fogalmazni, visszanézni, játszani a képekkel, egyéb kifejezési eszközökkel, s úgy olvasni vissza, mintha én is egy olvasó lennék... Olykor a már megjelent posztokba is beleírok, törlök, elvégre ez a naplóm, nekem fontos, hogy hiteles legyen.
De ha már úgy alakult, hogy többen olvassák, mint akikre gondoltam... Visszajutott hozzám néhány sóhaj az összes "Panasz"- verzióim nyomán, miszerint is milyen rettenetes sorom volt nekem a Maffiavezér mellett!
Elgondolkodtam, mert dehogy is volt rettenetes, és egész életemen át ható baj, ha többszöri próbálkozás után se tudom jól kifejezni magam.
Tudom, hogy ha sajnálunk valakit, valójában mindig magunkat sajnáljuk, és amikor ezt tesszük, egy tündérmesében is találunk erre okot, de ami sok az sok, és legalábbis érdemes elgondolkodni rajta. Ha nem jön le, hogy csodálatosnak és megtisztelőnek érzem a Sorstól, hogy valakit puzzle-darabról darabra megismerhetek, tudhatom honnan jön, hol tart most, és merre halad, a teremtés zsenialitásán túl átélhetem egy ember teljes szépségét... Ja, hogy közben szétgyilkolja az egómat? Hát hadd pusztuljon, aminek pusztulnia kell! Tartok tőle, marad még fölöslegben is.
Ahogy mindenről mi határozunk, úgy én választottam ezt a feladatot is. Nem csak születésem előtt, de tavaly januárban tudatosan is felvállaltam.
Eddigi életem egyik nagy tanítója N., a másik pedig a Kedvenc Maffiavezérem. Legfeljebb kicsit lassan tanulok, de a csiga is célba ér egyszer. :)
Úgyhogy kezdek is hozzá az együttérző kommunikáció tanulásához. Köszönöm!

Mindennapi csodáim 3. - Átprogramozás

2012-01-23T17:09:00.001+01:00

Nemrég írtam a negatív programozásról.

Ma ismét találkoztam két angyallal.
November óta rendezetlen jogviszonyt jelezve pirosan villogott minden orvos számítógépe. Azóta kétszer vonogatták a vállukat a különféle ügyintézők, hogy látják, már nincs tartozás, ők sem értik. Felülvizsgálati kérelmet adtam be a NAV-hoz, amire immáron hatvanadik napja nincs válasz. Ám ez idő alatt nem mehettem orvoshoz.
Tegnap eszembe jutott, hogy mindezt én kreálom magamnak. Addig pánikoltam, hogy nem kapok egészségügyi ellátást, és előreláthatóan már nem is fogok kapni, amíg valóban ezt kaptam meg.
Ma reggel ismét elindultam a Teve utcai OEP-irodába, ahol eddig tevelassúsággal se haladt az ügyem... és a 8.30-9.15. közötti rövid időben megszületett a "zöld" kártyám!
Egy lelkes hölgyhöz kerültem, aki szívén viselte a munkáját, és nem engedte ki a kezéből a szálakat, amíg fel nem gombolyította, hogy az adataimhoz valaha valamilyen fatális okból két Taj-számot kapcsolt a rendszer. Telefonált, sorszám nélkül átadott az épület túlfelén dolgozó másik hölgynek, aki szintén lelkesen válogatta szét a két szálat, s kiderült, hogy nem tartozás áll fenn, éppenséggel még február végéig rendezettek a dolgaim.
Íme, amihez két hónap nem volt elég, most 45 perc alatt megoldódott!
Ne firtassuk, hogy ehhez miért kellenek angyalok... Mindenesetre nem győztem szép napot, szép hetet, és szép hosszú földi életet kívánni nekik!

Búcsú

2012-01-22T22:43:00.002+01:00

Köszönöm, hogy engedted megismerni magad, engedted, hogy lássalak! Köszönöm, hogy a puszta léteddel rámutattál gyenge pontjaimra, jó tükröm voltál.
Avval hogy voltál nekem, megóvtál megalázó, ostoba kapcsolatoktól.
Sokat tanulnivalót adott ez az egy év, évekre való munkát adott, ám nélküled nem lehetnék az, aki már most vagyok és akivé majd válok.
Ha eddigi gazdag életemből kiemelem ezt az évet, már ezért is megérte megszületnem.
És azt is köszönöm, hogy vagy, hogy megszülettél. Amit tőled kaptam, nem kaphattam meg mástól. Sok felismerés született bennem, sok embert megértettem téged figyelve.

Látom benned, amivé majd életek során te is válsz, amilyenné Isten megálmodott. De türelmetlenségemben azt akartam, hogy már most olyan légy, ahelyett, hogy a meglevő szépségben gyönyörködtem volna.

Köszönöm azokat az alkalmakat, amikor a korlátaid fölé emelkedve, hisztim fölötti türelemmel, vágyaimhoz alkalmazkodással, bizalmaddal vagy más módon ki tudtad fejezni az irántam érzett szeretetedet. Sajnálom, hogy nem mindig bizonyultam méltónak rá.

"Hiszen mindig is így volt ez: a szeretet nem ismeri fel önnön mélységét, míg az elválás órája el nem következik." (Khalil Gibran)

Idővel, ahogy dolgozom rajta és feloldódnak a saját korlátaim, egyre tisztább és erősebb lesz az irántad való szeretetem.

A szeretet soha el nemfogy, mondja Pál apostol. "Aza szeretet, amelyik véget ér, csak a szeretet árnyéka lehetett. Az igaziszeretetnek nincs kezdete, és nincs vége." ( Hazrat Inayat Khan)

Legyen veled az ima, amit hónapok óta mondok érted is:
"Légy békés és boldog!
Szabadulj meg a félelmektől,
szabadulj meg a testi-lelki szenvedéstől,
szabadulj meg az ellenségeskedéstől.
Tudd magad ebben az életben mindig boldogan eltartani,
és megvalósítani a célodat.
Légy békés és boldog!"

Hitem szerint valahol, valamikor még találkozunk, addig is:

Jó utat Drága!

Panasz oda-vissza (javított kiadás)

2012-01-22T21:52:00.002+01:00

Úgyis mint sirám. Még ez sem asszertív kommunikáció, de azért van némi önreflexió, és talán valami a másik oldalról is.
Most ismét nem tudom megfelelő szinten tartani magamban a könyörület érzését. Néha, mint épp most, még felforr bennem a harag. Nyilván magamra is dühös vagyok. Elfogadom az állapotom, ez is én vagyok. Még én... Idővel és sok munkával végleg megbékéléssé szelídít majd a megértés.

Egy éven át hiányzott. Épp abban az évben, amikor látszólag volt. Éppen az, amit egyedül szerettem volna tőle: az őszinte figyelme, megértése, együttérzése, mellém állása. És tán még az, hogy rajtam keresztül rányíljon a szeme egy másik világra, a privát birodalmán túl zajló életre... Én is szeretnék még hinni a mesékben.

Bántott, hogy nem tudtam vele megbeszélni mit látok benne, mi zavar, és ő mit lát bennem, mi tetszik és mi zavarja. Hárítása: "minek, úgyse fogok megváltozni". Kritikát nem tűr, gondolom az a labilis ön- és világképét még jobban elbizonytalanítaná, szóval kölcsönös őszinte, nyílt, építő kommunikációról szó se lehet vele. Önmagával se hajlandó igazán szembenézni, szorong attól, mit látna a tükörben. Így aztán a szépségeit, az értékeit se látja, s ha mondom, nem hiszi el, amennyiben az túl mutat a felszínes énképén. Félelem, félelem,mindenből a félelme érzékelhető.
Környezetébe hasonló embereket vonz, így szokatlan és érthetetlen számára a figyelem, a fejlődésvágy, az számít normálisnak, ha senki nem törődik a másikkal, avval hogy honnan jön, hol tart most, és merre halad. Én pedig gyakran megszegtem a "nem lát, nem hall, nem beszél" nyáj-normát. Ki is lógtam a sorból...
A barátok észrevételei segítik a fejlődést, ennél hasznosabb éppen az ellenfeleké tud lenni. No persze ha valaki nem akar változni, fejlődni... Ahogy a bölcsek mondják, ami nem változik, az halott.
Bocsánatot kérni, bármit beismerni se ő, se az ún. barátok, se a fia nem szokott. Ahogy azt egyikük mondta, "nincs miért". Végül is akit nem tekintenek magukkal egyenrangú embernek, pusztán eszköznek, attól valóban nincs miért.
Kétszer írtam neki búcsúlevelet, egyikre sem reagált úgy, hogy szemtől szembe mondott volna valamit, felvállalta volna a véget vagy a folytatást, ehelyett durcásan távol maradt (mint egy óvodás), míg el nem csíptem és rá nem kérdeztem. Mindkétszer ellágyultam végül (hja, a szerelem nagy úr), újabb játszmáihoz adva újabb tereket. Valamikor ősszel meg is jegyezte, hogy "te nem sokáig tudsz haragudni."
"Arról tudom felismerni azt, aki valóban szeret, hogy nem lehet megsérteni." (Exupéry)

Fájt, hogy velem szemben is hatalmi játszmákat játszott. Hamar elfelejtette, hogy a legelején egyetlen kérésem volt: alkalmazkodjon hozzám, mert az ő időbeosztása szabadabb, én pedig a bolthoz vagyok kötve. Néhány hét múlva már jutalmazott és büntetett - pl. ha egy férfival egy percnél tovább beszélgettem - avval, hogy alkalmazkodik-e hozzám. Azt tapasztaltam, hogy nem törődik sem az én, sem N. idejével, természetesnek vette, hogy alkalmazkodjunk hozzá.
Unom Bécset. De vele nem unnám, szerettem volna tudni, látni, átérezni, hogy neki miért oly kedves város. Ígérete ellenére - mindenféle átlátszó kifogással - soha nem vitt el, pedig akár Cegléd-alsón is szívesen töltöttem volna reggeltől estig egy napot vele. Úgy látszik, nem tartozik az élmények megosztása sem az érzelmi igényeihez., vagy attól félt, hogy majd ennél többet is akarok. Ez természetesen bekövetkezett volna, sőt minden utazásom alatt már kettőnkről álmodoztam, de az objektív határokat elég jól kezelem a valóságban.
Fájt, amikor a "barátai" átgázoltak rajtam, előttük sunyin hallgatott. Pedig néhány diplomatikus szóval feléjük, néhány együtt érzővel felém fordulva lezárható lett volna a dolog. ...Egyikük (aki korábban érzékeltette, hogy nem tekint egyenrangúnak, sem üzlethez, sem a szomszéd boltosokkal együtt tartott alkalmakon részvételhez) konkrétan letapizott, majd kioktatott, ne legyek már olyan feszült, vegyem lazábban az életet... értette ez alatt azt is, hogy keddekre rendszeresített részeg állapotában hagyjam magam megdugni a saját személyzeti vécémben, különben összeférhetetlen vagyok. Mint egy ócska filmben, Maffiavezérem engem hibáztatott. "Miért kell nekem ezt végighallgatnom, nem vagyok kíváncsi erre!" - ennyit rólam, no meg az empátiáról. (Sebaj, a Vitorlás szépfiúnak később azért csak sikerült elkapnia - amit Maffiózóm kizártnak tartott, tart ma is - a készségesebb szomszédasszonyomat.)
A "Kismaffiózó" egyszer majdnem megütött... ha nincs ott az apja, hogy leszedje rólam.
Jópofaság ide vagy oda, azért mindig kiviláglott, hogy neki sincs szociális érzékenysége, se empátiája, ellenben cinikus. Az önbecsülés-hiányos, magát csak bandában, és apja hátterével biztonságban érző kisfiú azért meghatott. Novemberben egyszer az arcomba nevetve szólt be, hogy mit izgat engem a társadalom helyzete, ne törődjek ilyen hülyeségekkel. Mondta ő, akinek minden bukása, és a vajas kalácsa mögött ott áll az apja, spanokkal erősíti magát, és életében nem kereste meg még az igényeire valót. (Alapvetően ő és a húga is életképtelenné lettek kényeztetve.Az se jó, ha nem adnak semmit, az se ha pótlékul mindent megadnak egy gyereknek. ) Az akkori, már katasztrófaközeli túlérzékeny állapotomban ez bukott ki belőlem, övön alul vágtam vissza, ő zsigerből túlreagálta, hiszen betaláltam, ráadásul egy span előtt... Frusztráció szülte agresszió, ahogy nála, úgy nálam is, bár én nem fizikai ütlegelésre készültem indulatból, "csupán" visszaéltem a tudás hatalmával. Maffiavezérem persze ebből se értett semmit, összehúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért akarok ellenségeket szerezni? De vajon az miért nem jut eszébe, hogy a fia miért akar ellenséget szerezni bennem? Mintha ők felsőbbrendűek lennének, s mindenki másnak be kéne hódolnia. A "gyerek" azóta is meg van sértődve, amiért nem hódolok kritikátlanul a jópofaságának. Szégyenlem magam az indulatkitörésért, és hogy fájdalmat okoztam, nem méltó hozzám ez a stílus.
Rám nézve kínos, de azt hiszem mindhármunkról elmondható Vekerdy Tamással: "Nincs gyávább az agresszív embernél, ha a magáénál nagyobb és erősebb agressziót tapasztal."

Bántott, hogy minden sérülésemet - általuk okozottakat, vagy korábbiakat- semmibe vette, lehülyeségezte. Noha a megértéshez nem szükséges se szociológiai se pszichológiai képzettség... szerintem csak figyelem.
Gyakran páváskodott feltűnően és hangosan a kirakat előtt, fel s alá vonult a sleppjével, úgy láttam, azt mutatva, hogy ő milyen jól van, s akkor büntet a távolmaradásával, akkor jutalmaz úgy, hogy szóba áll velem is, amikor csak akar. Se telefon, se sms, se emil, minden szinten le vagyok tiltva a kapcsolatfelvételtől, de ő se telefonál... Ha füttyenteni volt kedve, személyesen tette, de akkor álljak rendelkezésére, és ezt úgy élte meg, hogy mindig ő alkalmazkodik. Ahogy megfogalmazta: "Ha becsöngetek, és azt mondod nem érsz rá, akkor többet nem teszem."
Fájt, hogy ezek a "barátok" bármikor előnyt élveztek, felhívhatták, felhívta őket - én soha, és ehhez képest ő se telefonált -, sokkal gyakrabban alkalmazkodott hozzájuk, mint hozzám, noha már évtizedek óta koptatták ugyanazokat a poénokat, pletykákat, mégis szinte minden nap órákat töltöttek együtt. Akkor is, amikor pangott az "üzlet", a sokból még több ideje lett, inkább velük töltötte, noha bevallottan unja őket, ám ebben az összeszokott közegben nem kell semmivel szembesülnie, amivel nem akar, nincsenek kihívások, kockázat, biztonságosan játszhatja a már bevált szerepeit, elfecserésznek ugyanarról ugyanúgy, miképpen évtizedek óta. Nekem olykor csak az ígéret jutott, s még gyakrabban az se. Hányszor néztem körül az utcán fájó szívvel, hátha meglátom, s hátha megérzi, megérti, hogy várom, hányszor füleltem, hátha meghallom a hangját a közelben.... Hányszor kérdeztem felőle a boltszomszédoknál, elviselve a szánakozó tekintetüket...
Ha nem vállal felelősséget, nem is lehet együttérző se kommunikációban, se cselekedetben.

Hamar ráébredtem, hogy az embereket eszközként használja. Emberi és férfiúi bizonytalanságérzetének csillapítására. Ebben is pechje volt velem, az eszköz-létnél többre tartom magam. Voltaképpen minden embert többre tartok annál, hogy a legcsekélyebb érzelmi, erkölcsi felelősségvállalás nélkül használják őket.
Nem megértő, építő szeretetből van békében választott környezetével, inkább érzelmi, üzleti haszonért való kritikátlan alkalmazkodásból.
Gondolom, környezete nagyobb része rá is eszközként tekint. Felelősséget is csak korlátozva, ameddig nem túl kényelmetlen, és csak a számára hasznos ember-eszközökért vállal, ez a felelősségvállalás nála pedig leginkább anyagi természetű. Valaha ez volt számára egyszerű, így ez lett a "szeretetnyelve". Ostoba gőgömben azt reméltem, velem majd más lesz, rám majd figyel... Mert persze, hogy nem az bánt a legjobban, ahogy másokkal bánik, azt jó darabig elnézném... ha hozzám másképp állna. Nem nagy dolgokban, csak hogy tisztelje az én időmet is, hogy figyeljen legalább az érzelmi szükségleteimre, ne játsszon játszmákat durcából vagy bosszúból, ne vonja meg magától és tőlem az örömet... A fenébe is! Itt bukik ki megint, hogy magam is önző vagyok, még igen távol a feltétel nélküli szeretettől. Figyelmet, törődést akarok! Nem győzöm eszembe juttatni egy kedves vevőm mondását, hogy miért várok el olyasvalamit egy embertől, ami nincsen benne? Igen, az eszemmel értem, de a bennem sérült gyerek is toporzékol, hogy igenis adjon, adjon!

Hányszor szerettem volna a szárnyai alá bújva sírni, vigaszért simulni a bőréhez, és ugyanezt örömben is! De nem lehetett, mert ha nem érezte magát eléggé "legénynek", akkor közelébe se kerülhettünk az intimitásnak. Nehogy a ritka és futó kézcsókon kívül megcirógassa a boltban a kezemet, nyakamat, vagy arcomat... akkor se, ha senki nem látja! Nem, az ilyesmi nem elégíti ki a férfiúi hiúságát!
Még csak egy támogató, biztató, együttérző tekintet, gyöngéd puszi se.. . Se bajban, se örömben. Ehelyett olykor gyerekes tapizás és dörgölőzés a boltban, majd félbehagyott a felébresztett testi-lelki fájdalmaimmal...
A Camino alatt nem hívott fel. Napról napra biztattam magam, hogy majd most, eddig azért nem, mert... de most azért fog, mert... Összeszoruló szívvel támogattam magam várostól faluig, napkeltétől napnyugtáig. És képzeletben minden élményt megvitattam vele, hogy ő hogy látná a történéseket, vele akartam megosztani mindent, mintha ott lett volna...
Hazatértem után is várt egy hetet, hogy végre én tegyek lépéseket felé. Öt héten át nem hiányoztam az életéből! Máig nem értem, ez miféle ego-játszma volt, mitől félt? Utóbb se engedte a fülénél beljebb az infót, hogy minden kilométeren, és szinte minden gondolatomban és néhány álmomban bennem volt, átvittem egy fél földrészen, aztán egy egész országon keresztülcipeltem gyalog, és egyik célom az ő - ezen keresztül persze önmagam - jobb megértése volt. Öt mondatnál többet nem is hallgatott az utamról, ez is róla szólt, szerinte ennyivel mindent elmondtam. Öt mondat áll szemben avval, hogy a nyilvános beszámolómon három órán át hallgatták csak azt, ami idegenekkel megosztható, anélkül, hogy egy szó turisztikai, vagy túl intim élményt meséltem volna.
Egyik "barátja" a boltszomszédom, az ő véleménye az volt, hogy ha egy nő ennyi ideig nem nézne rá, ő végleg hátat fordítana neki.
Talán az Út után lehetett volna méltósággal, s legalább a részemről szeretettel szakítanom, ha erős vagyok. El kellett volna engednem, nem visszarántani, hanem megvárni, míg a hisztije-durcája csillapodik, s ha nem jön be továbbra sem, akkor behívni, és ha fájó szívvel is, de mosolyogva, elegánsan, a szép pillanatokat felidézve elbúcsúzni. Talán akkoriban, mikor a Nyolc hónap-ot írtam. Így utólag ezt látom. A szerelem azonban nem mérlegel. Úgy tűnik, szerelem, szenvedély csak bennem van, ő talán sosem volt még szerelmes, túl a kémián tán fogalma sincs az érett szerelemről. S ha az érzelmeim olykor blokkolódtak is, bekapcsolt a tudatom, hogy nekem ebben a kapcsolatban kell minél közelebb kerülnöm az önzetlen szeretet képességéhez, nem futhatok el...
Valamiért ezt a poharat fenékig kellet ürítenem, meg kellett tapasztalnom nem csak a teste minden ízét, de a lelkéét is, s vele a magamét is. Önismereti túra, ahol tovább bővült az emberismeretem. Tán még hasznát vehetem ebben az életben is.

Szinte semmilyen élményt nem tudtam vele megosztani, a felszínen túl nem érdekelte semmi. Egy film vagy egy színdarab alatt is de sokszor gondoltam arra, hogy ez hogy tetszene, mit gondolna róla? De ő se a színházat, se a filmeket nem szereti, mert a fikciók nem érdeklik. Csakhogy úgy látszik, a valóság sem érdekli, és önmaga sem érdekli, valójában egy igen szűk világon kívül semmi nem érdekli. Süketen és vakon, semmit nem értve, és megértésre se törekedve valóban egy igen-igen pici világszeletkében érezheti biztonságban magát, ami ezen túl van, annak a létezését is jobb letagadnia. Az a szűk kis világa miért épp destruktív, amikor léteznek kis világok konstruktívak is? Gondolom, mert úgy véli, azok a rossz emberek, azok a szociopata despoták és diktátorok, akikre felnéz, már nem félnek, és semmilyen rendszernek nincsenek kiszolgáltatva, mert maguk a rendszer. Belső erő híján a rettegés felülír mindent, az etikát is.
Nyáron, mikor kikapcsolták nálam az áramot, több alkalommal szállodába kellett mennünk, őt a kényelmetlenség érdekelte, a "miért" kérdése mögött bosszúság hallatszott. Nem válaszoltam, nem volt kinek.

Nekem ez az ember mégis kedves, nagyon kedves, érzem minden rezdülését, s szeretem, ahogy szeretni bírok, mert magamat szeretem meg benne lépésről lépésre haladva , az iránta érzett dühöm is a saját gyengeségeim benne tükröződésének szól. Nagyítós tükör ő számomra, s nehéz látnom önmagam hasonló oldalait... Hogy könyörtelen vagyok, ha nem is úgy, mint ő, de az indulatos igazmondásommal. Még mindig azon imádkozom, hogy "Add Teremtőm, hogy ne csak Lássam, de Szeressem is az embereket!" Mert észrevételt tenni ugye lehet másképp is. Számos elavult korlátomba kapaszkodom görcsösen én is, rugalmatlanságomról ízületeim mesélnek.
N. szerint évtizedek óta azt sugározza felé a talpnyaló környezete, amelyet kényelemből bevonzott maga köré, hogy jó apa, jó üzletember, irigylésre méltó, erős vezér, nagyvonalú támogató, ahol tud segít, és jövök én, aki kb. minden szerepében megkérdőjelezem, hát semmin ne csodálkozzak. Igen, hát mind védjük az énképünket, ki görcsösebben, ki kevésbé... azt hiszem, aki nem szereti magát, az ragaszkodik, kapaszkodik jobban a kínos alapossággal felépített belső díszleteihez. (Ahogy a külsőkhöz is. Imádja a házát, állítólag ezért se válik el... Most hallom Pál Feri atyától, hogy az önbecsülés-hiányos emberek választanak emberek helyett tárgyakat. Amikor szükségük lett volna rá, amikor sérültek, nem volt ember akibe kapaszkodhattak volna, csak tárgyak. )
Az elkerülési manővereiből látható, kellemetlen lenne a világ valóságával szembesülnie. Benne is a félelmeit idézné fel. "Engem csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott állnom"- mondta egy koldusra. "Az életet életszerűen kell élni."- szokta mondani. De vajon hogy csinálja, ha sem önmagával, sem a körötte levő emberekkel, se a világgal amelyben él, nincs tisztában - az üzleti és társasági életnek egy pici, általa már ismert szegmensén kívül -, nem tudja mi miért történik? Egyszer kérdeztem, s tényleg azt válaszolta, nem tudja mi miért történik.
Én jobban látok, nem kell a hályogtól tartanom. De nem sokat ér, ha a látottakat nem tudom szeretni, valójában sokszor én se fogadom el a valóságot. (Ó, az agresszív kommunikáció, még ha más-más helyzetben, viszonyokban is, de szintén közös az egónkban.) Róla is tudtam sokkal korábban, hogy milyen, azért kerültem, aztán hogy vonzódni kezdtem, mégsem fogadtam el a valóságot, elbizakodottságomban azt reméltem, annyira jó vagyok, hogy velem majd más lesz.
Szerinte Magyarországon senki nem hal éhen, és a nyugdíjasok se nélkülöznek, nekik mindegy, hogy ötszázzal több vagy kevesebb a nyugdíjuk, nincs már szükségük semmire. De hát szerinte olyan sincs, aki ne tudná kifizetni a gyógyszerét, éhen se hal senki nálunk, kilátástalanságában öngyilkos se lesz, és például a fog annyira nélkülözhetetlen dolog, hogy a megcsináltatására mindenki kénytelen áldozni... (A síelés, a vitorlázás és a tenisz pedig nem a jómódúak hobbija.... én meg bizonyára kedv híján nem művelem egyiket sem. Egyébiránt mindez ismerős a kormány polgárokhoz való hozzáállásából. Viktorunk fején is búra, az övén is.)
Biztosan állítja, hogy tehetség nem vész el, a tehetséges gyerekeket kiemelik és támogatják.
(Egy társadalmi szinttől felfele talán, ám alatta még arra sincs mód, hogy kiderüljön ki miben tehetséges, de ő ezt sem kívánja látni.)
Ő sem gazdag, mondta nekem, mikor a kasztkérdést hoztam elő, ám ez az állítása nem zavarta abban, hogy néha dühösen ordítson, hogy vegyem tudomásul, az az élet valósága, hogy akinek pénze és hatalma van, az többet megtehet. Hát igen, vélhetően ő is frusztrált a Csányi-félékkel szemben, s ezt így, lefelé tudja szó szerint levezetni.
Sokadszor volt már nálam, mikor megjegyezte az udvari gazra, hogy a füvet igazán megcsinálhatnák. Nem vette észre, hol van. A szomszédomban napi húsz órában hangszigeteletlenül dübörgő kazánházra pedig, hogy egy kis zajt el lehet viselni. Neki egy-két órára, az általam feltett háttérzenével, vagy a napi kétszer két óra geo-szünetben sikerült. A félbehagyott ház beruházói számára is talált mentséget: elfogyott a pénzük. (Már az elején, az alapozásnál, falazásnál, és már az előző lakóparknál is?) Egyszer kérdeztem, hogy mit gondol ő az áldozatairól. Szerinte neki nincsenek áldozata. Hm...
Tévé-, újság- és hírfüggő, de csak a "tények", adatok érdeklik, a mögéjük mutató műsorokat, lapokat, cikkeket átugorja.
Noha a "lyukas harisnyám helyett újat vagy villamosjegyet vegyek?"-típusú dilemmákról se tud semmit, már az árnyék leghalványabb jele elől elfordul. Nem tudja, milyen naponta ócska helyről indulni, ronda környéken nyomorgó és büdös emberek között átjutni a városon, és ugyanerre az ócska helyre, zűrös és gyorsan pusztuló házba visszaérkezni. Verbálisan is kifejtett világszemléletével millióké mellett az én életformámat is letagadta. Az én életformám, na pláne rosszabb nem létezik Magyarországon, de ha mégis, semmiképpen sem az ő közelében, és a szülők, a genetika és nemtudommégmi, de valami olyasmi a felelős, ami szintén távol álljon tőle.
Azt hiszem, társadalmi pozícióban alatta levő nőkhöz szokott közeledni, mert öntudatlanul az egzisztenciájával is imponálni akar (hiszen nem bízik önmaga szerethetőségében), de abban biztos vagyok, hogy ekkorára, mint velem, még sosem nyílt a társadalmi olló.

November közepén kezdtem el rettegni a ráktól, ugyanakkor féltem attól, hogy neki komoly szívproblémája lehet. Helyesen tettem vagy sem, próbáltam érzelmileg megzsarolni, hogy elmegyek orvoshoz, ha hosszú hónapok ígérgetése után végre ő is kivizsgáltatja magát... csakhogy a jelek szerint nem voltak érzelmei, amivel zsarolhattam volna. Mikor megtudtam, ha akarnék, se mehetnék orvoshoz, ő becsukta a szemét és az emlékezetét (elfelejtette, az ígéretét, hogy a napokban elmegy orvoshoz, egyébként sincs ideje ilyen hülyeségekre, ahogy az is kiment a fejéből, hogy nekem mammográfiára kéne mennem, és elfelejtette velem összekapcsolni, hogy a nővére későn diagnosztizált mellrákkal távozott), többszöri hallás után is csak alamizsnát ajánlott következetes figyelem és együttérzés helyett, azt hogy elvisz orvoshoz. Nem kértem, s ő megnyugodott, hogy mindent megtett, én vagyok a hülye. Soha nem kérdezett rá, hogy alakult a dolog! Arra sem, ha nem tudok orvoshoz menni, mi lesz az összes többi krónikus betegségem kezelésével, a gyógyszereimmel...

"Ki miben születik, abban hal meg."- szerette idézni ezt az állítólagos talmudi gondolatot, evvel magyarázva elméletét, hogy az ember nem változik, tehát ő sem.
"Minden ember a saját határait a világ határainak tartja."- úgy sejtem, ezt Schopenhauer nem magáról és a nyitott elmével gondolkodókról mondta.

Fájt, hogy mikor hetekig könnyeimet nyeltem a boltban, ő megsejtve a bajt, egyre ritkábban jött be, és ilyenkor is avval, hogy de jó nekem, mert boldog vagyok, nincs semmi gondom meg hogy azért is jó nekem, mert közvetlen kapcsolatban vagyok Istennel. Vagy azzal nyugtatta magát hangosan, hogy épp csak rossz passzban vagyok most, hiszen a lánya is a párja miatt... Annyira jól voltam, hogy vele az utcán, a fiával a boltban, és a vevőkön kívül szinte bárhol veszekedtem, a szünetekben pedig akár a pult mögött állva is folyt a könnyem nagy boldogságomban. Hogy milyen közvetlen kapcsolatban vagyok Istennel, arról az életem mellet az ugyanolyan süket fülem árulkodik, mint amilyen az övé.
Fájt, hogy nem figyelt rám, miközben úgy éreztem, elvárja, hogy bajaim közepette is az ő komfortérzetét szolgáljam.
Hiányoztak az ősztől elmaradt reggelik, ebédek is. A hosszú caminós szünet után ismét két hónap fájt a közelsége nélkül, amíg azt gondolta, ha nincs fizikailag "elég jól", elég hetente egyszer-kétszer rám köszönnie. A "titokzatos N." tanácsára félretoltam büszkeséget, és kértem, hogy találkozzunk, szükségem van rá, ám halogatott, hárított, de az továbbra is érdekelte, hogy megcsalom-e. Mégis kivel? Nem látott engem... Önbecsülés híján, tartva az összehasonlítástól még mindig versenyzett egy képzeletbeli valakivel, noha az intimitásban már réges-régen behódoltam neki. Függővé váltam. És a puszta - ámbár hiányos - léte elég volt nekem ahhoz, hogy megóvjon sok ostoba kalandtól. Épp csak hogy elég, de elég volt.

November óta nem akartam, nem tudtam vele beszélgetni, túlérzékenyen érintett a közönye, cinizmusa, hedonista fecsegése, hát inkább ne beszéljünk. Vágytam rá, hogy bejöjjön, hallgasson, és csak nézzen rám kedvesen, boci szemekkel, ahogy korábban olykor, de hiába.
Egy éven át olvadt el a testem-lelkem ha csak megláttam az utcán, és nem zavart - ami mindenki másnál zavart volna -, az 'öreges" ételmaradék a fogai között, sóvárogtam egy nem elkapkodott, igazi csókjáért, egy mély, őszinte tekintetéért.

Noha ezen már meg se lepődhettem, mégis az fájt a legjobban, hogy amikor rám borult az éjszaka - melynek csak a közeledtét pillantotta meg, mélységét elképzelni se tudja -, épp arról mesélt, hogy nevettek ki az unokájával egy hajléktalant (a Vitorlás egyszer dicsekedett, hogy ők ketten sok pénzt áldoznak jótékonykodásra... hát igen, láthatóan legfeljebb a köreikben divatos alapítványoknál, egymás vállveregetésére...), már nem bírtam tovább a mosolygást, meséltem néhány dolgot mutatóba az én jelenemből, és akkor messzire, az eddiginél is messzebbre szaladt. Ez a meghitt zenehallgatás, hospise-os gyászmunka napján történt, majd két nap múlva benézett,de csak az ajtóból kérdezte, hogy "bár nem érdekel, de hogy vagy?" Ez vicces is lehetett volna, ha előtte nem kerül el. Kilátástalan helyzetemben a cérnám megint elszakadt, láttam, hogy futtában max. fél percig "érdeklem", ez is csak egy párbeszédnek álcázott monológ, s rámordultam, hogy miért kérdi, ha nem érdekli, én már nem tudom tovább szórakoztatni, menjen szórakozni a kasztbeliekkel. Kioktatott, hogy ne mondjam meg neki, mit tegyen, majd pillanatokon belül valóban velük lovagolt el a közeli kávézó irányába... Úgy látszik, történjen másokkal bármily katasztrófa, földrengés, tornádó, csapjon beléjük a villám, a legfontosabb mindenek felett mégis az ő egója. Ritkán és a korábbinál is felületesebben nézett felém, úgy láttam, lélekben még úgy se volt ott.
Pedig azon a hospice-os napon egy pillanatra láttam a szemében a megértés fényét, aztán persze nyomban a "miért kell ezt nekem hallgatni?" és a "mit akarsz, fogadjalak örökbe?", "mondj egy összeget, mibe kerül(sz)?" kezdetű - bántó, lealacsonyító, már-már prostituáló - hárítási manőverbe fogott. Amiben sokakkal (és pillanatnyilag még nem is a legszegényebbekkel) együtt én is élek, azt ő még hallgatni se akarta. Ha az agyába olykor be is jut valami, de a szívébe nem, akkor az agyából is törlődik, 10 másodperc, 10 perc vagy 10 nap múlva. Oly erősek a félelmei, a hárító mechanizmusai, hogy századszorra se hallja, nem látja, amit pedig már kilencvenkilencszer. Törli az agyából mindazt, ami sérti a komfortérzetét.
Nem vártam el tőle anyagi támogatást, mert könnyű szívvel és körültekintő értelemmel adakozni nem tud, én pedig nem szerettem volna megerősíteni abban a hitében, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni. Azért őt se lehet.
Az aránytalanul magas borravalóit visszautasítottam, ha rám erőszakolta, akkor utána vittem, vagy beadtam a szomszédba, hogy adja oda, ha nála jár. Kérni se kért, nem alakult ki a bizalom légköre... bár ha mélyen magamba nézek, most látom, hogy valójában vártam... arra, hogy egyszer odafigyel rám, és felajánlja, hogy segít ebben-abban. De hát érzelmileg se támogatott soha, így pénzt meg nem fogadhattam el.
Itt némi ambivalenciára bukkanok most. Ha tagadta az életformámat, ha szerinte hülyeség az hogy léteznek kasztok, és kasztkérdés sincs, akkor miért félt attól, hogy csak a pénzéért szeretném...? Emlékszem, még az elején említettem egy aggodalmamat, hogy ahol túl nagy volt a társadalmi, egzisztenciális, vagy kulturális különbség, azokban a kapcsolatokban végül mindig én voltam a vesztes. Ezt is lehülyeségezte. Aztán tessék...
Mindössze egyszer fogadtam el száz eurót, amit a Caminó előtt adott egy kávéért. A Camino azmás, minden ego-játszmán, büszkeségen fölül álló cél volt. Jól esett, figyelmességnek éreztem, nem alamizsnának, és nagyon hasznos volt, abból jutottam el Barcelonától Pamplonáig, meg még egy zarándokmenü is futotta belőle. Enélkül a pénz nélkül egy sokat éhezhettem volna az úton, hogy a szükséges vonatjegyet ki tudjam fizetni. Utóbb, hogy hátat fordított nekem öt hétig, már úgy értékeltem, hogy megalázott, mert nem volt más szándéka, mint kifizetni az előző hónapokért, és az ötlet is tán csak onnan jött neki, hogy indulás előtt megmutattam a félelmeimről szóló posztomat. Nem tudom... de az is lehet, hogy csak utóbb, rossz szájízzel magyarázom így.

"Sok minden összekapcsolhat a társaddal. Egy gondolat, egy mosoly, egy csók, egy szeretkezés. Néha az érte való elmélyült ima megrendítőbb hatású lehet, mint a legforróbb ölelés. De lehet szeretni egy csekkel is - ha éppen pénzre van szüksége. A szeretetnek nincsenek kategóriái." (Müller Péter )

December huszadikán délelőtt nézett be hozzám magától utoljára. Úgy lépett be, hogy "én már nem is kérdezek semmit", ám annyira bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes, amennyire őszintén képes? De egy ilyen év után hogy hihettem volna el? Fecsegtem valami humorosat a hétvégi vevőkről, ő pedig megkérdezte, bent leszek-e délután is... aztán nem jött többé. Mit mondhattam volna annak, aki a márványpalotájában retteg az "elszegényedéstől", és félelmeiben nem mer szembenézni a saját fejére húzott burán túli valósággal? Épp a félelemmentességet, a pénzhez való harmonikus viszonyt szerettem volna megtanulni tőle, ó én buta, és ő szegény Kedves, aki jobban fél nálam!
Amikor a szomszédaim nem hívtak meg a karácsonyi összejövetelre, engem csak a kirekesztés bántott, nem vágytam közéjük, ám amikor kedvesen felajánlotta, hogy menjek nyugodtan, majd azt mondja, hogy vele vagyok, azt éltem meg, hogy már megint semmibe veszi az önbecsülésemet, nem látja, milyen megalázó lenne ez a többiek előtt. Noha azt is észrevehettem volna, hogy önmagához képest milyen nagyvonalú.Önbecsülés... azt hiszem, neki sincs, ezért igyekszik külső díszletépítéssel legalább látszólag pótolni, hát hogy tudná velem kapcsolatban az önbecsülés létét kezelni?
Megint és mindig olyasmit szeretnék kapni tőle, ami nincs benne. Érzelmi analfabéta. Azonban mint az ábra mutatja, én is legfeljebb béta vagyok.
Ünnepek előtt néma csönd, tudom, hogy járt a szomszédban, ám nekem se karácsonyra, se újévre egyetlen szó sem... No de a biztatóbb időkben sem állt mellettem, bajomat, örömömet ritkán és csak felszínesen tudtam megosztani. Nem használtuk ki az objektív korlátok mellett rendelkezésre álló időt. Akkor is nagyon sokadik helyen szerepeltem a fontossági listáján, amikor még szem előtt és kéznél voltam, mikor még nem kellett gondok tükrét látnia bennem, ezután még annyi figyelmet se fog nekem szentelni. Egyrészt mert kényelmes ember, tehát mindenképpen így alakult volna, ha elmegyek onnan. Másrészt mert mit is csinálnánk már együtt? Beszélgetni közös nyelv híján egy ideje nem tudunk, az általa értelmezett szex neki egyre ritkábban működik, az általam mutatott út, a befelé mélyülő, kifelé adakozó, léleköleléssel gyönyörhöz juttató intimitás pedig számára kevéssé értelmezhető.

"Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat?" (Popper Péter)

És hát ez így már nem az az izgalmas és a haverok elismerését kivívó vadászkaland, a hódítás, ahogy indult, hogy a szép kis bolttal rendelkező 21 évvel fiatalabb nő, aki az utca szerint mindenkit szeret, csak úgy sugárzik, de épp őt nem...

A napokban a bezárt boltban volt dolgom. Az utcán megszólítottam, volna-e kedve jövő héten velem ebédelni? Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nem lehet így búcsú nélkül lezárni. Na erre a szokásos... Hát tényleg mindegy, hogy valakire rádől-e a ház, esetleg bent is ég, ő csak játssza tovább ugyanazokat a ego-játszmákat. Megjegyezte, hogy sajnos a gazdasági helyzet miatt alig van dolga, azonban másnap jön egy bécsi barátja, majd kiderül, hogy a következő héten melyik napon megy ki hozzá, de az általam felkínált két napból valamelyik biztosan megfelel majd, de ő csak előző nap tudja majd megmondani. Mondom, megint elfelejtesz majd felhívni, én meg nem hívhatlak. Dehogy felejt! Hiszen épp most kérdezte a szomszédomat, mi van velem. De ha valóban érdekli, miért nem tőlem kérdezte? Továbbra sem a Holdon élek, telefonom is van még. Láthatóan most se érdekeltem igazán, legfeljebb egy felszínes társasági csevej erejéig.

És ha másnap tudja meg, mikor megy a jövő héten Bécsbe, egyébként meg nincs életbevágó dolga, miért nem tudja holnap megmondani, hogy mikor jó neki, és miért kell megint nekem két egész napot a levegőben lógatnom? Vagy miért nem mondja, hogy nem akar?
Nem fogja fel, hogy mások nem úgy élnek, mint ő és körei. Hogy helyettünk nem intéz el mindent a könyvelő és a hivatalokban lefizetett és más egyéb szolgák, hogy mi napokig magunk babrálunk adminisztrációval, aztán újabb napokig sorban állunk a hivatalokban, hogy nekünk a város két távoli pontja között órákig kell tömegközlekednünk, hogy mi másoktól függünk, másokhoz kell napi szinten a legapróbb dolgainkkal is igazodnunk, jóval előre kell bejelenteni, szólni, de még fizetett mesteremberhez vagy szolgáltatóhoz is nekünk kell igazodni... ki vagyunk szolgáltatva, nem milliós üzletek miatt, csak a napi apró-cseprő ügyeinkkel... hogy nekünk nem úgy van, hogy csak kényelmesen átröpködünk ide meg oda, tehát nekem két egész napot kell számára fenntartanom, úgy, hogy ő nem is veszi komolyan, és meglehet, hogy hiába. Én ráadásul néhány napra bekönyörögtem magam egy vidéki ismerőshöz, s a szívességért cserébe az a minimum, hogy előre meg tudom mondani, mikor mennék, most ezt a két napot számításba se vehetem.

Bebizonyosodni látszott, hogy mintha azt sem értené, ha az ember egy szívéhez közelállóval találkozik (amennyiben e találkozást a felszínesnél mélyebbnek szánja), már előre ünnepre díszíti a lelkét, és evvel nem szabad játszani, visszaélni. ...Így megy ez egy éve.

Még azt is megjegyezte újra, hogy ők is csődbe mentek az étteremmel, mintha összehasonlítási alap lenne, s újabb indok, hogy nem kell velem törődni. És nem is tette, ebben a mondatban is magára figyelt, nem rám. Ahogy egy gyászmunkánál is figyelemre van szüksége a gyászolónak, nem arra, hogy valaki a saját gyászait sorolja.
Annyi indulattal kérkedik avval, hogy ő se magyarázattal, se kifogással nem tartozik senkinek, mint aki a környezet megtévesztése mellett leginkább azon igyekezne, hogy önmaga elhiggye, de konfliktust okoz benne, hogy ez nem nagyon sikerül. Azt bizonygatja, hogy ő kívül és fölül áll az emberiség értékrendjén, és nem tartozik felelősséggel... Hogy is van az a bizonyos három vezető tünet? Nem tanul, nem szeret... de szorongani még szorong, ezt próbálja erővel elfedezni.
N. szerint ha szükségem van rá, igenis hívjam fel, nincs miért aggódnom, nem árthat nekem. Nem, valóban nem, ám csak hiszti lenne belőle, dühöngés, nem örömteli, vagy legalább építő együttlét. Ha szerinte rendben van, hogy semmilyen kapcsolatfelvételi lehetőséget nem ad nekem, átgondolni se hajlandó mondjuk az elektronikus levél biztonságossá tételét, mert a rettegése felülírja a józan eszét, az egyrészt eszköznek tekintésem megerősítése, másrészt... ez a kapcsolat így már végképp nem működtethető.
Mostanában ért utol a gondolat, hogy amikor hetekig felém se nézett, akár a Camino után, akár ősszel, akár év végén, ezekkel a játszmákkal szándékosan túl akarta feszíteni a húrt, hogy én szakítsak vele. Korábban ez nem merült fel bennem, mert amíg szem előtt és kéznél voltam, számára kényelmes, tehát könnyű volt visszatérnie hozzám. Most már nem kényelmes, és annyi felelősséget se tud vállalni, hogy kimondja: vége. Annyit se, hogy most szembenézzen velem, amíg kimondom.

Egy év szorongása, frusztrációi, megemésztetlen és kibeszélhetetlen fájdalmai, sérelmei bennem köszvénnyé keseredtek, a korábban szomatizált bajok mellé.
De én tettem ezt magammal. Az testi-lelki függővé válásom keseredett meg. Meglehet, hogy mégis voltak kimondatlan elvárásaim, melyek egy részét magam előtt se vállaltam fel, ám a többit se tudtam felé jól kommunikálni. Végül is az ő egója és köztem az én egóm áll. Én vagyok egy cseppet tudatosabb... ám ehhez még közel sem eléggé.
Azt meg végképp nem tudhattam - bár a félelem mindig ott bujkált bennem, próbáltam reménnyel felülírni -, hogy sok év után újra tragikusra fordul a helyzetem. Ha tudom, mégsem fogtam volna bele ebbe a kapcsolatba. Ahol nagy volt az egzisztenciális vagy kulturális különbség a másik javára, ott végül mindig én zúzódtam szét. Januárban, mikor szintén bajban voltam, de nem tűnt kilátástalannak a helyzetem, azt gondoltam, itt a tanulnivaló, hogy most másképp legyen, feloldjam a fenti problémakört. Ám még azt a leckét se sikerült megtanulnom, most pedig egzisztenciálisan még lejjebb süllyedek.
Minden terhem könnyebb lett volna, ha legalább az utolsó hetekben mellettem áll, velem érez, nem hagy magamra.

Sokszor éreztem, hogy belehalok ebbe a kapcsolatba, annyira fáj. De csak az egóm agonizált, és még egy ilyen év után se holt hamvába....
Mindennel együtt, sőt épp a mindennel együtt, a legjobb barátom mellett ő eddigi életem legnagyobb tanítómestere. Amit az Univerzum általa akart tanítani nekem, az talán még évekre ad gondolkodni valót, ám az elképesztő ellentétek nyilvánvalóvá teszik, hogy kölcsönösen volt feladatunk egymással.
Szinte minden percében szerepet játszik, pechjére engem meg jószerével csak az a félős kisfiú érdekel, akit álarccal, díszlettel takargat. Fél, hogy a rákpáncélja alá nyúlok, s megsérül. Pedig a szívem ennek a gyereknek nyílt meg, nem a cinikus, hatalommániás gengszternek.
Ő anyakomplexusos, nekem apakomplexusom van, amit ő külső megjelenésével meg is idézett bennem. Hát ez is elképesztő hülye párosítás! :) Belül gyerek, kívül apa, ahogy oly sokan. Nekem mindenesetre megint egy újabb rúgás afelé, hogy méltóztassak végre felnőni, saját anyám és apám lenni, nem másoktól várni a hiányaim pótlását. Én se pótolhatom mások végzetes hiányait.

Tetejébe még külsőre sem tetszett a szememnek. Fura idegen világ volt a rókaarcától a cipője fazonján át a szőrmekabátjáig... és az őt körülvevő társaság is. Váratlanul mégis megszületett a kémiai vonzás... ami nélkül lássuk be, felismert feladat ide vagy oda, nem adtam volna meg magam. (Mulatságos, hogy Istennek megvannak a maga csapdái, amivel odaterel bennünket, ahol épp dolgunk van. Talán érthető, ha a szabad akaratomnál fogva se mondtam nemet.)
Túlélő taktikáját a struccpolitikára építi, ilyen játszótársakat választott maga köré, erre jövök én, és megszegem a "nem lát, nem hall, nem beszél" játékszabályát a magam szőnyeg alól kisöprő mentalitásával.
Környezetében tekintélye van. Előttem meg nincs. Ehelyett tanultam őt szeretni, amit nem tudott értelmezni. Én egészen más értékek mentén tisztelek valakit, ehhez se életkornak, se egzisztenciának nincs köze.
Sosem nézett "lefelé" úgy, hogy lásson is. Erre megkapott engem, mint nagyítós tükröt, hogy közelebbről láthassa azt, amitől félelmében mindig elfordította a fejét, és a létezését is letagadta. Az a bizonyos társadalmi olló, ami itt túl nagyra nyílt... Sosem azonosította, nem figyelte meg a saját érzelmeit, azoknak okát, sem a motivációit, nem nevezte néven a démonjait, ezért nem ismeri fel másokét sem, nem látja magát, így az évtizedes "barátait" sem. Az intellektusom, az empátiám, a szociális jártasságom, az hogy szélesebb spektrumát és nagyobb mélységeit jártam meg az életnek, hogy intenzívebbe élek, látok és képes vagyok szintetizálni, no és a türelmetlenségem, épp elég ok, hogy ösztönösen megriadjon.
Bennem egy moralizáló protestáns prédikátor és egy frusztrált forradalmár is megrekedt valaha. Őt dühíti a róla szóló észrevétel, kritika. A - bár más-más helyzetben kiélt - agresszív kommunikáció közös az egónkban. Hát szépen összejöttünk! :)

Ó, ahogy valaki nagyon jól rávilágított, valamiért egész életemben avval büntetem magam,hogy fellépek olyan sakktáblákra, ahol én vagyok a legelső feláldozható paraszt!

Egy éven át hiányzott, a bőre, a szeme, a mosolya, a hangja... majd most már mindig hiányozni fog. Nem vagyunk pótolhatóak.

Ez a remény meghalt.

Utóirat jan. 30.: Amitől féltem... hát persze, hogy nem hívott fel múlt szerdán és azóta sem. A saját kérdésemre nem tudom a választ, ahogy a Caminón és utána se tudtam, amikor öt hétig nem keresett, várta, hogy én keressem. Most tudnia kell, hogy erre nincs módom, épp ő tiltotta le kézenfekvő módokat. Nem, nem megkért, és egyenrangú félként ajánlott valami megoldást, hanem zsarnokként, alternatíva nélkül tiltott. Én meg hagytam magam, mert a zsarnok apámnak is hagytam magam, s még mindig nem nőttem fel....
És így hogy zárjam le ezt a kapcsolatot? Nem szívhatom magamba a szeme látványát, nem mosolygunk utoljára egymásra, nem érintjük egymás kezét melegen, szorult szívünk dacára és vigaszára...? Hogy a méltó lezárás meglegyen. Már megint ábrándoztam valamiről, amihez egy nála felnőttebb ember lenne partner. Már megint nem fogadom el a valóságot, ahogy ő is képtelen elfogadni azt. Hogy ő 65 évesen még képtelen, szomorú, na de az még szomorúbb, hogy én az elméletileg nagyobb tudásommal is az vagyok.
Decemberben, a közeli régiségesnél vettem egy ezüst cipőkanalat, mikor egy barátom az előszobámban felkiáltott, hogy "egy öreg emberrel kavarsz, és nincs cipőkanalad?" Emlékszem, még a boltban kiszidoloztam, és aztán hogy hová tettem... nincs meg. Ahogy Ő is kilépett az életemből, talán a cipőkanál nyomában.
A napokban felhívott a férfi, akinek tizenkilenc-húsz évesen voltam szeretője, hogy a bolt felé járt, és zárva vagyunk, csak nem bezártunk végleg? Hangjában némi káröröm - ő úgy érzi magát jól, ha okosabbnak, sikeresebbnek mutatkozik másoknál, pozíciójánál fogva érezheti is, egója hasonló jellegű, mint a Maffiózómé, a háttér meg, csak ugyanolyan szerencsétlen.... - segítséget ajánlott a cégeladásban, hogy visszahív, és ő se hívott, se jó hírrel, se rosszal. Szóval itt egy kerettörténet megint.

N. szerint kötődési képtelenség áll Maffiózóm viselkedése mögött, ami együtt jár az elköteleződés képtelenségével is. Igen, ez valószínű a történtek fényében. Számára "minden nő hülye picsa", no persze kiket vonzhatott be az életébe, ha semmit se tudott adni. Aki csak használ, azt csak használják.
(Persze ha a lányáról van szó, akkor meg a férfiakkal van baj.) Mesélte, hogy a volt szeretői már nem érdeklik, tehát egyértelmű, hogy a primér kötődéssel, az anyaival volt baj. Ő isteníti az édesanyját, ám rémlik, hogy nem szoptatta, idegen nőtől kapták cumisüvegben, mert ikrek voltak és "két gyereknek nem volt elég tej", ami inkább úgy tűnik, nemakarás, talán apa igény vagy valami idegenkedés állhatott mögötte. Hogy itt is van frusztráció, az biztos, mert hát ... hogy is mondjam... nem mellmániás. Ő mesélte, hogy azért vette el a feleségét, mert hát a nő is csak 80 százalékos, meg ő maga is annyi, nincs tökéletes. És ő majd a hiányzó 20 százalékot kipótolja... No hát én lehettem a mostani 20 százalék.
Aki nem tud kötődni, az csak használja az embereket.
Voltaképpen minden ismeret a rendelkezésemre állt, az egy év során. Sőt a kapcsolatunk előtt láttam én miféle ember, de aztán megmagyaráztam magamnak, hogy velem majd más lesz, mert nem engedem túl közel, és különben is, én is más vagyok, mint az eddigi nők körötte. Aztán sorakoztak az infók elém, megtelt a korábban jól látott keret részletekkel, s bár büszke vagyok az emberismeretemre, lám ahol nem akarok, ott én se látok az orromnál tovább. Különben is, mint tudjuk, nem az számít, hogy a másik ember milyen, mik a történések, hanem az, én hogyan reagálok rájuk. Hát az utóbbi hónapokban nem ment valami jól.

... Mégis csodás tapasztalat kicsomagolni egy embert a burkaiból, s meglátni meztelenségében, sebezhetőségében, ... még akkor is, ha a csomagolás eredménye számomra nem kedvező. Szép legalább olykor kiemelni a fejem a saját egómból, s megpillantani őt, hogy csakis így szerethető.

Meglepetés, csillagok állása és más ilyen butaságok

2012-01-22T18:48:00.000+01:00

Szerdán bementem a "nagyfiúkhoz" kapaszkodó szomszédomhoz elbúcsúzni. Egyedül volt, nem kellett szerepet játszania. Az előzmények után mégis meglepett, hogy öleléskor belém csimpaszkodott, s szinte sírva kérte, hogy "ne menj el, maradj itt!" (Ezt az őt évtizedek óta "jól ismerő" maffiózó megint nem hinné el.) Ő is csak nekem tudta levenni néha az álarcát, itt a hasonló eredet volt közös pont. Ám míg ő a teljes behódolás útját választotta, én a lázadásét. Értem a sokféle nyomorultságát, amit magára vett azért, hogy megfeleljen mindenkinek, egymás ellenfeleinek is, különösen azoknak, akiket ő példaképül állított magának, és végül az alfa-hímek (Kedvenc Maffiavezérem és a Vitorlás) mégse bánnak vele egyenrangúként, ő is csak "nőszámba" van véve, őt is csak használják. Ezek után persze senkinek nem felel meg igazán, senkinek se barátja. Érzem, értem mit miért tesz, mitől olyan amilyen, és ennek ellenére az utóbbi destruktív, dühös korszakomban őt is megbántottam, lenyilasoztam, holott nem az, csak épp a fentiekből következően befolyásolható.

N. szerint mindkét szomszédom azért (is) neheztelt, igyekezett gyermeki durcával nem tudomásul venni, mert mindkettőjüket magára hagyom. Egyikük se tud másnak, és egymásnak se épp úgy megnyílni, mint nekem. Jaj de bonyolult ez ... és ha így van, akkor ezt a feladatot is elbuktam. Hát hogy tudnék én mindenki lelki gondozója lenni, ha a hajléktalanság, éhezés kacsingat felém, és emiatt folyton pánikban vagyok! A teli hassal is ágáló egómról, az igazság bajnokáról, a valaha bennem rekedt véres szájú protestáns prédikátorról már nem is beszélve...

Ám megint a Camino jut eszembe. A bolt kérdésére azt a választ kaptam, hogy "meg kell tanulni szeretni". Bár tudtam, hogy van tanulnivalóm e téren, mindjárt, hogy magamat is szerethetném, valahogy mégsem értettem, pontosan kit vagy mit kellene a bolt működéséhez szeretni, vagy csak nem akartam érteni. A vevőket se utálom, a szomszédaimat és a beszállítóimat se, és hát miféle válasz ez? Elvégre az élet minden kérdésére ez a válasz. Konkrétabbat vártam. És lám, ha alaposan fel tudnám göngyölíteni, meglehet, hogy kiderülne, valóban valahogy evvel maradtunk adósok, evvel veszett el a bolt.

Akár vonogathatnám is a vállamat, másokra mutogatva, hogy de ők se tudnak szeretni, mégse mennek tönkre... de hiába mutogatnék, mert ha nekik nem, nekem meg az a feladat van előírva, mert valaha bevállaltam - nesze nekem szabad akarat! -, hogy márpedig most feltétel nélkül szeretni kell megtanulni, akkor minden élethelyzet azért kerül elém, hogy ezt a leckét számomra megtanítsa. Még a tanulás üteme is rám van bízva, csak aztán ne csodálkozzak azon, ha baj ér míg vacakolok, lázadozom, ellenállok.

Az utcán megszólítottam Kedvenc Maffiózómat, volna-e kedve jövő héten velem ebédelni? Nem mondtam, csak gondoltam, hogy nem lehet így búcsú nélkül lezárni. Na erre a szokásos... Hát tényleg mindegy, hogy valakire rádől-e a ház, esetleg bent is ég, ő csak játssza tovább ugyanazokat a ego-játszmákat. Megjegyezte, hogy sajnos a gazdasági helyzet miatt alig van dolga, holnap jön egy bécsi barátja, majd kiderül, hogy a következő héten melyik napon megy ki hozzá, de az általam felkínált két napból valamelyik biztosan megfelel majd, de ő csak előző nap tudja majd megmondani. Mondom, megint elfelejtesz majd felhívni, én meg nem hívhatlak. Dehogy felejt! Hiszen épp most kérdezte a szomszédomat, mi van velem. Ha valóban érdekli, miért nem tőlem kérdezte, továbbra sem a Holdon élek, telefonom is van még. Láthatóan most se érdekeltem igazán, csak épp egy felszínes társasági csevej erejéig.

És ha holnap tudja meg, mikor megy a jövő héten Bécsbe, egyébként meg nincs életbevágó dolga, miért nem tudja holnap megmondani, hogy mikor jó neki, és miért kell megint nekem két egész napot a levegőben lógatnom? Nem fogja fel, hogy mások nem úgy élnek, mint ő és körei. Hogy helyettünk nem intéz el mindent a könyvelő és a hivatalokban lefizetett és más egyéb szolgák, hogy mi napokig magunk babrálunk adminisztrációval, aztán újabb napokig sorban állunk a hivatalokban, hogy nekünk a város két távoli pontja között órákig kell tömegközlekednünk, hogy mi másoktól függünk, másokhoz kell napi szinten a legapróbb dolgainkkal is igazodnunk, jóval előre kell bejelenteni, szólni, de még fizetett mesteremberhez vagy szolgáltatóhoz is nekünk kell igazodni... ki vagyunk szolgáltatva, nem milliós üzletek miatt, csak a napi apró-cseprő ügyeinkkel... hogy nekünk nem úgy van, hogy csak kényelmesen átröpködünk ide meg oda, tehát nekem két egész napot kell számára fenntartanom, úgy, hogy ő nem is veszi komolyan, és meglehet, hogy hiába. Én ráadásul néhány napra bekönyörögtem magam egy vidéki ismerőshöz, s a szívességért cserébe az a minimum, hogy előre meg tudom mondani, mikor mennék, most ezt a két napot számításba se vehetem.
Úgy látom, mintha nem értené, hogy ha az ember egy szívéhez közelállóval találkozik (amennyiben e találkozást a felszínesnél mélyebbnek szánja), már előre ünnepre díszíti a lelkét, és evvel nem szabad játszani, visszaélni. ...Így megy ez egy éve.
Még azt is megjegyezte újra, hogy ők is csődbe mentek az étteremmel, mintha összehasonlítási alap lenne, s felmentés lehetne a törődés alól. Önmaga számára biztosan az. Annyi indulattal kérkedik avval, hogy ő se magyarázattal, se kifogással nem tartozik senkinek, mint aki a környezet megtévesztése mellett leginkább azon igyekezne, hogy önmaga elhiggye, de konfliktust okoz benne, hogy ez nem nagyon sikerül. Azt bizonygatja, hogy ő kívül és fölül áll az emberiség értékrendjén, és nem tartozik felelősséggel...

Hogy is van az a bizonyos tünethármas? Nem tanul, nem szeret, és nem szorong. Az első kettő stimmel... Az is kedvenc hárítása, hogy az emberek nem változnak soha. Gondolom, hogy a saját változtatástól, változástól való félelmei kövültek ebbe az axiómába. Hogy is írja a költő? Kapaszkodókat építünk, s mire eszmélnénk, kész is a ketrec. Némely esetben az aranyketrec, ami félelem ellen épült várból börtönné lesz. Kilépni, a megszokott rutinon változtatni kockázatos, jobb inkább ez a rossz, ahol az összes ismert szerep, játszma biztonsággal eljátszható. Szerintem nem akarja, ezért nem is érti, hogy mi történik vele és körötte, nincs hozzá bátorsága, rövid távon kényelmesebb a struccpolitika.

A Rák jegyében született, érzelemorientáltság még ha éretlenül is, családcentrikusság, sérülékeny puha lényének páncél mögé menekítése jellemzi. Szerintem sok benne a Bika-jegy is, talán az aszcendense, vagy valamelyik ház uralkodója lehet ez. Makacsság, kritikátlanság birtoklás, ragaszkodás a megszerzett kényelemhez, rugalmatlanság, alkalmazkodás csak az érdekei mentén, ugyanakkor következetesség. Mindkettő feminin jegy, talán ezért is vált számomra hozzáférhetővé, egy kőkemény macsóval ellentétben.

Amúgy pedig de jó lett volna időnként visszaolvasni saját írásaimat! Hogy az egyszer már felfedezett spanyol viaszt ne kelljen újra meg újra, és egy adott helyzetben ne későn érkezzen az a felismerés, ami pedig egyszer már a tarsolyomban volt.

Negatív programozás

2012-01-22T16:09:00.000+01:00

Addig siránkoztam, hogy nem lesz egészségügyi ellátásom, amíg most tényleg nincs. Noha rendeztük a mindössze kéthavi tartozásunkat, a tb-t egy hónappal előre is fizettük, ám a rendelők számítógépei még mindig rendezetlen jogviszonyt mutatnak. Hiába az ügyintézők együttérzése és vállvonogatása, a novemberben beadott felülvizsgálati kérelem, amire törvény szerint harminc nap a hivatal határideje, hír nincs, csak piros sáv a rendszerben. A bürokrácia malmainak őrlésébe elvileg akár bele is halhatok (gondolom vannak, akik így járnak), fogynak a gyógyszereim, nem tudok kontrollra menni, sem az új tüneteimmel kivizsgálásra. Azért remélem, megmaradok... és a reménykedés közben ma felvillant, hogy bár a hivatalt ez nem menti fel a felelősség alól, az egészet mégis én idéztem elő.

Férfisátor

2012-01-22T14:44:00.000+01:00

‎"... Sebzetten piheg a Föld, de mindig új erőre kap.
Különösen azok segítik, akik vele szenvednek. Akik a székükben ülnek, és nem tesznek semmit. Csak ámulnak, és csodálkoznak, és gyönyörködnek. És rá tudnak csodálkozni a Kelenföldi pályaudvar előtt álló ócska bódé sorjás vasalására, a kétségbeejtően foltos aszfalt-járda, s a rések közül előbújó fűcsomóra.... És szeretni tudja azt az embertársát, aki kitalálta, hogy a tűzoltóhomokot ebben a plasztik-ládában tárolja, és irgalommal gondol arra az ismeretlenre, aki az amúgy is ronda műanyagba egy fémpántot s arra lakatot ügyeskedett.
Mennyi sebzett embertársad keze nyomát veszed észre egyetlen pillanat alatt. Mert míg az elrontott aszfaltcsíkot nézed, a kocsmát is látod, ahol szomorú sörüket isszák munka után a férfiak, szutykos baseball-sapkájuk izzadt koronája alatt felböfögik, ugyanazokat a történeteket nap mint nap, majd bizonytalan, nehéz léptekkel indulnak haza... Haza? És már látja isten a fáradt hazatérőt, s irgalmas álommal takarja be.
Ha látsz, és a helyeden vagy, akkor látod őket, és irgalmazol - mert gyönyörködsz. Nem abban, hogy milyen a nyomorúság, hanem abban, hogy "mégis", "mindezek ellenére" az ember a legtöbbre hivatott teremtmény a földön. És akt szánakozva néztél az előbb, mert visszeres lábú pincért, fáradt kalauzt láttál, abban felismered az elvarázsolt királyt. Mert egyetlen pillanat alatt lehet belőle is király. Csak el kell foglalnia a helyét.
És nem mindegy, hogy a te szemedben mint lát! Ez a te felelősséged. Mert ha féregnek látja magát, az a te bűnöd és gyengeséged, és ez azt jelenti, hogy nem vagy a helyeden. Ha férgeket látsz, eriggy és keress, meg ne állj! Meg ne állj, csak akkor, ha királyokkal teli vidékre érsz!..."

(Zöldy Pál magatartáskutató,www.ferfisator.hu Forrás: Camino Magazin)

Két tüntetés hírei nyomán

2012-01-22T14:40:00.000+01:00

A szombati szimpátiatüntetéshez: Ez az ország antiszociális személyiségzavaros. Nem tanul, nem szeret... és úgy tűnik, jelentős része nem is szorong, félelmét úgy oldja, hogy kritikátlanul csatlakozik egy a Vezérben szintén kritikátlanul bízó nyájhoz.. A népesség nagyobb, infantilis hányadának még mindig szüksége van egy cáratyuskára. A mózesi negyven év kevés levetni a paternalista rabszolga-identitást. Lázadónak álcázva magukat valójában görcsösen kapaszkodnak az anakronisztikus járókeretekből gyártott börtönrácshoz, mert félnek a szabadságtól.
Ez az ország következmények nélküli ország. Mindig mindenki megúszásra játszik, és eddig sikerült is következmények nélkül rombolni, lopni, csalni,, tehát folytatják tovább. Azonban nem lehet a végtelenségig mindent megúszni. Ha ők most nem buknak el, egyszer mi fogunk helyettük, de nagyon.

A vasárnapi sajtószabadságos, Klub-rádiós megmozdulásról röviden annyit, hogy a beszűkült gondolkodás valóban nem oldalfüggő. Vannak még, akik prófétaként tekintenek Bolgár Györgyre...

Tömegmegvilágosodás nem létezik. Egyénként rajtunk múlik, hogy mentálisan, spirituálisan sikerül-e felülemelkednünk mindezen.

Bátorság szerelemhez, szeretethez.

2012-01-21T23:41:00.001+01:00

"Az a valóság, amikor igazán szeretünk

Müller Péter gondolataiból

Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - hogy visszataláljon hozzám.

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a „valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a „senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy „Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: „Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem „vérre megy”, erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon,mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám.

De amíg nincs itt, mindig hiányzik.

És fáj." (Forrás: http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/az-a-valosag-amikor-igazan-szeretunk)

Fél szeretni is. Követelőzéssel próbál hiábavalóan szeretetet kicsikarni, de ha csak úgy magától áramlik, nem ismeri fel, természetes emberi sebezhetőségét féltve ösztönösen elszalad. Legfeljebb megvárta, hogy mindannyiszor utána szaladjak, megsimogassam sérült kisfiúfejét, hogy nincs semmi baj, nem kell szeretnie, én majd enélkül is fogom őt, én vagyok a Nagy Anya, aki majd feltétel nélkül is... Popper Péter bámulatos önreflexióiban írja, hogy az anyai részről sérült, egyéb életterületein talán jól teljesítő férfi a nőkkel szemben mindig visszaesik egy durcás, önző, követelőző kisfiú szerepébe.

Nem vagyok anya, magam is szorongó kislány, mégis a kevés meglevő tudatosságomra támaszkodva összeszedtem magam, hogy kitárulkozzak, adjak és fogadjak. Nem érzékelte, ki vagyok, mit kaphatna még tőlem, és nekem mire lenne szükségem.

A tanulnivalóim tudatában beértem kevéssel, érzelmileg kivettem azt a minimumot, amivel a kevésbé nehéz időkben még épp nem fulladtam meg, de pótcselekvések híján szeretethiányban, tőle való függőségben fuldokoltam. Számára ez azért is lehet könnyebb - talán egész életében - , mert egzisztenciájából fakadóan elhalmozhatja magát a hiányait elfedő tiszavirág életű sikerekkel, felszínes örömökkel, így ha diszharmonikus is, de elviselhetőbb az élete.

Nem hogy szeretni fél, de a szerelem szenvedélyének magát átadni is.Nem tudom, volt-e valójában szerelmes valaha, hiszen a szerelem nem mérlegel, nem játszmázik, de kockáztatja a sérülést. Nem töltöttük ki az objektív korlátok között nekünk jutott, még mindig tág teret, időt, és a mélység lehetőségeit sem.
Bizonytalanságból, önértékelési zavarból fakadhat az a hite, hogy mindenki lecserélhető, és a féltékenysége is, mert ha ő futna több nővel, avval nem lenne baja. Birtoklásvágy nincs bennem, tehát nekem se, mert önértékelésem rendben van azon a szűk téren, ahol ő érintkezik a női nemmel. Amit megéreztem és megértettem vele, az csak általa volt lehetséges, és amit tőlem kapott, mástól nem kaphatta meg.
Ahol nekem vannak kisebbrendűségi komplexusaim, azokon a területeken pedig ő más nőkre se kíváncsi, nem lett volna miért versenyeznem.
Úgy éltem meg,hogy parányit ad és száz százalékot követel, így lassan bezárultam, de sosem egészen.

Nem csak magát, de úgy éreztem, engem is büntet avval, hogy nem meri átadni magát a közös örömnek, lelkünk összekapcsolódásának - ha épp nem védte magát -, és láttam, hogy sokszor maradt és ringatózott volna még a biztonságban, de ő felpattant, a félegyes ebéd megmerevedett szokására, vagy számos - egyébként tiszta fejjel átütemezhető - tevékenységére hivatkozva. Ha nem érezte magát fizikailag megfelelő állapotban - fél évszázad alatt kiégett a lélektelen akrobatikában - , mindenféle kifogásokkal került, nem kezdeményezte és elzárkózott az én kezdeményezésemtől, mert nem merte megtapasztalni, hogy a másfajta kapcsolódási is elég az örömhöz, sőt! Hogy a testi kielégülésnél tartósabb két "lélekfél" eggyé ölelése, beteljesedése. Fél az ismeretlen területektől, ahol bizonytalanul mozog, ahol nem ő a vezér, ahol tanulásra lenne szükség. Érthető, életkortól függetlenül többé-kevésbé mind így vagyunk evvel. Törekvés a tanulásra, rugalmas gondolkodásra attitűd, nem biológiai óra kérdése. Erre épül az andragógia, hogy ennek az ősi tudásnak immáron tudományos mankója is legyen.

"Egy ölelés sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk." - olvastam valahol.

Voltak szép pillanataink. Amikor a szigeti andalgással szembeni averziói ellenére engem mégis elvitt a kisállatkertbe, mert váratlan regressziómban épp nem tudtam uralkodni az apakomplexusomon. Nem tud adni, és kapni sem, nem is tudja, hogy a legszebb ajándék a közös élmény. Akkor ebben mégis engedett... Jaj, ez az órácska annyira barátságos volt!
Előfordult, hogy a gyerekes hisztimet önmagán felülemelkedve, türelemmel viselte. Egy alkalommal, amikor engem megint nem hívtak meg valahová, túllépve a haveroknak megfelelési kényszerén, felajánlotta, hogy menjek, és ha azt mondja, vele vagyok, azt úgyis elfogadják. (Persze nem mentem, de visszagondolva mégis jól esik.) Az intimitásban olykor találkozott a lelkünk, ő rövid időre átadta magát, megbízott bennem, tenyerembe hajtott fejjel aludt, és engedte az agyonféltett szemét becézni. Pillanatokra elhitte, hogy bennem otthon van, s pillanatokra engedte, hogy vele otthon legyek. Néha az utcán, a boltban, egy étteremben is hagyta, hogy a szemébe nézzek, és lássam a lelkét...
"A bennem lüktető Isteni üdvözli a benned lüktető Istenit."- ahogy a régi szanszkrit üdvözlés mondja.
Ezért is a legjobbkor érkeztünk egymás életébe. Mostanra váltam legalább annyira tudatossá, hogy az együttlét spiritualitását fel merjem vállalni, az ő pózokkal évtizedekig megtámogatott férfiúi hiúságán mostanában keletkeztek olyan repedések, ahová egy időre beférhettem.
Eddigi életemben vele jutottam legközelebb az istentisztelethez. És csodás volt egyetlen év alatt ennyire közel kerülni egy lélek anatómiájához, átlátni egy embert, Istenhez képest csekély mértékben, emberi léptékkel mérve aprólékosan tudni, mit miért tesz, honnan hová tart. Jó volt legalább rövid időszakokra kiemelni egóm sérelmeinek tengeréből a fejemet, és gyönyörködni a mindenek ellenére benne rejtőző, eljövendő királyi szépségében. Ezt tettem végig a Caminón, itthon csak ritkán, mégis felejthetetlen emlékek!

Sosem fogok egészen bezárulni. Tanulni, szeretni valónk van még egymással. Ha az utolsó percekben mégis túllép a felém irányuló félelmein és hív, ha tehetem testben, de legalább lélekben ott leszek mellette, hogy átkísérjem a kapun. Vagy majd egy másik korban lehetek barátja, anyja, lánya, szeretője, talán a társa.

A szeretet soha el nem fogy, mondja Pál apostol. "Az a szeretet, amelyik véget ér, csak a szeretet árnyéka lehetett. Az igazi szeretetnek nincs kezdete, és nincs vége." ( Hazrat Inayat Khan)

Talán a kevésbé tökéletes szeretetnek sincs. Várok rá. Egyszer majd csak beérjük egymást.

Operettország vagyunk

2012-01-20T18:14:00.000+01:00

Az operettekben nincsenek szegények, a háttérszereplő cselédek, parasztok személytelenek, szinte hogy a díszletekre is lehetne festeni őket.
A jól öltözött nép olvadozik a lépcsőkön műmosollyal fel-levonuló, uszályos hercegnők, hermelinpalástos grófok láttán, olykor-olykor panaszosan elnyekkenti magát, aztán visszatér megszokott rajongásához, behódolásához, szentimentális infantilizmusához.
De még a nagy nemzeti drámánkban is egy szolgalelkű díszparaszt képmutató panaszkodása fölött érzékenyülünk el.

Nemzetkarakter... Az osztrákok valahogy túlléptek ezen, mi meg jól benne ragadtunk.

Egyéni karakter... Milyen könnyű a rögzült szokásaink között panaszkodni, hogy jaj de rossz, jaj de rossz minden, néha egy kicsit lázadozni, ám semmi nem változtatni. A régi vacak legalább kényelmes, biztonságos, azt már ismerjük. Változtatni kockázatos, fárasztó,egyszóval kényelmetlen. Áh, jobb nekünk sírva vigadni!

Bizony mi, szentimentális, felelősséget nem vállaló, mindig másra mutogató infantilis, valóságtagadó, önámító zarándokok, vállalkozók, maffiavezérek, műkörmösök, tanárok és pártvezérek vagyunk ez az operettállam. A periférián élők a szemünkben nem tartoznak e nemzethez.

Barátság

2012-01-20T00:49:00.000+01:00

Ma Kobuci Klub. -17 év, mégis gyakran felnőttebb, tudatosabb ugyanakkor lazább nálam... Kérdéses, hogy ki tanít kit. Én a magam megszokott direkt módján osztom az észt, őt meg elég figyelni, mit mesél, és hogyan, máris tiszta tanulság az együttlét. Asszertív kommunikáció...
Édesanyja ápolása, munkahely, szakdolgozat, államvizsga, temetés, mindez egy bohém olasz mellett... és ez a Gyerek egyre közelebb kerül a középpontjához. Kicsit irigylem, közben meg nagyon büszke vagyok rá.

Olyan, mintha a "mi" ideális gyerekünk lenne. Minden ami bennünk jó, benne sűrűsödik, és még az is, amit csak szeretnénk, hogy bennünk jó legyen. Persze ha valóban lenne gyerekünk, bizonyára nem lenne ennyire ideális.

Jaj Berocska, de jó volt, és de nagyon hiányoztál!!! :)))

Magány

2012-01-16T21:15:00.000+01:00

Aki nincs egyedül, az még lehet magányos. De muszáj ehhez a magányhoz még egyedül is lenni?
Most aztán időm is van elég az önmarcangoláshoz, hogy alakulhatott így az életem? Időnként érzem, ahogy egy szürke örvény elkapja a lábamat, húz le és be maga felé... Könyv, ima, zene, séta napsütésben ideig-óráig segít.

Ma például meghallottam egy mondatot, és tovább gondoltam. Miért nem csak akkor mondok vagy írok valamit valakinek, ha avval segíteni tudok? Miért nem figyelek oda, hogy kinek mit? Mert az egóm lázadozik, hogy a többi sok igazsággal akkor mi lesz? Igenis az orra alá dörgölöm, hogy tanuljon belőle, s ha nem tanul, akkor egy fejlődésképtelen disznó! Noha orr alá dörgölésből, odaszurkálásokból nem sokan tanulnak.
Hát hol is bennem az a híres szeretet?
Talán többet rombolok, mint építek?

És a félelmeim kisugárzása a bajon kívül vajon hány olyan embert vonzhat, amilyenre vágyom?

Asszertív kommunikáció...?

Menekülő emberek

2012-01-16T16:41:00.003+01:00

Boltszomszédaim hetek óta úgy tesznek, mintha nem lenne semmi baj, nem változna semmi. Az a kettő érint igazán, akikkel közel álltunk egymáshoz, de különösen az, akiben szükség idején éjjel-nappal tartottam a lelket, sms-ben, cseten, napközben órákig hallgattam panaszáradatait férjről, szülőkről..., és aki olykor külön diétásat főzött nekem, és számtalan gyakorlati segítséget nyújtott a bolt működéséhez. A napokban üzlettársamat látva öt percen belül háromszor fordította el a fejét, mintha ott se lenne, mintha nem kéne köszönni sem. Előző karácsonyra én is kaptam ajándékot, most csak adtam, még csak jót se kívánt az ünnepekre... Neki tökéletesnek és sikeresnek "kell" lennie mindenben, hogy "elnyerje" végre az édesanyja szeretetét, halálra dermeszti a kudarc árnyéka is.
A másik egy időben a maga frusztrált módján vonzódott hozzám, aztán egy alfa-hím által kiszorult a erről a területről, de sokat beszélgettünk, szomszédként segítettünk egymásnak. Ő a "nagyfiúkhoz" kapaszkodik görcsösen, sokféle félelmében.
A felszámolás közben nem kérdezett egyik se semmit, ha találkoztunk nevetgéltek, jópofiztak, mint máskor, és mosolyogva fogadták el a nekik szánt tárgyakat, de ha nem találkoztunk, nem kerestek.
Nem mernek szembenézni avval, hogy az ő közelükben is kerülhet padlóra valaki (pedig nem is tudhatják, hogy én mennyire...), szoronganak, hogy egyszer rájuk is kerülhet a sor, noha mindkettőnek jól megy most. Nekik már csak az üzletük bezárása a padlót jelentené, noha egyébként van némi hátterük, nem kellene éhezéstől, kilakoltatástól tartaniuk.
Kedvenc Maffiavezéremnek márványpalotája elvesztése jelentené azt az éhhalált, amit másnak a kenyere elveszítése, és már attól is szorong, hogy nem tudja az egész család számára fenntartani a megszokott életszínvonalat. Tehát ő is fél szembenézni a lehetőséggel. Az is megfordulhat benne, hogy elvárom az anyagi segítségét, amivel a családját rövidítené meg, no és az aggodalom, hogy ha nem ad, akkor éjjel ezért se tud aludni, de ha ad, akkor bebizonyosodni látná, hogy csak a pénzért szeretik... Érthetően sokkal egyszerűbb elfordítania a fejét. Épp úgy, ahogy az általa gyűlölt civileknek, akik a zsidó menetektől fordították el a fejüket, és akikről feltételezi, hogy most is ezt tennék "az ártatlan gyerekekkel is".
...Hát már csak ezért se illettünk mi oda, a fejüket homokba dugó, másokra mutogató, magukkal és a jól látható valósággal szembe nem néző emberek ilyen sűrű koncentrációjába. (Vagy mégis, és ennyi idő elég volt arra, hogy meglássuk magunkban azokat a pontokat, ahol mi is...?) Így üresedik ki egy bajban levő ember körül minden...

Az ószeres megkérdőjelezte egy alkoholistáról, hogy az lenne, pusztán mert mellettem ő is megkedvelte, az alkoholizmus ténye pedig zavarta volna a jó közérzetét biztosító összképet. Egy godokkal küzdő, több évtizedes "barátjáról" pedig tagadta, hogy most éppen "szomorú". Neki magának is voltak alkohol-, és vannak hangulati problémái, melyekkel nem tud megbékélni, ahogy a félelmeit tükrözte a tavaly még működő, ámde láthatóan üres boltunk kerülése is. Nincs forgalma, s bár nem a boltocskájából él, de a sikerélmény nagyon hiányzik neki is.
Mégis ő volt az egyetlen, aki beköszönt, sajnálatát fejezte ki a zárásunk miatt, hosszasan elüldögélt nálunk és igent mondott kérésünkre, megszabadít a végképp eladhatatlan és elajándékozhatatlan filléres csetreszeinktől. Végül ő vette meg a kávégépet, hogy rám gondolhasson reggelente. Az elmúlással szembe tud nézni, úgy látszik, ezt már feldolgozta magában.
A kávéházas házaspár csak a legutolsó pillanatban tudta meg, és búcsúajándékot adtak, megöleltek, kérték, hogy ezután is nézzek be hozzájuk. Pedig húsbavágó egzisztenciális gondjaik vannak, úgy látszik képesek legalább egy gesztus erejéig felülemelkedni rajtuk, ha az emberség úgy kívánja.

Aki menekül, mindig önmaga elől menekül.

Zarándoktársaim, akik novemberben meghallgatták az úti beszámolómat, a végén az eredményekről faggattak, azóta se kérdezték meg, hogy állok a rákkal, vagy a csődbe menetellel. Aki erről nem is, de a jövőképemről később futólag kérdezett, s meghallotta az egyetlen lehetséges őszinte választ, hogy "nem tudom, attól tartok, jó esélyeim vannak az éhenhalásra", többé felém se nézett. Mindenkiben a saját félelmeit idézem fel, azokat a démonokat, melyeknek létezését kényelmesebb letagadni.
És aki távoli földrészen vágyik szociális munkás lenni, mert az ottani utcákon nem az itthoni félelmeivel kéne szembenézni? És az, aki hirtelen jött szerencséjében lelkiismeret-furdalást érez, amiért anyagilag nem segít (ki kérte? sokféle békétlenség lehet emögött a frusztrációja mögött), ezért néha hozzám vágott valami alamizsnát, hogy magát nyugtassa, aztán inkább ő is visszatért a maga társadalmi köreinek pótcselekvései közé elterelni a figyelmét a környező valóságról. Ez a sor is folytatható lenne, nem csak egy maffiavezér tesz így...
Van a nyomornak olyan formája, amelynek láttán én is eltakarom a szemem: a szellemi és lelki sötétség, ami minden síkon kilátástalanná tesz egy életet. Bármilyen karitatív munkát végeztem életemben, ez az a terület, ahol én is elakadtam. Itt az én gyávaságom

"Az együtt érző viszony kialakítása nagy kihívás. Ha érdemi, szívhez szóló kapcsolatot kívánunk teremteni egy másik emberrel – gyermekünkkel, házastársunkkal, szüleinkkel, betegeinkkel, ügyfeleinkkel vagy egy hajléktalannal –, nem szabad bezáródnunk előtte. Ennek előfeltétele, hogy önmagunk elől se zárkózzunk el.... Csupán egy olyan nyitottságban leszünk képesek arra, hogy igaz valójukban lássuk és halljuk a többieket, ahol nem gátol minket saját valóságlátásunk. Ez teszi lehetővé, hogy megfelelő kapcsolatra lépjünk velük.

Nemrégiben elbeszélgettem egy öreg hajléktalannal, aki négy éve lakik az utcán. Senki nem hajlandó észrevenni ezt az öregembert, szólni sem szól hozzá egyetlen lélek sem. Talán odavetnek neki egy kis aprót, az arcába azonban nem néznek, és nem kérdezik meg, hogy van. Szegény öreg számára borzasztó érzés, hogy nem létezik mások szemében, hogy egyedül van a világon. Ő érttette meg velem, hogy az együtt érző beszéd és cselekvés lényege a jelenlét, éspedig anélkül, hogy ijedtünkben, riadalmunkban vagy haragunkban visszahőkölnénk. "(Pema Chödrön, buddhista szerzetesnő. http://edesviz.hu/hu/magazin/cikk/amikor-minden-darabokra-hull)

Merj szeretni!

2012-01-16T14:00:00.000+01:00

Nem szeretik magukat. Félnek, hogy őket nem is lehet, és legfeljebb a pénzükért kellhetnek valakinek. Ha látják, hogy bajban vagyok, megrémülnek maguktól, paranoid képzeteik támadnak, bizonyítékot vélnek látni mindenben arról, hogy biztos elvárom az anyagi támogatásukat, de ha ezt tennék, akkor elismernék, hogy őket csak ezért lehet... ám ha nem segítenek, akkor meg lelkiismeret-furdalásuk van. Ennek csillapítására alamizsnával próbálkoznak (amit el se fogadok, ha rájövök, hogy az), végül inkább hátat fordítanak, pótcselekvésekbe vetik magukat. Így aztán épp abban nem támogatnak, amire a legnagyobb szükségem lenne: figyelem, törődés, együttérzés... egyszóval szeretet. Maguk elől menekülnek.

Mostanában többféle szerepkörben találtam magam körül ilyen férfiakat. Maffiózótól zarándokig, szeretőtől barátságig.

Ha nem szeretjük magunkat, másokat se tudunk. Na és akkor még... irigy is vagyok. Na és akkor még... tán mégis vannak rejtett elvárásaim? Tükör, tükör, tükör.

Inkarnációk 1.

2012-01-15T20:54:00.000+01:00

Tanácsra volt szükségem, ennek nyomán kerestem meg ismeretlenül. Kétszer váltottunk elektronikus levelet, egyszer pedig találkoztunk, egyikben se volt személyesség. Mégis, mintha régóta várt volna rám, olyan örömmel üdvözölt egy társaság kellős közepén. Akkor nem tudtam mire vélni, később kissé lesajnáló mosollyal konstatáltam egyértelmű vonzódását, szégyenlős figyelmét, melyet magamon éreztem. Érzem most is, leginkább a távolból, mert csak ritkán futunk össze. Zárt személyisége szinte provokált, hogy én is felfigyeljek rá, majd tudatosan szemléljem őt.
Benne még most is sok van a régi papokból, aki valaha volt. Pap én is voltam, protestáns prédikátor bizonyosan. Papnő pedig valamely ősi kultúrában. Akár találkozhattunk úgy is, hogy én az új vallást hirdettem dühödten, ő pedig a vatikánit védte elvakultan, vagy még régebben más-más templomban és eltérő módon szolgáltunk. Ám emlékfoszlányok máshonnan bukkannak elő.
Fiatal pap volt, talán növendék még, és én egy fura lány, akit az értetlen és babonás környezete boszorkánynak titulált. Kezdetben hivatalból, később személyes vonzódásból követett, figyelt engem, egy középkori város utcáin vágyakozva lopózott utánam.
A történet végét nem tudom. Számos lehetőség jut eszembe, agyalni azonban nem szeretnék. Csak azt érzem, hogy elszámolni valónk van. Mióta ezt tudom, keresem őt, egyszer sikerrel, ám praktikus dolgaimnál ragadt a szó, nem mondtam el, amit szerettem volna. Azóta pedig érezhetően kerüli a személyes találkozást. Fél attól, amit vágyik megtenni, és fél a vélt következményektől, amelyeket épp a félelmeiből vetít ki. Talán nem tudja még, hogy a fel nem vállalt helyzeteket, meg nem oldott feladatokat egyre nehezebb körülmények között kapjuk vissza, tehát nem érdemes halogatni.

A néhány hete tartó völgy-állapotom bizonyára be is kavar. A személytelen áldozathoz kísérőül csatlakozhat az egó. A köröttem alakuló vákumban az ő figyelmére is vágyom, mint emberére, ám ez megrémisztheti. A várakozás türelme pedig jobb időkben se volt erősségem.

Üzenet az Olvasónak

2012-01-14T22:50:00.003+01:00

Mostanában - másfél év intellektuális blogírás és fél év szünet, majd némi örömblogolás után - többnyire itt adom ki a mérgemet. Szó szerint. Írom, kiírom mindazt, amivel az egóm mérgez, hogy ennyivel hamarabb tisztuljak, haladjak előre vagy felfelé.
Ez a blog terápia, és egyben magánnapló, melyben magam is vissza-visszalapozok, ha saját történéseimet szeretném áttekinteni, járható ösvényt, iránymutatást találni bennük.
Blogom életének első felében sokan olvastuk egymás oldalát, sokan reagáltunk egymás gondolataira, szemmel láthatóan pezsgett az élet. Aztán szünetre mentem, és visszatérve csendesen írogatok személyes dolgaimról, alig olvasok másokat, és azt hittem, engem se olvas szinte senki. Nem rég óta láthatóvá vált számomra a rendszerstatisztika. Azóta ámulok, hogy hányan olvassák ezt az oldalt, hányan kattintanak külön egy-egy posztra, és elképzelni se tudom - kevés kivétellel-, hogy honnan, miért... Kik vagytok Ti?
A kérdés természetesen költői. Bejegyzéseimet továbbra is úgy írom majd, mint eddig. Ám ha már erre vetett benneteket a sors, van itt valami dolgotok, legyetek üdvözölve nálam! S ha továbbmentek, akkor Buen Camino!

44 és 45

2012-01-14T20:03:00.000+01:00

Szerettem 44 lenni. Úgy érzem, maffiózóstól, caminóstól, csődbemenéssel együtt valahogy minden ami történt a legjobb volt, ami mostanában történhetett, és valahogy önmagán túlmutató jelentősége van ennek az évnek.
Talán egyszer megmutatkozik, mi az.
A 45. hamarosan itt van, és úgy tűnik, elég kilátástalanul indul. A félelem mellett mégis kíváncsian várom, hová vezet. És vajon mennyiben hoz változást a korábbi hasonló helyzetekhez képest, hogy egyre többet tudok arról, mi miért történik?
Az a megfigyelésem mindenesetre most újra beigazolódik, hogy ha egy felmerülő feladatot nem oldunk meg először, másodszor, harmadszor... mindig egyre nehezebb körülmények között kapjuk vissza, s végül egy hatalmas szikla zúdul ránk, és az alól kell megoldani. A 2012-es év sokunknak szép kihívás ehhez.

Mindennapi csodáim 2.

2012-01-14T00:21:00.001+01:00

Beugrott hozzám a Varga Lóri elszámolni a könyveivel, hozott mosolyt, biztatást, a hitét bennem, meg egy életútra való jó tanácsot. Ne zárkózzak be, tudassam mindenkivel, hogy bajban vagyok, de nem panaszkodjak, aztán csak várjak. Nem mint az agresszív koldus, aki elvár, hanem mint a Ferenceik terén a srác, aki zsoltárt énekel évek óta, rettenetes hangon, de mindig kap pénzt. Szóval osszam meg, hogy szükségben vagyok, nyújtsam ki a kezem, de közben adjam, amit tudok, s jó szívvel fogadjam el ha kapok, meg azt is, ha nem. És akkor meglesz minden. Márványpalota nem (úgyis magas lenne a rezsije), de mindaz igen, ami az élethez kell.(Egyszóval ő is az alázatra hívta fel a figyelmemet, a hitre, és a bizalomra, anélkül, hogy kimondta volna ezeket a szavakat.) Azt is mondta, hogy biztos abban, fog még hallani rólam. Bár neki is kevés van, koldusmódra él, még ő akart pénzt adni, végül némi huzakodás után feleztünk :) Ő az egyik kis kancsónkat kapta meg, a helyben fogyasztó vendégeink emlékére. Hiteles és jó ember, két mondatával többet tanít, mint amennyit mások hosszas erőlködéssel, magyarázattal próbálnak. Hogy milyen tanítvány vagyok, az meg rajtam múlik...
Aztán egy ex-vásárlóm, aki oly sokat segít mostanában, szintén mosolyt hozott, együtt gondolkodást, jó beszélgetést, bölcsességeket, a közeli kávézóban... ahol a tulajdonos ajándékba csomagolta nekem a világ egyik legjobb flódniját.
Egy polcra volt kitéve mindaz, ami eladásra már nem alkalmas, magunk se tudunk vele mit kezdeni, kidobni azonban kár lenne, s minden betérőt megkértünk arra, hogy válasszon magának valamit.
Az ékszerészem férje is bejött körüonézni, mitől lehetne megszabadítani bennünket, ami ugyan neki se kell, de fizethet érte. Végül három széket vásárolt, grátisz kapott egy poroltót. Kedves szavak, nagy nevetések.
No meg a közeli régiségboltos, akinek ugyan semmi szüksége rá, mégis megvette a kávégépet, hogy minden reggel rám gondolhasson. Odaajándékoztam mellé azt a porceláncsészét, amit csak ő használt, mert "pohárból csak a mosónők isznak kávét".
Ja igen, valamikor a nap folyamán még a Wagner Csokoládé (Bp-Toronto) is beugrott a mikro-ért, hogy rám emlékezhessen, amikor bekapcsolja. Kérte Denhoda egyik fotóját a falról, ajándékba kapta,legyen egy cseppnyi az otthonában a boltunk hangulatából.
Mindez nagyon jó... köszönöm!

Gyökértelenség és szabadság

2012-01-13T23:16:00.001+01:00

A gyökértelenségnek van árnyoldala és fényoldala. Eddig az árnyoldalát éltem.
Jó lenne végre elengedni a régi hiedelmeket, emlékeket, korlátokba kapaszkodást, és arra építeni, milyen jó, ha nem köt semmi. El lehet rugaszkodni helytől, időtől, emberektől... ki a világba, hiszen ami közös bennem és másokban, hogy földlakó vagyok, ember vagyok, nő vagyok... ezeket nem lehet elvenni tőlem sem. Lehetek bárhol otthon, tehetek bármit, gátat csak a magam és mások tiszteletéből fakadó önkorlátozás vessen, ne a félelem! Hit, alázat, bizalom...
Legyen így!

‎"Kapaszkodókat gyártunk, s mire eszmélünk: kész a ketrec." (Fodor Ákos)

Kihibalistázott a Hiperkarma

2012-01-12T22:02:00.003+01:00

‎"Eleget hallgattam olyat, aki tudta, hogy miről beszél, csak azt nem, hogy kinek..."

‎"... megfejtesz mindenkit, jó fej vagy, mégsem vagy jól..."
"A fonákon lenni mindig, mindennek háttal..."

Ezeket a hibákat én szoktam elkövetni...

Elvárás

2012-01-11T22:58:00.001+01:00

Többször keringett köröttem olyan fiú, férfi, aki nem mert szeretni. Félt a nagy egzisztenciális különbségtől. Önértékelési zavarai azt üzenték neki, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni, önmagáért nem. Majd a sajátjához hasonló társadalmi helyzetű párt választott, aki időközben aztán megcsúszott, s mégis a férfi javára billent a mérleg, és konfliktusok támadtak belőle. Minden esetben.
És többször volt mellettem olyan, aki ugyanezekkel a paraméterekkel nekem áldozta idejét, energiáját, pénzét, és én nem csak elfogadtam, de bele is kényelmesedtem. Tudattalanul, de valahogy úgy éreztem, hogy eddig nekem nagyon rossz volt, neki meg eddig is jó, tehát nekem most jár. Természetesnek vettem, s nem becsültem, nem viszonoztam, nem is köszöntem meg. Amikor elfáradtak, s elhagytak, már eszembe jutott értékelni, ám ettől még igen jól tudtam sajnálni magamat. Úgy látszik, ebben igen jó vagyok :)

Lélektárs

2012-01-11T14:54:00.001+01:00

Köszönöm a sok évet "titokzatos N."!

http://thesecret.hu/blogok/miryam/talalkozas

Séta

2012-01-09T23:35:00.000+01:00

"A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal. Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek."
(Márai: Füveskönyv)

Szeretek sétálni. Ma is hódoltam e kedvtelésemnek, az újpesti Duna-parton.

Cruz de Ferro

2012-01-09T00:16:00.002+01:00

Mostanában gyakran említem zarándokkörökben és máshol is, ahol zarándokokról van szó, hogy sokan elfelejtettük letenni az egónkat a Vaskeresztnél.
Olykor azt érzem, néhányan még mások otthagyott egóját is magukhoz vették.
A bulvármédia-munkás, aki egy könyvvel rukkolt elő, hogy aktuális anyagi gondjait enyhítse. A közhangulat egyik mélypontján, amikor szinte mind le voltunk sújtva, csak úgy áradt szét a köd és szorongás az országban, ő telekürtölte az étert az eladási sikereivel. Ha olyan szerencsés, hogy boldog volt, akár biztatást is sugározhatott volna. Később avval fényezte magát egy közösségi portálon, hogy megsajnált egy utcai lámpa alatt, esőben olvasó hajléktalant, és odaajándékozott neki egy példányt a könyvéből, de sőt, még visszafordult, hogy ellenőrizze, van-e olvasószemüvege. Megnyugodva konstatálta, hogy van egy kissé törött sztk-keretes, ami e célra (hogy el tudja majd vele olvasni a könyvét?) azért megfelel. Azt is írta, hogy szeretne utcai szociális munkás lenne a kedves, távoli földrészen levő országában. Azt nem írta, csak lejött, hogy azért, mert ez olyan romantikus és trendi, azokért a szegényekért nem kell bűntudatot, felelősséget éreznie, nem emlékeztetik a saját félelmeire, nem úgy, mint az itthoniak. A napokban pedig nyilvánosan kiállt egy baloldali, ám trágár és uszító hangvételű blog mellett. Az írástudók felelősségére emlékeztettem, mire ő:
" ... én nem gondolom, hogy ez lenne a feladata az értelmiségi létnek: 'A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel.. ki hogy tudja) ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat.' Szerintem ez a papok és az apácák dolga."
Mit mondhatnék...? Úgy látszik, a felelősségtudatnak, szociális érzékenységnek, a zarándokszellemnek a médiacirkusz mellett már nem maradt hely.
Ott van egy másik caminós, akit szélsőséges, szintén uszítóan jobbos megnyilvánulásaiért már több zarándoktárs letiltott az oldaláról.
Vagy a szintén "újkönyves" zarándok, aki a 170-es ikújával dicsekszik előttem (Einsteiné 160 volt), és az állítólag mérhetetlenül nagy érzelmi intelligenciájával. Előbbit az erényként feltálalt műveletlensége, kirívó helyesírási problémái, utóbbit mindjárt maga a dicsekvés kérdőjelezi meg, valamint az, hogy szerinte nem kell tájékozottnak lenni a társadalmi ügyekben, nem lehet úgyse mindenkin segíteni, és a zsidóknak a holokauszt volt a sorsa, a megkínzott állatoknak pedig a megkínzatás, nincs hozzá közünk, mindent egy felsőbb erő rendez el (ismerős szavak, mintha egy maffiózótól hallottam volna nemrég, talán csak a felsőbb erőt nem keverte bele az önfelmentésbe). Állítja, hogy neki nincs egója, sose volt, anélkül született... A könyv amúgy jó. Úgy hiszem, a Caminón nem tudna már tanulni, kivett belőle mindent, amit ebből lehetett, ha visszamenne, rutinból ismételne. De az ő útja is folytatódik itthon, ahogy mindnyájunké. Sokan visszavágyunk, mert nem vettünk ki mindent, amit lehetett volna...
Aztán ott van a börtönben ülő Hagyó Miklós... és folytathatnám a sort oldalakon át... hiszen itt vagyok én is, akit mindez zavar, irritál. Persze hogy az egómat!
(Egy másik sor azoké, akik csendben, feltűnésmentesen élik az életüket. Köztük Varga Lóri, egy másik caminós szerző.)
Ez az eset viszont nagyon elszomorított.
Nemrég egy órát késtem a klubtalálkozóról. Amint leültem a truppokban, hangosan beszélgető kis társaságba, észrevettem, hogy egy férfi zarándoktárs könnyei visszafojtásával küszködve némán sír. Megérintettem a vállát, s kérdéseim nyomán kiderült, hogy az akkoriban eltávozott édesapját siratja. Sikerült kiszakadnom a saját bajaimból, és teljes figyelmemmel fordultam felé, se vigasz, se anekdóták... Fél óra múlva megnyugodott annyira, hogy elég volt fognom a kezét, valamelyest tudott már a társaságra figyelni, én pedig bekapcsolódhattam a beszélgetésbe. Bár a kedvemet a megdöbbenés visszafogta. Éjjel a társaság egyik tagjának írtam, hogy elszomorít, amiért nem figyeltek a síróra. Azt válaszolta, hogy ő is foglalkozott pár percet vele, a saját gyászával próbálta vigasztalgatni, sikertelenül, majd nem tudván, mit tegyen, csatlakozott a többiek közé. Úgy éltem meg, hogy a társaság nem hagyja magát zavarni egy síró ember jelenlétével, pedig lehet, hogy csak a tehetetlenségüket leplezték kacagással, látszólag fesztelen csevegéssel. Hát... Buen Camino!

A saját Caminónkat járjuk, és nem az Úthoz fűződő legendákét. Bár ön-és közámításból felépíthetjük a saját legendánkat is. Erre az útra is mindenki csak saját magát viszi, aki képes változni, az változik, aki nem, az olyan marad, rosszabb esetben még olyanabb.

Én a sokféle gondomat-bajomat nem is tudtam csokorba gyűjteni, ezért a kereszt lábánál úgy fogalmaztam meg, hogy "itt hagyom mindazt, ami engem a fejlődésemben akadályoz". Na hát ez olyan, mint "az élet, a világmindenség meg minden" a Galaxis útikalauzban. Ez a baki végig kísért egész utamon. Rendre azt a választ kaptam a hasonló pontosságú kérdéseimre, hogy "42". Itt is jobb lett volna konkrétan megfogalmazni, hogy az egómat hagyom el. Ha eszembe jutott volna , hogy ezt kell otthagyni - s hogy nem, emögött is nyilván az egó áll -, hiszen ez az egyetlen, ami mindannyiunkat akadályoz a fejlődésben.

És ez még mind semmi! Ma egy kedves zarándoktársam - miután megvitattam vele a fentieket - közölte, hogy én az egóm 98,654 %-át felejtettem el otthagyni. Imádom őt az ilyenekért (is), mert összekacsintva ironizálunk. De vajon hogyan számolta ki? Marvin-féle egó-megmaradási képlettel? :)

Hibbant nap

2012-01-07T00:02:00.002+01:00

Egyik nap annyira odavoltam, hogy végigsírtam egy harminc évvel ezelőtt bébiszitteltem diplomakoncertjét a Régi Zeneakadémián. A műsor nem volt egy cseppet sem megható, nem azért...
A ruhatárban beakadt a cipzáram, idegesen rángattam, s már ezen majdnem sírva fakadtam, mert a Kedvenc Maffiavezérem jutott eszembe, hogy egyszer milyen türelmesen meggyógyította. Most már mindig ez a kép jelenik majd meg?
A zeneteremben a feloldódás helyett megint egy sötét örvénybe zuhantam. Fájlaltam, hogy a nemrég még oly kedves utcában immáron idegen vagyok, én tartom a távolságot az odatartózókkal, vagy ők velem, mert már nem tartozom oda, akárhogy is van, hidegség és közöny vesz körül. Emlékeztem, milyen a társadalom perifériájára sodródni, és elképzeltem, hogy újra, immár végletesen és véglegesen, mert annyi sok újrakezdés után a korom, az egészségi állapotom és az ország helyzete miatt már nem tudom. Hamarosan megint el kell dönteni, egy zsömlét vegyek vagy egy almát, hogy az eddig is hiányzó család mellett elveszítem a kevés meglevő szociális kapcsolatomat is, mert az eddig köröttem levők nem tudnak velem szembenézni, hogy nem ölel többé már senki... Eddig is gyakran napokig nem szólalt meg a telefonom, most meg ki tudja, meddig lesz egyáltalán? Hogy BKV-jegy hiányában be vagyok zárva a négy nemszeretem fal közé (már csak az utálat miatt se csodálkozzak, ha ezt is elveszítem), hogy az eddig is hiányzó tévé mellett se internet, se telefon, így aztán még pótcselekvésekbe se tudok menekülni, hogy fuldoklom vagy görcsökben fetrengek, és se gyógyszer, se orvos, hogy bujkálnom kell a házban, mert nem fizetek közös költséget, aztán a felszólításokat hozó postás elől, újra kikapcsolják az áramot... , végül az utcán éhezve, megalázva, magányosan és betegen halok meg, és hasonló sorsba rántom az egyetlen barátomat, aki rám áldozta mindenét.... De ha e víziók nem döngöltek volna még eléggé a földbe, bele-bele fűztem maffiózóm félénken őszinte, ritka, kisfiús mosolyát, hangja emlékét is... És hogy az önmarcangolás se maradjon ki a repertoárból: az jutott eszembe, amikor a Kismaffiózót övön alul találtam el, aznap hallottam egy öreg székely bácsitól, azért vagyunk a világon, hogy az szebb legyen, mint nélkülünk lenne. Hát nekem épp ekkor sikerült belerúgnom egy emberbe, ezzel is szebbé tennem a világot! Kivételesen igazat adtam az apjának, amikor azt mondta, nem kell mindig mindent mindenkinek megmondani.
Miképpen december huszadikán, amikor utoljára benézett hozzám a Kedves, úgy bele voltam merülve az önsajnálatba, hogy akkor én nem figyeltem rá. Meglehet, hogy most valóban aggódott miattam, annyira, amennyire ő képes? Ám egy ilyen év után hogy hihettem volna el?
Csendben csorgott a könnyem, hogy ne zavarjak vele senkit sem.
Hazafelé, az esti nagykörúton folytattam tovább, halkan de azért hallhatóan hozzádalolva a régi kedves népdalomat, egy altatódalt:

"Erdő mellett estvéledtem,
Subám fejem alá tettem.
Összetettem két kezemet,
Úgy kértem jó Istenemet:

– Én Istenem, adjál szállást!
Már meguntam a járkálást;
A járkálást, a bujdosást,
Az idegen földön lakást.

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzám szent angyalát:
Bátorítsa szívünk álmát;
Adjon Isten jó éjszakát!"

Voltaképpen mulatságosnak találom magamat, kacagnék is, ha nem kéne sírnom.

Karácsony előtt valahol vidéken (Dunaújvárosban?) letartóztattak egy nőt, mert minden járókelőnek sok boldogságot kívánt. Talán ha beléjük rúg, avval nem kelt feltűnést, és békén hagyják. Én mindenesetre háborítatlanul értem haza.
Ahol is észrevettem, hogy a nap folyamán valahol elhagytam 15 ezer forintot. Két hétig lehetne enni belőle, vagy másfél hónapig elég lenne tömegközlekedésre (ha lesz még ilyen).

Egy sor komoly döntés előtt állok, de nem tartom kezemben a szálakat. Nem tudom, mit csinálok, épp most képtelen vagyok átlátni a lépéseket. Eszement, átgondolatlan kapkodás... Bár ketten vagyunk ehhez, nem látom, hogy bármelyikünk is tudná. Pánik nélkül se tudtuk. Semmit nem értünk az üzleti élethez.
(Ja igen, ez ugyanaz a nap volt, amikor sms-t küldtem Kedvenc Maffiózómnak a cégről.)

N. azt mondta, hogy a saját szakadékom szélén táncolok evvel a folyamatos önsajnálattal. De akkor legalább ugorjak bele! Hát igen, ez is homeopátia... Ugornék én, ha nem félnék annyira. Hehe. Így viszont ott billegek a szakadék szélén, se biztonságos terepre kerülni, se leugrani.... áh!

Éjjel egy nagyon kedves barátom írt cseten, akit egy futó találkozást kivéve másfél éve nem láttam. 17-tel fiatalabb nálam, ezen az oldalon találkoztunk valaha. Megszerettük egymást, egy időben sokat voltunk együtt. Mezítláb a (Szent István) parkban, alternatív moziban, romkocsmában. Nagy és mély beszélgetések, sírások és röhögések, egymást tanítottuk. Még dolgozott is nekem alkalmanként, a bolt első félévében. Csodás volt! A vevőket elbűvölte ez a nagydarab, szögletes arcú lány. Valamit nagyon tud, mert a pasik is forognak utána.
Sokat nyesztettem az évek óta függőben hagyott diplomamunkája miatt. Könnyed szökellésekkel száguldott át az időn, mintha az ebben az életben is végtelen lenne, szórakozás, pasik... Már azt is felajánlottam, hogy megírom helyette, az angol-fordítást pedig megcsináltatom valakivel. Persze a gyógypedagógiához se értek, de bölcsészeknél nem meglepő, ha kell, három hónap alatt megírunk egy szakdogát kínai nyelvészetből, tizenhárom hónap alatt ugyanezt kínaiul.
Novemberben a könyvkötőtől hazaérve nekem újságolta először, hogy megvan, és a tanárainak nagyon tetszik! Meglepett, hogy épp most szánta rá magát, amikor hazaköltözött az ágyban fekvő és őt ugráltató, alkoholista édesanyját ápolni, csodálatra méltó tartással intézi összes hivatalos ügyeit, viszi a háztartást a munkája mellett, szóval van dolga elég, és a cseppnyi szabadidejében együtt lehet a végre visszatelepülő olasz barátjával. Ő mégis most. Nem szólt, míg kész nem lett. E bolond napom éjjelén írta, hogy a kórházban haldokló édesanyja mellett 12 órája virrasztva államvizsgára tanul. És hogy nagyon sajnálja, amiért az én nehéz időszakomban nem tud mellettem lenni, a saját zsákját is alig bírja.Tudom, hogy valóban szeretne velem lenni, és ez most nagyon jól esett. Megnyugtattam, hogy én nem szaladok el, és le a kalappal előtte, mert amit most végigcsinált, az egész életére erősebbé teszi.Kipréseltem magamból még néhány sort a gyászmunkáról, például hogy ne legyenek elvárásai a gyászban sem, ha ott jön rá, sírjon a nagykörúton is (nekem lesz köszönhető, ha amúgy normálisnak tűnő járókelők egy szép új világban szerepjátszás nélkül élik meg érzelmeiket, sírnak, vagy harsányan nevetnek, verseket mormolnak, tán énekelnek az utcákon? :))). Ha nem sír egyáltalán, az se gond, lehet, hogy már nincs mit kisírnia, vagy máskor fog kijönni, lényeg hogy ne fojtson vissza semmit. Az államvizsgához meg nyugi, ne legyen ott se maximalista, meglesz, és ez a lényeg. (Néhány óra múlva megtudtam, az édesanyja elment, és hogy barátom számára sokat jelentenek a soraim.)
Régóta ismerem ezt a törvényt: ha valamilyen feladatot nem oldunk meg, újra és újra visszakapjuk, egyre nehezebb körülmények között, végül már egy ránk gördülő szikla alól kell boldogulnunk. Most, vagy legközelebb már a tengerfenékről... Nem emlékszem rá, hogy ebben az életben nekem sikerült volna bárminek is így a végére járnom. De ő ezt most megcsinálta! Napokon belül megvédi a dolgozatát. Olyan büszke vagyok rá, mintha a lányom lenne! Pedig olykor ő a felnőttebb.

Mielőtt elaludtam volna,még azon vihorásztam magamban, hogy bár imponált Kedvenc Maffiózóm vezérsége, azért nem mulasztottam el az ő "tekintélye" ellen is lázadni. Szegény, igencsak mellé nyúlt velem. Végül avval sírtam álomba magam, hogy minden mennyivel könnyebb lett volna ezekben a nyomasztó hetekben, ha mellettem áll, vigasztal, együtt érez, és nem szalad el. (A héten egy caminós író, ki tudja miért, éppen ezt írta valahol: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Hm...)

De jó lenne legalább belül egyensúlyba kerülni, megtalálni a középpontomat! Fel, le, fel, le... Egyre többször sírom el magam az utcán is, de az éneklés rám se jellemző.

Nomen est omen. Hát én nem csak hogy udvari paraszt vagyok, de udvari bolond is!

Vidám segítség

2012-01-06T22:27:00.000+01:00

Wagner Csokoládé (Bp.-Toronto) a férj formájában megérkezett egy hűtővitrin és egy mérleg méltányos áron való átvételére. Árukapcsolással hozzátettem még a maradék óriásnyalókáinkat is. Aszonta, arról nem volt szó. Jaj dehogynem, viszi és kész, az asszonnyal már megbeszéltem, bár kicsit tétovázott, hogy mit fognak szólni a vevők, ha cukrot árul. Sebaj, mondom, rám lehet bátran fogni...
Különben is kell a nyalóka, hogy legyen mit mérni, mielőtt a hűtőbe teszik.
Ez olyan, mint Rejtő Láthatatlan légiója, vettek több száz lakktáskát, mert rájöttek, hogy a hadsereg lakktáskával mozgékonyabb. És vettek tenisz(vagy rakett?)ütőt, meg gumikesztyűt, és biztosítótűt is, hogy legyen mivel az ütőhöz rögzíteni a kesztyűket.
Tisztára praktikus. De nem? :)
(Lehet, hogy a következő hetekben az egész család ... izé, hát nyalókát szopogat?) :DDD

Tanulni: Látni és megSzeretni

2012-01-06T15:29:00.001+01:00

Igazán csak azt Szeretheted, akit Látsz. Ha valakit nem tudsz szeretni, azt azért nem, mert nem vagy képes őt Látni. De ha Látod, legyen bárki az illető, meg is Szereted - mondják a bölcsek. Neki köszönhetem, hogy ebből valamit megtapasztaltam, a korábbinál valamivel közelebb kerültem a megéléséhez. "Titokzatos N." mellett akaratlanul is ő életem másik nagy tanítója. Hát, hogy milyen tanítvány vagyok...?

Látom a félelmeit, a szorongásait. Hogy mi lesz a családjával, ha ő nem lesz. Mert ha nem is akarja tudatosítani, szorongás-szintjén megjelenik, hogy nem nevelte felnőtté a gyerekeit. Sokan függnek tőle, mert valaha így volt kényelmes, így érezhette erősnek magát. Görcsösen próbálja stabilizálni a helyzetüket, bebiztosítani a jövőt, gyarapítani, de legalább konzerválni a meglevő javakat. (Azt mondaná, hogy hiszen ezt teszi mindenki... ) Érthető hát, hogy fél, nehogy még egy terhet magára kelljen vennie. És mivel nem szereti magát, azt hiszi, hogy ő maga egyáltalán nem szerethető, attól tart talán, hogy csak a pénzéért fogják. (Noha azért senkit nem lehet.) Példázatokat mesélt arról, hogy a világot nem lehet megváltani. Nem, valóban nem lehet. De annak a néhány embernek, aki az ember útjába akad, lehet segíteni. A segítség persze mindig érdek nélküli, hálát, viszonzást nem váró. Kinek figyelemmel, együtt örüléssel, szomorkodással, együttérzéssel, jó szóval lehet segíteni, kinek tudatosan átgondolt, nem csak lukas zsákba pénzt szóró anyagiakkal, vagy kapcsolatokkal... ez utóbbit működteti ő is, talán mert nem igazán jár lemondással, áldozattal, és az önbecsüléséhez nélkülözhetetlen hálát ezért is megkapja.

Másrészt úgy vélem, és látom másoknál, a világért is lehet felelősséget vállalni, szolidaritással, könyörülettel, a gyerekek ugyanerre nevelésével... Persze ebből nem feltétlenül keletkezik nyomban kézzel fogható haszon, amire neki pedig nagy szüksége van, hogy a minél több anyag egyenlő minél nagyobb biztonság illúziójába tudjon kapaszkodni.

Látom, hogy azért tiszteli a "kiváló tehetségű" szociopata diktátorokat, despotákat, mert ők nem félnek. Nincsenek kiszolgáltatva rendszernek, mert ők maguk a rendszer. Látszólag... Ő mindenesetre igyekezett az államon belüli minél függetlenebb birodalmat építeni. Azt hiszi, az életkora korlátozta képességei akadályozzák ebben, pedig még közel sem. A struccpolitikája gátolja itt is. A bölcsek szerint az embert nem a képességei, hanem a döntései határozzák meg.
A "nem tanul, nem szeret, nem szorong"- tünethármasból ő még szorong és fél. Egy túlhajtott Casanova leamortizáltságától is... Azt hiszi, attól férfi a férfi, ha ki tudja ki boldogtalanok által meghatározott időközönként megdug egy nőt. Tán a Szent István parki galeri szocializálta erre fél évszázaddal ezelőtt, tán még most is ezt sugallják neki a megmaradt vagy azóta csatlakozott, harmonikus párkapcsolatokban sugárzó társak. Hogy tudtam volna megértetni, elfogadtatni vele, hogy a férfi attól férfi (miképpen a nő is attól nő), hogy elsősorban Ember. Attól, hogy mer szeretni, és ha kifelé már korlátozott a sebessége, akkor ráébred, befelé kell utazni, hogy a harmonikus együttlét nem a saját igények kielégítésétől függ, de sokkal inkább az adakozás öröméről,sőt a puszta együttlét öröméről. Hiszen most is azért függenek tőle annyian, mert érzi ebben a saját erejét, ezt az örömöt ő is képes átélni, de ott, ahol ezért nem kell áldozatot hoznia, magát megmutatnia. Pedig ott van benne az érzékenység, de mennyire hogy ott van! Én már csak tudom... de kihozni belőle nem tudtam, a félelmeit elsimítani nem, nem, nem... A félelmek felülírnak mindent, ezt én is tudom, magamon tapasztalom. De ha jobban tudtam volna szeretni, tompíthattam volna ezeken a félelmeken.

Nem tudja azt sem, hogy a társadalmi lét nem a saját igények mindenek feletti kielégítéséről szól... Honnan tudná, hiszen a társadalom fölé helyezi magát (kritikát épp úgy nem tűr, mint népvezérünk, aki szintén talpnyalókkal veszi körül magát), így próbál biztonságos várat építeni félelmei köré. Ugyanezt teszi társas ill. párkapcsolataiban. Érzelmileg sem kockáztat, biztonsági játékos. Gondolom, nem volt igazán szerelmes soha, a szenvedélynek mindent elsöprő viharát értve ez alatt, ahol nincs mérlegelés, nincsenek játszmák, nincs másnak tér, csak az önfeledt önátadásnak. S akkor hol van még ez a szeretettől, de ez egy másik téma.
Igen, a kasztjába tartozó szövetségeseken túl olyan talpnyalók veszik körül, akik őt látják rendszerfüggetlennek, egy birodalom sérthetetlen fejének, s őt irigylik ezért... ahogy ő a népvezéreket, önkényuralkodókat. Úgy vélem, ha helyzetbe kerül, ő is így viselkedik felfelé. Rendre rájuk hivatkozik, amikor azt mondja: "kérdezz meg bárkit, hogy így van-e?". Függőségben van mások véleményével, de ezt sem akarja látni.
"Bizonyos koron felül már nem az a fontos, hogy mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt saját magával, ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot." (Rónay György )
De én is ott lógok a szeren, legfeljebb másik kezemmel függök, ha nem is mások véleményétől...
(Egyik kedvelt caminós szerzőm ebben a pillanatban lőtte fel neten az éterbe: "Maffiavezérnek lenni gyáva foglalkozás." Elképesztő! Honnan veszi ezt, és miért éppen most...? Fel tudnám sorolni a gyávaság számos megjelenési formáját, amiben oly sokan szenvedünk. "A gyávaság a legnagyobb bűn"- értett egyet Bulgakovnál Jézus és a Sátán, s milyen igazuk van, ha létezik eredendő bűn, akkor ez lehet az.) Én is gyáva vagyok.

Elvárja, hogy őt szeressék, persze hogy szeretethiányos, persze hogy a gyerekkor, persze, hogy a "nők hülye picsák" mögött az anyja áll, amit nem tudatosít, és tagadja is... előttem hiábavaló, a nagyobb gond, hogy maga előtt... de hát szeretethiányosan is élünk itt néhány milliárdnyian. Legfeljebb ha kompenzációként nem leszünk politikusok és maffiózók, kisebb körben tudunk rombolni.
Ő anyakomplexusos, én apakomplexusos vagyok. (De jó volt, amikor némi nyafogás után elvitt a kisállatkertbe! :) És idővel rá kellett ébrednem, hogy nekem is imponál a vezérsége, egy tekintélyes apa képe miatt.) Fel kéne nőnünk. Nekem van ehhez motivációm, neki nincs, mert mindig megtalálja és finanszírozni is tudja azokat a pótcselekvéseket, melyek éppen elviselhetővé teszik a létét.
Éppen csak elviselhetővé... mert fut, szalad, nem ad magának arra sem időt, hogy elmélyüljön az örömben... aztán kizsarol magának az élettől újabb örömforrásokat, ahol megint nincs ott száz százalékig, így a sok felszínes élvezet a lelkét semmiképpen nem elégítheti ki. Ő is bünteti magát, épp a hedonizmussal. S ehhez képes néha azért felülemelkedett önmagán, amikor rövid időkre már-már elhitte, s engedte...

Szerinte mindenki lecserélhető. Úgy látom, mégis csak a nőket cseréli. E hit az önmagáról alkotott képe tükörképe. Azt hiszi, ő maga is pótolható. Ahogy nem látja magában az egyedit, fél megismerni magát, így nem tudja szeretni sem, ezt vetíti ki a nőkre is.
Egyszer azt mondta, az a baj, megszokta, őt túlszereti mindenki, és a nők is mindig hozzá alkalmazkodtak. ... ennyire nem tudja, mi az a szeretet, nem tudja, hogy egyebek mellett ami "túl", az sem az.
Azt se mondhatom, hogy nem tud szeretni. Tudom, hogy gyerekeiért, unokáiért egy sarkított helyzetben az életét is feláldozná. A gyerekek, kutyák iránt, vagy egy-egy pillanatra akár felém is képes elérzékenyülni, ám ez szentimentalizmus, nem érett, tudatos szeretet. Írom én, aki szintén az éretlenül szeretők táborát szaporítom. Ő az egyik lépcsőfok, melyen ha vissza-visszaesve is, mászom feljebb a feltétel nélküli szeretet felé... Egy élet, két élet... az idő végtelen, legfeljebb magunknak árthatunk a késlekedéssel.
Szomorkodik, amiért a régi nők elveszítik szépségüket. Ez is hályog a szemén. Azok a nők nem lehettek szépek, ha elveszítették, legfeljebb dekoratívak és egy ideig divatosak, mint egy Szász Endre-festmény. A valódi szépség időtálló, csak tudni kell látni. Még az is előfordulhat, hogy értékes és izgalmas nők is megfordultak valaha mellette, csak nem vette észre, nem érdekelte, hogy kikkel tölti kedvét.

Velem pechje volt azért is, mert épp az a sérült gyerek érdekel benne (azt könnyebb a szívemhez közel engednem), akit maga előtt is takargat, az az álarc kevéssé, amit kitesz a kirakatba. A Lelke érdekel, s belátom, ez igen ijesztő lehetett számára.

Bosszú- és uralomvágya mögött nyilvánvalóan az egyik ok, hogy van ahol neki kell kritikátlanul alkalmazkodnia, talpat nyalnia, meghunyászkodnia, hatalmat feltétel nélkül elismernie, s ez öntudatlan feszültséget okoz benne, amit ő is le akar valahol vezetni.

A kifogások, ürügyek, tehát a hárítás nagymestere. Amennyi energiát ezek fabrikálására fordít, annyi energia már messzire repítette volna a vágyott boldogság útján. Ha lett volna elég bátorsága elengedni ezeket, és szembenézni a valósággal.
Egyik kedvenc önámítása szerint azért nem értjük egymást, mert máshová születtünk. Én pedig úgy látom, hogy a magam részéről - természetesen én is csak annyira, amennyire az egóm, a félelmeim engedték - megpróbáltam hidat építeni, a jobb megértés kedvéért. Ám ő annyira fél a szegénységtől, a jelentéktelenségtől, hogy átnézni is fél a túloldalra. Egy képzeletbeli hídon se menne át a túlpartra senki miatt, kíváncsisága se ébredhet fel a rettegés miatt. Nem hogy elkezdjen hidat építeni a saját oldaláról.

(Most pillantottam meg Éva blogján, köszönöm!

Kamarás Klára : Titok...

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,

de hogy ne lássa rajtunk senki,

öklünket rázzuk a világnak,

büszkén viseljük sebeinket,

hisszük, hogy nem tartozunk másnak,

csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,

ha álmatlan hajnal éber

forgolódás közben talál,

megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk súgva, szinte félve

mindenkinek a titkok- titkát,

mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...)

Érzelmi analfabéta. Na de én is legfeljebb béta vagyok. Érzek, látok, összerakom a világ részleteit panorámaképpé, csak magamat nem tudom jól kezelni, elragad a harag, vagy az önsajnálat, nem tudom, mit hogy kéne mondani, tenni, talán bennem sincs éppúgy könyörület, ahogy ő sem könyörületes azokkal, akiken tízszeresen áll bosszút...

Száz szónak is egy a vége: egy maffiavezér épp úgy működik, ahogy mi, boltosok, zarándokok, háziasszonyok, hivatalnokok, yuppie-k ... Legfeljebb nagyobb a játszótere - ahogy egy politikusé is -, és ez a nagyobb tér felnagyítja az okozott károk mértékét.

"Mikor az uccán átment a kedves..."

2012-01-06T01:43:00.002+01:00

A fő beszállítóm, akire építettük a boltot valaha, ma igazán tapintatosan felajánlotta, hogy ha úgy alakul, hozzájuk bármikor bemehetek egy süteményre. Sőt, hogy ne legyen megalázó, megígérte, ha meglát, magától meg fogja kérdezni, mit ennék-innék. Átöleltem érte, mert tudom, hogy szívből jött, és hogy vannak más alkalmi kosztosai is, noha ő is folyamatosan a lét-nemlét határán billeg. Nála ez nem alamizsnálkodás, ő ott van lélekben, tudatban is. Csak hát erre nem építhetek egy életet, hetente kétszer egy sütemény. Ami még csak nem is gluténmentes, haha. No meg mégis megalázó lenne, nem előtte, hanem magam előtt. Bár kedves gesztus volt tőle, azért ahogy elment, megint nyomban összeomlottam az eszembe juttatott szép jövőre gondolván. Elvégre is mindegy, hogy éhen halok, vagy a kezeletlen betegségeim visznek el, vagy mindkettő. És az élet több, mint étel, gyógyszer, orvos... még a fizikai lét feltételei is többek ennél. A társadalom peremére kerülés pedig már nem ugyanaz a történet, mint a gazdagok kasztjából való kirekesztettség, hanem úgy általában a kizáródás a most velem egyenrangú társadalmi érintkezésekből is. Tudom, tapasztaltam. Hajléktalanokkal persze még barátkozhatok majd.
Aztán, mintha ez még nem lenne elég, felbukkant az emlék egy márciusi beszélgetésről a Maffiavezérrel. A társadalmi különbségeink fölött aggodalmaskodtam, s példaként felhoztam, hogy huszonévesen, nem egy, hanem négy állásom mellett előfordult, hogy valakivel tíz deka parizerért mentem el, és bár ennyire rosszul (akkor, márciusban) nem állok, nekem most is annyim van egy heti kosztra, amennyiből ő egymaga csak megebédel egy vendéglőben naponta, és ugye nem is egyedül szokott, úgy vélem többször hív meg másokat, mint ahányszor hagyja, hogy őt meghívják... Erre ő azt ajánlotta, hogy a hamarosan nyíló éttermükbe minden nap ebédelhetek. Hát, túl azon, hogy ezt időben se tudtam volna megoldani, megalázó ajánlat volt. Tőle annak éreztem. Mert ez nekem olyan, mint az a tíz deka parizer, addig mehetek enni, amíg lefekszem vele, és az ő részéről is épp annyi szeretetet láttam ebben, mint anno... (Az alamizsnáról egyébként már írtam egy korábbi posztban.) Egy évvel ezelőtt se éreztem magam biztonságban, ez volt az egyik oka annak, hogy hosszasan hárítottam őt. De ha tudom előre, hogy nemsokára kilátástalan helyzetbe kerülök, semmiképp nem engedtem volna be az életembe.
Fény felé kapaszkodni... De kérdem én, mi az a "fény"?

Na és épp ekkor ment át az utcán a Kedves... ám ez itt nem József Attila-idézet, hanem valóban, csak úgy elment, a hátát és a szép ősz fejét láttam a kereszteződében, most se vissza, se rám nem nézett. Tegnap láttam, hogy látta, hogy ott vagyok, és azt is láttam, ahogy mentében hátranézett, hogy még ott vagyok-e, és én akkor őt jobban megsajnáltam, mint magamat, pedig most az is nagyon megy. Szeretne ő szeretni, ha nem félne annyira... így most csak szeretve lenni szeretne lenni. (Én pedig szeretném szeretni, ha tudnék igazán szeretni...) Estig sem tudtam összeszedni megszakadt szívem darabjait.

Otthon végre bedobtam a szennyesbe azt a bizonyos törölközőt... több mint három hete használom utána, ideje volt.

Szürke ég, szemetelő eső...

Utóirat: Másnap azon vitatkoztunk N-nel, hogy megkérdezzem-e a Maffiavezért, tud-e valakit, aki céget venne. N. azt mondta, pont őt ne kérdezzem, s meggyőzhetetlennek bizonyult. Nem és nem. Délután ültem a szomorúan üres boltban, bámultam ki a kirakaton, azon tipródtam, kinek lehetne szólni a cég miatt, egyáltalán el kell-e adnunk ( hiszen a Caminón azt a jelet kaptam, hogy fenn kell tartani, és N. tőlem függetlenül ugyanezt kapta itthon, sajnos azt egyikünk sem, hogy miből) .... amikor elment előttem az unokáival. A gyerekek benéztek, ám ő csak akkor, amikor be is integettek. Mint az oviban: ha a többiek igen, akkor én is, ha a többiek nem, akkor én sem. Mindenesetre hogy épp akkor mentek el előttem, jelnek véltem, s mégis ráküldtem a cégről egy sms-t, hiszen ha a gyerekekkel van, nem lehet baj belőle, nem ők lesznek az illetéktelenek, akik el fogják olvasni, nem tudhatom, mikor lenne alkalmam személyesen, péntek van, nyilván hazamennek, felém meg nem jár már sosem, hamarosan én se járok erre, telefonálnom se lehet... no meg senkit nem ismerek, aki ismerhet valakit, akinek kellhet egy már meglevő, tiszta cég. És... egy óra múlva láttam a gyerekeket visszafelé, őt a szomszédban csevegni, összeszedtem magam, hogy utánaszaladok, ahogy ül be a kocsijába, de elhajtott, én meg álltam ott legyintve, néztem ki a fejemből, hogy még annyi se, hogy bekiabáljon, amiért sms-t merészeltem írni... Egyszer mesélte, hogy nehéz volt megszabadulnia az elődömtől, aki ráadásul mennyi sok pénzébe került. Úgy bepörgettem magam a depressziós szürke ködbe, hogy arra gondoltam, lám, tőlem mennyivel könnyebb.
...Órák múlva megcsörrent a telefon. Hogy körülnéz, bár pénzt ezért kapni nem lehet. Sebaj, csak vigye valaki, mert se megszüntetni, se fenntartani nem tudjuk. Csodás neve van, magyarul annyit tesz, hogy Bűvös Világítótorony, de nekünk nem világított. Valakinek meg hátha világítana.
Azt mondta, nem tudta, hogy nem nyitok január elején. Elfelejtettem, hogy a Holdon töltöttem az elmúlt heteket, ezért nem kaphatott tőlem híreket se személyesen, se telefonon. A karácsonyt és újévet meg direkt a Marson, nem értek el a jókívánságai. Amikor pedig mindketten egyazon utcában tartózkodtunk, akkor én éppen láthatatlanná tevő mesebeli köpenyt viseltem, csak én észlelhettem őt. Azt mondta, azt se tudta, hogy ez nem csak a téli szünet, hanem meg fogunk szűnni. Pedig a környéken ő az egyetlen, aki tudhatta, novembertől minden információt megkapott ehhez... csak hát szokás szerint nem figyelt.Valahogy egyszer mégis azt reagálta mintegy vállat vonva a félelmeimre, hogy az éttermet ők is be fogják zárni (emlékszem, arra gondoltam, hogy ez se hasonlítható, mert nekem a bolt az életem, a szociális kapcsolataim, az otthonom, a családom, ők pedig csak egy bevétel- vagy veszteségforrást veszítenek), szóval a perifériára mégis bejutott az infó. És emlékszem, decemberben valami cinikus megjegyzésére azt feleltem, hogy a kedvenc koldusaihoz hasonlóan majd nekem is adhat alamizsnát egy isten áldjáért cserébe. De ő nem tudta...
Mégis jó volt legalább a hangját hallani. Nem a népámító harsány röhögést, vagy a haverok előtt vagány vezért játszó kamaszét, hanem azt az emberi, meleg hangszínt, amitől bármikor el lehet olvadni. Jó volt hallani. Aztán megint bőgni...

"Mosolyogj!"

2012-01-04T22:43:00.002+01:00

Ezt mondta ma nekem a Wagner Csokoládé (Budapest-Toronto): "Mosolyogj! Ha már te se mosolyogsz, itt a világ vége!"
Megtisztelő és nagyon kedves. Mégis remélem, hogy ez nem így van. Ekkora felelősséget igazán nem vállalhatok magamra.

Jobbat nem tudván kitalálni méltányos áron átvette egy hűtőnket, egy mérleget, és az összes óriásnyalókánkat, bár jelenleg pont egyikre sincs szüksége. Meghallgatott,és bár ezelőtt nem beszéltünk erről, most pár mondatból és nagyjából 10 perc alatt valóban átlátta az életem keresztmetszetét, és a jelenlegi kilátástalanságomat, együtt érzett velem, és megölelgetett. Én is pont ezt szoktam tenni vele, ha a lelkét ápolom, a vevőimmel, akik sírni jártak hozzám és egy mosolyért, a boltszomszédommal, aki felváltva jött be dicsekedni és kiborulni. A Maffiavezérrel és fiával is igyekeztem ugyanezt, másfél éven át, miközben sokszor sírtam, éheztem, beteg és magányos voltam, kitaszítottnak éreztem magam... Ahogy tudtam, vigasztaltam, mosolyogtam, ameddig tudtam... Annyi a szeretethiányos ember! Rajtam kívül is.

Most eddig futotta. November közepétől azonban destruktív korszakomat élem, ám egyfolytában igyekszem kikerülni belőle. Tudom, addig se volt tökéletes az én figyelmem, odaadásom, nem is jutott belőle mindenkinek, akinek juthatott volna, de még úton vagyok, ez az élet csak egy állomás...

Azt mondta, kívülről olyan erősnek látszom, ezért jöttek hozzám... Amint kilépett, nyomban bömbölni kezdtem, abba se hagytam estig. Nem lehet hatékonyan dolgozni is meg magamat sajnálni is. Ma se haladtam semmit a záróleltárral.

Vidám utószilveszteri utcabál Orwell-lel

2012-01-02T23:31:00.003+01:00

"Minden forradalmár hatalomra kerülvén, s ott megragadván elnyomóvá válik.

Nem történik más, mint hatalomváltás. Népvezérnek lenni mindig ego-játszma, a tehetségnek legfeljebb csak az uralkodási vágy leplezésében van szerepe." (E gondolat a rendszerváltás környékén fogalmazódott meg bennem.)

Azt mondták a színpadról, százezer. Ennyien álltunk ott, miattunk még a körúti forgalmat is le kellett végül zárni. A maroknyi újfasiszta elveszett a tömegben, és különben is, mi őket is szeretjük, ők is isten állatkái.

Ünnepről maradt fények, emelkedett hangulat, mondhatni többnyire vidám, énekeltünk, Szózatot szavaltunk, jelmondatokat kántáltunk - néhányan bizonyára nemrég még Orbán takarodj helyett Gyurcsány takarodj-t - ám lényegében az egész rendezvény utcafesztiválra hasonlított. Nyáron ugyanez piknikhangulatban telt volna.

Mulatságos volt arra gondolni, hogy a kántálás talán úgy hallható az Operaházban, hogy százezrek bizonygatják: "Orbánt akarok!" No bár előfordulhat, hogy bármi hallatszott is, így értelmezik a bálozók. Talán csak azok nem, akik gyanakodtak, és világháborús alagutakon közelítették meg az ünnepség helyszínét.

A szervezők leginkább fővárosi értelmiségi körök, s üzenetük a jogállamiságról nem érint mélyen tömegeket. A résztvevők létszámát és összetételét ez nyilván korlátozta, hiszen sokaknak az alaptörvény és más demokráciát sértő intézkedés elleni lázongás leginkább úri huncutság. A tömegeket érthetően inkább a pénztárcájuk érdekli. Ugyanezért fordulhat elő, hogy a most demonstrálók egy része másfél évvel ezelőtt azokra szavazott, akik ellen most felvonult.

Ugyanakkor! Mégis szép, mert ritkaság e tájékon az összefogás. Hogy annyiféle szervezet, párt, csoportosulás, annyi eltérő világnézet most mégis képes volt együtt fellépni, s békés demonstrációra hívni százezer embert. Utoljára a nyolcvanas években élhettük ezt át, amikor még közös ellenség találtatott. Meg kell becsülni e kivételes pillanatokat. Szükséges önmagunk és a világ felé is jelezni, itt nem egy egész ország vakult, süketült és butult meg egyszerre.

Jókívánság az új évre

2012-01-02T14:10:00.002+01:00

Azt kívánom....Nektek és magamnak
Hogy legyen erőd akkor is szeretni, amikor úgy érzed csak te, adsz.
Hogy legyen erőd akkor is mosolyogni, amikor úgy érzed a fogad, törik belé.
Hogy akkor is kitarts, amikor nincs kedved.

Hogy ne zavarjon, ha nagyok a problémáid, hiszen erős vagy és elbírod őket.
Azért, mert ha erős vagy felemelhetsz embereket, ezáltal te magad még jobban megerősödsz.
Kívánom, hogy legyen erőd félretenni a büszkeséged, ha annak a valakinek szüksége van rád.
S kívánom, hogy legyen erőd megmondani, neki mit érzel, mert tudom, hogy ez a legnehezebb.
Őszintén kimondani.

Kívánok neked türelmet!
Hogy meg tudj hallgatni másokat.
S hogy meg tudj bocsátani annak, aki nem tud neked.
Hogy fáradtan is tudj szeretettel és megértően beszélni azzal, akinek szüksége van rá.

Kívánok neked bölcsességet!
Hogy tudj különbséget tenni, mikor kaptad azért az akadályt, hogy megküzdj vele és mikor azért, hogy kikerüld, és más utat válassz.
Hogy felismerd a mindennapok szépségét, és ne tragédiák döbbentsenek rá.
Hogy meglásd a szeretteid fontosságát és szükségességét az életedben.
Hogy minden idegesítő tulajdonságuk téged épít, akár mint rossz, akár mint jó példa.

Bölcsességet, hogy ne akarj tökéletes lenni, csak törekedj a legjobbra.
Hiszen soha nem leszünk tökéletesek, maximum frusztráljuk magunkat a gondolattal. Ellenben a legjobbra törekvés újabb és újabb sikereket, majd célokat eredményez, s ez maga a haladás.
Hogy az aprólékos sziszifuszi hétköznapokban lásd a holnapok nagyságát, és a nagy célok építőkockáit.

Végül kívánok neked egy apró mosolyt magunkon, hiszen ha mindezt meg tudnánk tenni,
akkor már rég az angyalok soraiba tartoznánk, és valaki olyanokra vigyáznánk,
mint mi magunk.
Ám kívánom neked, hogy megtapasztald: a Teremtés attól válik tökéletessé,
hogy ismertek a hibáink és számolnak a tökéletlenségünkkel.

S nem utolsó sorban, kívánom hogy azokkal tölthesd ezt az évet , akik szeretnek,
és magadba szívd ezt a boldogságot!

(Forrás: http://fhilfoto.blogspot.com/2012/01/az-uj-evre-kep-nelkul.html)

A fényt választom!

2012-01-02T13:31:00.001+01:00

Tegnap este az egyik kedves caminós szerzőm azt írta nekem a face-n, hogy reggel felkeléskor gondolkodás nélkül azonnal válasszam a fényt.
Ma reggel még csukott szemmel elhatároztam, ki is mondtam magamban. A szememet egy telefonhívásra nyitottam ki. Örömmel nyugtáztam, hogy a nap odakint ragyog, a hívó fél pedig egy régi vevőm, csupa kedves, biztató szóval. Egy darabig még olvasgattam az ágyban, Szepes Máriától Az öröm mágiáját.

Kilépek végre a hónapok óta tartó szürke zónából.

Szilveszter a Kossuth téren

2012-01-01T01:00:00.000+01:00

Az újpesti piac melletti, valódi retro-kocsmával indult. Füstös, koszos, büdös talponálló talán az ötvenes évekből... mindenesetre tatarozva azóta biztosan nem volt, a közönség is legfeljebb generációt váltott. Kóser szilva délben. Este a "Tiszta Kezek Mozgalom" tüntetése a Parlament előtt. 3. Magyar Köztársaság 1989-2011. Sok lózung, még több demagóg ígéret, önfényezés és egymás fényezése (de ja vu 1988-89.), Bródy népiesen urbánus dala, TGM okos, Iványi Gábor szép beszéde, sajtószabadságos éhségsztrájkolók (tegnapelőtt teát vittünk nekik), sok jószándékú ember, tündéri kutyák előttünk, mögöttünk ordítozó - most még vékonyka - csőcselék, hogy a meccs-fíling se maradjon el. Nélkülük különben sincs valamire való forradalom, a decens értelmiség nem fog lövöldözni. Fodor Tamás színész Karinthyt olvasott fel:"Ki kérdezett? Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted -, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld." Bárdos Deák Ágnes után szétfagyott lábbal, a bepisilés határán eljöttünk - no hiába, mi már csak ilyen öregesen -, s nyomunkban a karhatalom kordonépítésbe kezdett, nehogy vissza tudjunk menni :)

A nagykovácsi vendégség helyett körúti 24 órásból választottunk Tokaji aszútörkölyt, csak úgy üvegből a felét hazáig. Sms-ek, telefonok, malacsült, mécsesgyújtás, facebook, tévé... A kutya nem pisil a petárdák, tűzijátékok miatt. Himnusz, imádság, ez már a jövő év, blogírás, alvás. Ébredés! Új év, új esélyek.

Évzárás

2011-12-31T01:29:00.000+01:00

Egy régi bejegyzés nyomán:

... legalább ezt a tíz évet valahogy épségben lenne jó megérni...
Kívánok Mindannyiunknak túlélt 2012-es évet!

Maffiózóstól, Caminóstól, üzleti csőddel és teljes egzisztenciális összeomlással, kilátástalansággal együtt az idei volt életem legjobb éve. A "legjobbat" persze nem általánosan elfogadott értelemben használom, inkább spirituálisan. Szinte minden pillanatát mélyen megéltem, és igyekeztem - ha nyomban nem sikerült, legalább valamivel utóbb - tudatosítani. Sőt, bár az év úgy indult, hogy nem nyaralok, mégis három tengerben fürödtem. Hála a Gondviselésnek, hogy idén is megtartott!

"Nem érdekel a mocskos politika"

2011-12-31T01:10:00.000+01:00

Vagy másképpen: "Mi az a politika?"

"Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, nem szóltam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, nem szóltam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, nem szóltam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, már nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna." Martin Niemöller

(Forrás: http://www.gepnarancs.hu/?p=26956)

Paternalizmus kell ide. Valaki mondja meg, hogy mit kell tenni, vegye le az egyénről a döntés, az önálló gondolkodás felelősségének súlyát. Kádár, Orbán, de a közelben megfelel a haveri banda iránymutató szelleme... mindegy, csak legyen kihez igazodni. "Kérdezz meg bárkit, mindenki ezt mondja!" - hárít így bármit tisztviselő, vállalkozó, piaci kofa, maffiavezér... Ez egy ilyen nemzet. Nem akar felnőni. Mindegy, hogy politikáról, házasságtörésről, vagy bármilyen területen követendő viselkedésmintáról van szó, amit a többség mond, azzal az egyén felmentve érzi magát.... nyájban és oviban mindenképpen. Demokráciában is... de ennél jobb még egyelőre nincs működőképesen kitalálva. "Óvónéni kérem, a Zsuzsi találta ki, és a Pisti is azt csinálta!" Gyakori verzió még, ha az egyéni felelősség kérdése mégis felmerül: "... én meg ott se voltam, nem láttam semmit, nem tudtam semmiről!"

A többség most is Orbánra szavazna, ahogy anno Kádárra. A decens fővárosi értelmiség pedig csak beszél demokráciáról, de legalább féltucat esélyt elszalasztott, hogy megcsinálja. A "népnek" mint olyannak ez úri huncutság, mindegy hogy demokrácia vagy diktatúra, érthető módon a pénztárcája a fontos. Bár lássuk be, az előbbieknek is. A nagy forradalmárkodás mögött az elvesztett főszerkesztői, könyvkiadói, igazgatói állások motiválnak igazán... talán kevéske kivétellel.
A szolidaritás, együttérzés nem divatos e tájékon. Infantilis nemzet vagyunk, s mondhatom, hogy fel kéne végre nőni, de ezt tömegeknek hiába mondaná bárki. Csak egyénileg, magunkban lehet elvégezni. Pl. úgy, hogy nem állunk az indulatosan fröcsögők, lincselők közé.

Az értelmiség (és nem a diplomás szakbarbárság) felelőssége:
A lehető legnagyobb higgadtsággal (jelenléttel, szóval, tettel... ki hogy tudja) ki kell fejezni a szolidaritást azokkal, akik kiszolgáltatottak egy rendszernek és nem tudják hatékonyan megfogalmazni, elérni érdekeiket. Az indulatok csillapítása a feladat. Az erőszak nem hatékony. És azokért is felelősséget kell vállalni, akik nem tudják, mi folyik a fejük felett, nem is lázadnak, csak beletörődve viselik a következményeket, akik csak békében, csendben szeretnének dolgozni a mindennapi megélhetésükért. Minden más csak ego-játszma.

Vannak akik úgy hiszik, függetlenek a rendszertől, nincs dolguk azokkal, akik benne rekedtek. Azok, akik birodalmat építettek maguknak a rendszeren belül. De mivel belül a rendszeren, mégsem függetlenek. Hiába legyintenek a köröttük folyó történésekre, az nem más, mint fejnek homokba dugása.
S olyanok is vannak, akik a belső függetlenség útját járják. Le a kalappal előttük. El tudják engedni a dolgokat, nem kapaszkodnak, nem pótcselekszenek, így nincs szükségük látványos anyagi javakra. De ha nem szolidaritanak azokkal, akik még függnek, akiknek gyakran a puszta fizikai létét is veszélyezteti egy rendszer (az éhezéstől a holokausztig sokféle módja van ennek), akkor ők is egoista utat járnak, emberségük megkérdőjelezhető. Mert ha ők maguk talán az életüket is képesek elengedni, nem nézhetik tétlen, ahogy elveszik olyanoktól, akik nem képesek erre. A fej homokba dugása akkor is struccpolitika, ha állítólagos "spirituális" homokról van szó.

Emberi minőségüktől függetlenül a fenti Martin Niemöller-idézet mindkettőjük számára valóssággá válhat. Az elnyomó rendszerek számára nem létezik ártatlan és sérthetetlen ember, bárkiből válhat elpusztítandó, tönkreteendő ellenség. Elég ha csak rámutat valakire egy másik valaki.
A diktatúrákban senki nincs biztonságban. "Féljél, tőlünk féljél, mert mi akármikor ki tudunk téged csinálni, egzisztenciálisan, fizikailag, bárhogyan."

(Sokan forrunk az indulattól. A megoldás mégis ennek csillapítása, magunkban és köröttünk is. Az értelmiségnek épp ez lenne a feladata.
Amúgy pedig az én egzisztenciámnak már mindegy, hogy milyen rendszer jön, rövidtávon egyik sem hozhat számomra is érzékelhető javulást. De vannak elveim és tapasztalataim, ezért szolidaritok.)

Ismét a pozitív gondolkodásról

2011-12-30T12:25:00.000+01:00

A jó daloknak is több dimenziója van...
Pozitív gondolkodás... épp úgy nem merem használni ezt a kifejezést, ahogy sajnos nem tudok kokárdát se feltenni márciusban.
Ezt a "terminus technicus-t" lejáratta már az önmaguk elől hétvégi instant megvilágosodási tanfolyamokról spirituálisnak nevezett mindenféle kurzusokra, táborokba, zarándoklatokra menekülők ön- és közámító térítőmunkája. Pedig amúgy van értelme, és van is mit tanulnom erről, de - nyilván mert még nem vonzottam be - nem találkoztam olyannal, akitől tanulhatnék...

Jelek?

2011-12-29T23:45:00.001+01:00

Minap, döntés előtt állván, ezt húztam a bolti bölcsesség-kaspóból:
"Ha erőd kevés, akkor félúton kidőlsz, de ne feküdj le már az út elején." (Konfuciusz)

Karácsonykor egy caminós könyvet olvastam, a túlélésről...

Tegnap ezt kaptam Pannicskától ajándékba, szép karácsonyi kartonra kasírozva:

"A paraszt és a csacsi

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmaasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni, nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán mindenki csodálatára megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet mindenfajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! rázd meg magad és lépj egyet feljebb!"

(Hát izé... ez van a problémákkal. De vajon mi a helyzet a tragédiasorozatokkal és a nem csak öreg, de rokkant csacsikkal? ...)

Az Úton könyvirás is megfordult a fejemben. Hazaértem és, a "Kismaffiózó" megpillantva a boltban egyet, megjegyezte, hogy most már én is írhatnék caminós könyvet. Minap pedig N. kérdezte, miért nem írok könyvet? Akár "csak" online is... (Nyáron épp ő figyelmeztetett joggal, hogy könyvkiadásra végképp nincs már anyagi fedezet, ma pedig mások példáján már tudom is, hogy ez nem csak magánkiadásoknál van így, hanem minden könyvkiadó avval a kérdéssel fordul az elsőkönyves és nem celeb betérőkhöz, hogy mennyi pénze van rá. ) Tegnap egy zarándoktársam kérdezte, hogy mivel jól írok, miért nem írok újságoknak, vagy könyvet bármiről. Na vajon miért nem...? Én legalább 20 éve tudom, hogy jól írok, és 15 éve mások is tudják. Témám is van bőven.

Ma a Normafánál sárga jakabkagylós útjelzésre találtam, ami számomra meglepetés volt...

(De merre az arra?)

Utóirat: Újév hajnalán szerettem volna a bolt blogjáról a bolt fb-oldalára áttölteni a bezárás bejelentését és búcsút, ám nem engedte a rendszer. Merész elhatározással, lesz ami lesz alapon (hogy ha addig éhen halok vagy nem jön össze az útravaló pénz a nem tudom honnan, legfeljebb elbukom ezt a még egyhavi vegetálásra elegendő összeget) repjegyet is foglaltam volna egy áprilisi Caminóra, ám ezt se hagyta a rendszer. Később majd újra próbálom. Mindenesetre furcsa...

Nemzetkarakter

2011-12-29T11:00:00.000+01:00

Hiszek a nemzetkarakterben. Tudom, hogy ez a magyarságnál a széthúzás, acsarkodás. Ám azt is tudom, hogy ez nem determináció, csak hajlam, amin sok munkával, belátással felül lehet, ez esetben kell is emelkedni. És azt is tudom, hogy egyének belső munkáján múlik, nem lehet a felelősséget a tömegekre hárítani.
"Meg kell tanulnunk együtt élni, mint testvérek, vagy együtt pusztulunk, mint bolondok." (Martin Luther King)

Válságkarácsony

2011-12-25T17:55:00.001+01:00

Vicces az ember. Folyamatosan attól rettegek, hogy hamarosan éhen fogok halni, miközben épp most készülök belefulladni a rengeteg kajába.

Forr a dalom

2011-12-25T15:59:00.001+01:00

Nincs mit veszítenem, szóval lehetnék akár kamikaze-pilóta is. De mégis van mit veszítenem. A lelki üdvöm.

Népvezér és maffiavezér

2011-12-24T20:45:00.000+01:00

A szociopátia egyes pszichológiai iskolák szerint az antiszociális személyiségzavarok nem genetikai hátterű variánsa. (A pszichopátia hátterében genetikai okok is állnak.) Tisztán környezeti hatásokra adott sajátos válasz, tanult viselkedés. Mint minden személyiségzavarnál, itt is mélyen elfojtott kisebbrendűségi érzésről beszélhetünk.
Vezető tünetei: nem tanul, nem szeret és nem szorong.

"A szocipata gyakran agresszív, nem érez empátiát (bár megjátszhatja), szégyent vagy megbánást a visszaélései miatt.
A szociopaták legnagyobb gyengesége, hogy nem tudják magukat különféle érzelmi helyzetekbe beleélni, mások helyébe beleélni, mások helyébe képzelni. Ennek következtében általában sikeresek, hiszen céljaikat keményen, sőt kíméletlenül megvalósítják. Egyidejűleg a szociopaták sima modorú, gyakran vonzó és spontán személyiségek, meggyőző beszélőkészséggel. Rosszul viselik a monotóniát, hamar elunják magukat, állandó szükségletük van különböző impulzusokra, ami felelőtlenséggel párosul. Hazudozók, manipulálják a többieket, nincs lelkiismeret-furdalásuk, gyenge az emicionális életük, érzéketlenek, impulzívak, azaz csekély mértékben képesek kontrollálni viselkedésüket. Azt a tényt, hogy saját céljaikat követik, legtöbb esetben jól tudják titkolni vagy a gyanakvást elaltatni. Gyakran csak a közvetlen környezetük van avval tisztában, hogy valami nincs rendben... a müncheni egyetem professzora a bajor közszolgálati televíziónak nyilatkozva azt mondta, hogy a szociopaták érzelmektől függetlenül mindig ugyanazon a teljesítőképességi szinten vannak, miközben a normális embereknél érzelmi terhelés esetén csökken a teljesítmény." (http://hu.wikipedia.org/wiki/Antiszoci%C3%A1lis_szem%C3%A9lyis%C3%A9gzavar#A_pszichopata.2C_mint_b.C5.B1n.C3.B6z.C5.91)

Nem tűrik a kritikát, nem kérnek a kielemzésükből sem. Ha úgy hozza sorsuk, hogy helyzetbe kerülnek, jobb szeretik a saját énképüket megerősítő talpnyalókkal, magukhoz hasonlókkal körülvenni magukat. Sármosak, szívélyesek, látszólag segítőkészek.
Szociális érzékenységük hiánya az empátia hiányából következik. "Csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott koldulnom." Így valóságérzékelésük is szélsőségesen torzít.

"Vegyük talán észre, hogy Orbánnak a külvilágról szerzett tudása és hozzáállása mit se különbözik több millió kormánypárti és ellenzéki magyarétól. Ez az uralkodó irányzat. Amelyik a nemzeti függetlenségből annyit fog fel, hogy azt csinálunk, amit akarunk, és mindenki másnak kuss. Amelyiknek a hívei körülbelül úgy viszonyulnak az USA-hoz, mint az amerikai követség előtt spontán felháborodásból Nixon-bábut égető KISZ-fiatalok 1969-ben. Amelyik sértett pesti értelmiségiek ármányának, szadis, emeszpés, gyurcsányista (nem kívánt törlendő) aknamunkának hiszi a demokrácia és a piacgazdaság nemzetközi szabványait. Amelyiknek nem esett le, hogy különféle nemzetközi szervezeteknek vagyunk a tagjai az ENSZ-től az IMF-ig, a NATO-tól az Európa Tanácsig, az Európai Unióról nem is beszélve, és ezekben kötelezettségeket vállaltunk, hogy felvegyenek, cserébe bizonyos (mára megszokott, de amúgy k... nagy) előnyökért, és emiatt igenis belepofázhatnak a dolgainkba."
(http://www.parameter.sk/rovat/paramagyar/2011/12/31/az-utolso-oltsa-le-diszkivilagitast)
Hogy azt tesznek, amit akarnak, s vegyem tudomásul, hogy amit képesek megtenni, azt meg is teszik, meg is tehetik... épp eleget hallottam és láttam a Helyi Maffiavezértől és sleppjétől is.

Kormányvezérünk és Maffiavezérem is a saját maguk kreálta "valóságban" élnek, előbbi messianisztikus küldetéstudata, utóbbi teljesítménycentrikusságából fakadó félelmei miatt fordít hátat a realitásnak.
Előbbi ezért veszélyes most. Nincs belső kontrollja, és kiválasztottság-tudatával nem tűr külsőt sem. Demokratikus eszközökkel nem lehet vele szemben fellépni. Soha nem fog lemondani, legfeljebb több-kevesebb társadalmi támogatással a háta mögött egy másik szociopata lelövi, ámde ekkor meg ez a helyzet lép ki a demokrácia kereteiből. Tetejébe ez az ország nem nőtt fel még a demokráciához sem.
Utóbbival se lehet mit tenni, szintén kontrollhiányai vannak, bár csupán a felsőbbrendűség, a mindenkin fölül álló védettség iránti vágya okán.

"Az antiszociális személyiségű emberek kevés felelősségérzettel, fogyatékos erkölcsi érzékkel rendelkeznek, és nem törődnek másokkal. Viselkedésüket szinte kizárólag szükségleteik irányítják. Fő jellemzőjük a lelkiismeret hiánya. Míg az emberek tö bbsége életének már igen korai szakaszában megérti, hogy viselkedését korlátoznia kell, és örömteli tevékenységeit másokra tekintettel sokszor el kell halasztania, az antiszociális személyiség ritkán tekint másra, mint saját szükségleteire. Viselkedése impulzív, közvetlen kielégülést keres, és képtelen a frusztráció elviselésére." (http://www.fajltube.com/filozofia/pszichologia/PSZICHOPATOLOGIA84811.php)

A szociopata nem érzi, hogy baj lenne vele, nem hagyja magát evvel szembesíteni, nem fordul szakemberhez, de nem is kezelhető. Nem befolyásolja sem büntetés, sem szeretet... nem tudja, nem is érzékeli, mi az.
Ellenféllel szemben nincs se nagyvonalúság, se lovagiasság, se könyörület. Az ellenfél ellenség, és szemet szemért, de még inkább többszörösét.
Bocsánatot kérni se tud. Átgázol embereken, de észre se veszi, így nem érzi, hogy lenne miért.

... Mindazonáltal az én maffiavezérem még szorong (épp ebbe a résbe fértem bele). Nappal nyüzsgéssel, hedonizmussal leplezi jól, azonban gyakran álmatlanok az éjszakái. Egyszer, azaz talán összes életévei alatt mindössze egyszer megvallotta, hogy semmi nem működik jól az életében... Ez az őszinteség tőle különösen megtisztelő.
Ugyanakkor hírhedt szociopatákat becsül, irigyel, "kiváló képességű" diktátorokat, despotákat. Gondolom, a félelemmentességükre vágyik, arra, hogy rendszerfüggetlenek, mert ők maguk a rendszer. Bár ez hosszútávon még senkinek sem segített, a rövidtávba kapaszkodóknak kísértést jelentett. Ahogy a bölcsek mondják, nem a képességeink mutatják meg kik vagyunk, hanem a döntéseink. Az emberi minőséget mindenképpen.
... És tele van érzelemmel. Megélni, mutatni legfeljebb védett helyzetben, szentimentális formában tudja (kutyák, gyerekek, egy-egy elérzékenyült helyzet), de vannak neki. Szépek vannak...

Bár meg csak magunkat válthatjuk, ez engem nem ment fel, amiért nem fejlesztettem eléggé a tudatosságomat, és a bennem még nem gyógyult gyermek nem tudta jobban szeretni a benne sérült gyermeket.

A "Tündérek kezében" visszaköszön

2011-12-20T16:55:00.000+01:00

Ma a Nyírő Gasztroenterológiáján kértem vizsgálati időpontot, s ahogy írta be a nevemet a nővér, mosolyogva ezt mondta: tündérek kezében. Néztem rá értetlenül, ám ekkor már rám nevetett, hogy hiszen két évvel ezelőtt én írtam evvel a címmel róluk a Nők Lapjában! (Jut eszembe, itt is.) Ő pedig éppen ma olvasta újra a főorvos-asszony faliújságján.
Ez a jelenet aranyozza be a délutánomat :)

Panasz

2011-12-18T16:49:00.013+01:00

Úgyis mint sirám. Cseppet sem asszertív kommunikáció.

Egy éven át hiányzott. Épp ebben az évben, amikor látszólag volt. Épp az, amit egyedül szerettem volna tőle, az őszinte figyelme, megértése, együttérzése, mellém állása. És tán még az, hogy rajtam keresztül rányíljon a szeme egy másik világra, a privát birodalmán túl zajló életre... Én is szeretnék még hinni a mesékben.

Fájt, hogy velem szemben is hatalmi játszmákat játszott. Hamar elfelejtette, hogy a legelején egyetlen kérésem volt: alkalmazkodjon hozzám, mert az ő időbeosztása szabadabb, én pedig a bolthoz vagyok kötve. Néhány hét múlva már jutalmazott és büntetett - pl. ha egy férfival egy percnél tovább beszélgettem - avval, hogy alkalmazkodik-e hozzám. Nem törődött sem az én, sem N. idejével, természetesnek vette, hogy alkalmazkodjunk hozzá.
Unom Bécset. De vele nem unnám, szerettem volna tudni, látni, átérezni, hogy neki miért oly kedves város. Ígérete ellenére - mindenféle átlátszó kifogással - soha nem vitt el, pedig akár Cegléd-alsón is szívesen töltöttem volna reggeltől estig egy napot vele. Úgy látszik, nem tartozik az élmények megosztása sem az érzelmi igényeihez.
Fájt, amikor a "barátai" átgázoltak rajtam, előttük sunyin hallgatott. Pedig néhány diplomatikus szóval feléjük, néhány együtt érzővel felém fordulva lezárható lett volna a dolog. ...Egyikük (aki korábban érzékeltette, hogy nem tekint egyenrangúnak, sem üzlethez, sem a szomszéd boltosokkal együtt tartott alkalmakon részvételhez) konkrétan letapizott, majd kioktatott, ne legyek már olyan feszült, vegyem lazábban az életet... értette ez alatt azt is, hogy keddekre rendszeresített részeg állapotában hagyjam magam megdugni a saját személyzeti vécémben, különben összeférhetetlen vagyok. Mint egy ócska filmben, Maffiavezérem engem hibáztatott. "Miért kell nekem ezt végighallgatnom, nem vagyok kíváncsi erre!" - ennyit rólam, no meg az empátiáról. (Sebaj, a Vitorlás szépfiúnak később azért csak sikerült elkapnia - amit maffiózóm kizártnak tartott, tart ma is - a készségesebb szomszédasszonyomat.)
Igaz, a fiát leszedte az arcomról, amikor az kevés híján megütött... A Kismaffiózó életében még egy napot nem dolgozott meg a kalácsáért, minden félresikerült vállalkozása mögött ott állt az apja védőhálóként, és nagy lábon élése biztosítékaként, épp szemembe nevetett, hogy mit törődöm én a rendszerrel, miért nem élvezem az életet (megint ez), de nagyjából ilyen érzéketlen megnyilvánulásait néztem, hallgattam másfél évig. Míg jobban voltam, jobban bírtam. Az apja és a spanjai nélkül nem hogy nagy szája nem lenne, de nyilvánvalóvá válna, milyen kicsi fiú, nulla önbecsüléssel. Mégis... hozzá is közöm van, és valahol meg is kedveltem... persze, hogy benne is a szomorú kisgyereket.
Novemberben már katasztrófaközeli túlérzékeny állapotomban azonban övön alul vágtam vissza, ő zsigerből túl is reagálta, hiszen betaláltam, ráadásul egy span előtt... Frusztráció szülte agresszió, ahogy nála, úgy nálam is, bár én nem fizikai ütlegelésre készültem indulatból, "csupán" visszaéltem a tudás hatalmával. Maffiavezérem persze ebből se értett semmit, összehúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért akarok ellenségeket szerezni? A fia azóta is meg van sértődve, amiért nem hódolok kritikátlanul a jópofaságának. Szégyenlem magam az indulatkitörésért, és hogy fájdalmat okoztam, nem méltó már hozzám ez a maffiastílus.
Bántott, hogy minden sérülésemet - általuk okozottakat, vagy korábbiakat- semmibe vette, lehülyeségezte. Noha a megértéshez nem szükséges se szociológiai se pszichológiai képzettség... szerintem csak figyelem.
Gyakran páváskodott feltűnően és hangosan a kirakat előtt, fel s alá vonult a sleppjével, mutatva, hogy ő milyen jól van, s akkor büntet a távolmaradásával, akkor jutalmaz avval, hogy szóba áll velem is, amikor csak akar. Se telefon, se sms, se emil, minden szinten le vagyok tiltva a kapcsolatfelvételtől, de ő se telefonál... Ha füttyenteni van kedve, személyesen teszi, és akkor álljak rendelkezésére, de természetesen úgy éli meg, hogy mindig ő alkalmazkodik. Ahogy megfogalmazta: "Ha becsöngetek, és azt mondod nem érsz rá, akkor többet nem teszem." Tudom, hogy minden e sorokat olvasó tudja, hogy ez az önzés iskolapéldája. Én látom, hogy a félelem iskolapéldája is.
Fájt, hogy ezek a "barátok" bármikor előnyt élveztek, felhívhatták, felhívta őket - én soha, és ehhez képest ő se telefonált -, noha már évtizedek óta koptatták ugyanazokat a poénokat, pletykákat, mégis szinte minden nap órákat töltöttek együtt. Rám ritkábban volt ideje. Akkor is, amikor pangott az "üzlet", a sokból még több ideje lett, inkább velük töltötte, ott nem kellett semmivel szembesülnie, amivel nem akart, biztonságosan elfecserésztek ugyanarról, amiről évtizedek óta.... Nekem olykor csak az ígéret jutott, s még gyakrabban az se. Hányszor néztem körül az utcán fájó szívvel, hátha meglátom, s hátha megérzi, megérti, hogy várom, hányszor füleltem, hátha meghallom a hangját a közelben.... Hányszor kérdeztem felőle a boltszomszédoknál, elviselve a szánakozó tekintetüket.

Igen, hamar ráébredtem, hogy az embereket eszközként használja. Emberi és férfiúi bizonytalanságérzetének csillapítására. Ebben is pechje volt velem, az eszköz-létnél többre tartom magam.
Nem megértő, építő szeretetből van békében választott környezetével, hanem opportunista konformizmusból. Kényelméről lemondó, nyereség nélküli áldozatot nem hozna senkiért.
"Szeretnék szerelmes lenni!" De talán soha nem volt az, mert az áldozathozatalon kívül az önátadáshoz sincs bátorsága. Aki szerelmes, nem mérlegel hogy mi éri meg és mi nem, nem hatalmi játszmázik, nincs bosszú és dac... Egyik kedvelt és kézre eső kifogása, hogy ő házas. Jó magyarázat érzelmi éretlenségére, amiért nem tud száz százalékot adni. Az objektív körülmények mellett fennmaradó sok idejét és terét véve egésznek, keveset ad, de nem csak nekem, hanem önmagának is. Kiskapukat hagy, fél érzelmileg elköteleződni, mert az részéről önátadással járna, nem él száz százalékon, ezért kevés az is, ami valódi tartalmat kivehet egy kapcsolatból, elégedetlen is minddel. A nőktől elvárja, hogy száz százalékot adjanak, miközben ő szinte semmit. Pedig mennyi csodás lehetőség van benne...! De még az együttlét örömére is sajnálja magától az időt, láthatóan maradna még, ideje is lenne, ám egy benne futó vírusos program menésre készteti, amit avval magyaráz, hogy nem kapathatja el a nőket, mert a végén egyre többet akarnának. Önbüntetésével persze engem is büntetett.
Gondolom, környezete nagyobb része rá is eszközként tekint, egyes üzleti partnerei pedig biztosan. Felelősséget is csak korlátozva, ameddig nem túl kényelmetlen, és csak a számára hasznos ember-eszközökért vállal, ez a felelősség nála pedig leginkább anyagi természetű. Valaha ez volt számára egyszerű, így ez lett a "szeretetnyelve". Ostoba gőgömben azt reméltem, hogy velem majd más lesz, rám majd figyel... Mert persze, hogy nem az bánt a legjobban, ahogy másokkal bánik, azt jó darabig elnézném... ha hozzám másképp állna. Nem nagy dolgokban, csak hogy tisztelje az én időmet is, hogy figyeljen legalább az érzelmi szükségleteimre, ne játsszon játszmákat durcából vagy bosszúból, ne vonja meg magától és tőlem se az örömet... A fenébe, itt is kibukik, hogy magam is önző vagyok, még igen távol a feltétel nélküli szeretettől. Figyelmet, törődést akarok! Nem győzöm eszembe juttatni kedves vevőm mondását, hogy miért várok el olyasvalamit egy embertől, ami nincsen benne? Igen, az eszemmel értem, de a bennem sérült gyerek is toporzékol, hogy igenis adjon, adjon!

Hányszor szerettem volna a szárnyai alá bújva sírni, vigaszért simulni a bőréhez, és ugyanezt örömben is! De nem lehetett, mert ha nem érezte magát eléggé "legénynek", akkor közelébe se kerülhettünk az intimitásnak. Ágyon kívül meg főképp nem. Nehogy már a ritka és futó kézcsókon kívül megcirógassa a boltban a kezemet, nyakamat, vagy arcomat... akkor se, ha senki nem látja. Nem, az ilyesmi nem elégíti ki a férfiúi hiúságát! Ember mivoltára meg a jelek szerint, nem hiú.
Még csak egy támogató, biztató, együttérző tekintet, gyöngéd puszi se.. . Se bajban, se örömben. Ehelyett olykor gyerekes tapizás és dörgölőzés a boltban, majd félbehagyott a testi-lelki hiányaimmal...

"Ki miben születik, abban hal meg." - gyakran idézte szívesen az állítólagos talmudi mondatot. Ezzel magyarázta elméletét, hogy senki nem változik... voltaképpen azt, hogy ezért nem változik ő sem. Az ember a saját határait a világ határainak tartja, mondta Sopenhauer, ám nyilván nem magára, és a világot nyitott elmével szemlélőkre gondolt...
A Camino alatt nem hívott fel. Napról napra biztattam magam, hogy majd most, eddig azért nem, mert... de most azért fog, mert... Összeszoruló szívvel támogattam magam várostól faluig, napkeltétől napnyugtáig. És képzeletben minden élményt megvitattam vele, hogy ő hogy látja ott az úton, vele akartam megosztani mindent, mintha ott lett volna...
Hazatértem után is várt egy hetet, hogy végre én tegyek lépéseket felé. Öt héten át nem hiányoztam az életéből! Máig nem értem, ez miféle ego-játszma volt. Utóbb se engedte a fülénél beljebb az infót, hogy minden kilométeren, és szinte minden gondolatomban és néhány álmomban bennem volt, átvittem egy fél földrészen, és egy egész országon keresztülcipeltem gyalog, és egyik célom az ő - ezen keresztül persze önmagam - jobb megértése volt. Öt mondatnál többet nem is hallgatott az utamról, ez is róla szólt, szerinte ennyivel mindent elmondtam. Öt mondat áll szemben avval, hogy a nyilvános beszámolómon három órán át hallgatták csak azt, ami idegenekkel megosztható, anélkül, hogy egy szó turisztikai, vagy éppen túl intim élményt meséltem volna.
Ám nem csak ezt, szinte semmilyen élményt nem tudtam vele megosztani, a felszínen túl nem érdekelte semmi. Egy film vagy egy színdarab alatt is de sokszor gondoltam arra, hogy ez hogy tetszene, mit gondolna róla? De ő se a színházat, se a filmeket nem szereti, mert a fikciók nem érdeklik. Csakhogy a valóság sem érdekli, és önmaga sem érdekli, valójában egy igen szűk világon kívül semmi nem érdekli. Süketen és vakon, semmit nem értve, és megértésre se törekedve valóban egy igen-igen pici világszeletkében érezheti biztonságban magát, adott, hogy ami ezen túl van, annak a létezését is jobb letagadnia. Az a szűk kis világa miért épp destruktív, amikor léteznek kis világok konstruktívak is? Gondolom, mert úgy véli, azok a rossz emberek, szociopata despoták és diktátorok, akikre felnéz, már nem félnek, és semmilyen rendszernek nincsenek kiszolgáltatva, mert maguk a rendszer. A rettegés felülír mindent, az etikát is. Kritikát nem tűr, mert az a labilis ön- és világképét még jobban elbizonytalanítaná, szóval egyenrangú és nyílt kommunikációról szó se lehet vele. Nekem ez az ember mégis kedves, nagyon kedves, érzem minden rezdülését, s szeretem, ahogy szeretni bírok, mert magamat szeretem meg benne, az iránta érzett dühöm is a saját gyengeségeim benne tükröződésének szól. Nagyítós tükör ő számomra, s nehéz látnom önmagam ilyen arcát...

Kétszer írtam neki búcsúlevelet, egyikre sem reagált úgy, hogy szemtől szembe mondott volna valamit, felvállalta volna a véget vagy a folytatást, inkább durcásan távol maradt (mint egy óvodás), míg el nem csíptem és rá nem kérdeztem. Mindkétszer ellágyultam végül (hja, a függőség nagy úr), újabb játszmáihoz adva újabb tereket.

Nyáron, mikor kikapcsolták lakásomban az áramot, több alkalommal szállodába kellett mennünk, őt a kényelmetlenség érdekelte, a "miért" kérdése mögött bosszúság hallatszott. Nem válaszoltam, nem volt kinek.

Kellemetlen lenne a valósággal szembesülnie. Benne is a félelmeit idézné fel. "Engem csak az érdekel, hogy ne nekem kelljen ott állnom"- mondta egy koldusra. "Az életet életszerűen kell élni."- szokta mondani. De vajon hogy csinálja, ha sem önmagával, sem a körötte levő emberekkel, se a világgal amelyben él, nincs tisztában - az üzleti életnek talán egy pici, általa már ismert szegmensén kívül -, nem tudja mi miért történik? Szerinte Magyarországon senki nem hal éhen, és a nyugdíjasok se nélkülöznek, nekik mindegy, hogy ötszázzal több vagy kevesebb a nyugdíjuk, nincs már szükségük semmire. De hát szerinte olyan sincs, aki ne tudná kifizetni a gyógyszerét, éhen se hal senki nálunk, kilátástalanságában öngyilkos se lesz, és például a fog annyira nélkülözhetetlen dolog, hogy a megcsináltatására mindenki kénytelen áldozni... (A síelés, a vitorlázás és a tenisz pedig nem a jómódúak hobbija. Egyébiránt mindez ismerős a kormány polgárokhoz való hozzáállásából. Viktorunk fején is búra, az övén is.) Sokadszor volt már nálam, mikor megjegyezte az udvari gazra, hogy a füvet igazán megcsinálhatnák. Nem vette észre, hol van. A szomszédomban napi húsz órában hangszigeteletlenül dübörgő kazánházra pedig, hogy egy kis zajt el lehet viselni. Neki egy-két órára, az általam feltett háttérzenével, vagy a napi kétszer két óra geo-szünetben sikerült. A félbehagyott ház beruházói számára is talált mentséget: elfogyott a pénzük. Csakhogy az elmúlt 10 évben minden beruházásuk perrel zárult, projektcégeikkel mindenhol megúszták a felelősségvállalást, a lakókat sérthetetlenségük tudatában leordították és verőlegényekkel fenyegették, közben újabb cégekben újabb építkezésekbe fogtak. Nyilvánvaló, hogy önmaga számára talál mentséget ilyenkor... Maffiózóm szerint neki nincsenek áldozatai, ám úgy hiszem, nem bajlódik ordítozással, oldják meg mások, ő inkább észre se veszi, hogy vannak áldozatok.
Nem tudja, milyen naponta ócska helyről indulni, ronda környéken nyomorgó és büdös emberek között átjutni a városon, és ugyanerre az ócska helyre, zűrös és gyorsan pusztuló házba visszaérkezni... Csak azt tudja, hogy neki "jár" az igényeinek kielégítése, hogy kellemes, gondmentes partnere legyen. Evvel is "mellém fogott". Noha a "lyukas harisnyám helyett újat vagy villamosjegyet vegyek?"-típusú dilemmákról se tud semmit, már az árnyék leghalványabb jele előtt szorosan behunyta szemét. Verbálisan is kifejtett világszemléletével millióké mellett az én életformámat is letagadta. Az én életformám, na pláne rosszabb nem létezik Magyarországon, de ha mégis, semmiképpen sem az ő közelében, és a szülők, a genetika és nemtudommégmi, de valami olyasmi a felelős, ami szintén távol áll tőle.
Azt hiszem, társadalmi pozícióban alatta levő nőkhöz szokott közeledni, mert öntudatlanul az egzisztenciájával is imponálni akar (hiszen nem bízik önmaga szerethetőségében), de abban biztos vagyok, hogy ekkorára, mint velem, még sosem nyílt a társadalmi olló. Bár szinte mindegy, a saját komfortérzetének kielégítésén túl nem nem foglalkozik avval, hogy miféle emberek azok akikkel a kedvét tölti. Ez vonatkozik arra a nyájra is, akikkel félelmükben tömörültek össze, hogy így erősebbnek érezhessék magukat.
Bocsánatot kérni, bármit beismerni se ő, se az ún. barátok, se a fia nem szokott. Ahogy azt egyikük mondta, "nincs miért". Végül is egy eszköztől valóban nincs miért.
November közepén kezdtem el rettegni a ráktól, ugyanakkor féltem attól, hogy neki komoly szívproblémája lehet. Helyesen tettem vagy sem, próbáltam érzelmileg megzsarolni, hogy elmegyek orvoshoz, ha hosszú hónapok ígérgetése után végre ő is kivizsgáltatja magát... csakhogy a jelek szerint nem voltak érzelmei, amivel zsarolhattam volna. Amikor megtudtam, ha akarnék, se mehetnék orvoshoz, ő becsukta a szemét és az emlékezetét (elfelejtette, az ígéretét, hogy a napokban elmegy orvoshoz, egyébként sincs ideje ilyen hülyeségekre, ahogy az is kiment a fejéből, hogy nekem mammográfiára kéne mennem, és elfelejtette velem összekapcsolni, hogy a nővére későn diagnosztizált mellrákkal távozott), többszöri hallás után is csak alamizsnát ajánlott átgondolt, következetes figyelem és együttérzés helyett, azt hogy elvisz orvoshoz. Nem kértem, s ő megnyugodott, hogy mindent megtett, én vagyok a hülye. Soha nem kérdezett rá, hogy alakult a dolog. Így aztán arra sem, hogy ha nem tudok orvoshoz menni, mi lesz az összes többi krónikus betegségem kezelésével, a gyógyszereimmel...
Fájt, hogy novembertől hetekig könnyeimet nyeltem a boltban, ő megsejtve a bajt, egyre ritkábban jött be, és ilyenkor is avval, hogy milyen jó nekem, mert boldog vagyok, nincs semmi gondom. Vagy azzal nyugtatta magát hangosan, hogy épp csak rossz passzban vagyok most, hiszen a lánya is a párja miatt... Fájt, hogy nem figyelt rám, miközben úgy éreztem, elvárja, hogy bajaim közepette is az ő komfortérzetét szolgáljam.
Hiányoztak az elmaradt reggelik, ebédek is. A hosszú caminós szünet után most ismét két hónap fájt a közelsége nélkül, amíg azt gondolta, ha nincs fizikailag "elég jól", akkor elég, ha hetente egyszer-kétszer rám köszön. A "titokzatos N." tanácsára félretoltam önérzetemet, ám hiába kértem, hogy találkozzunk, szükségem van rá, halogatott, hárított, de az továbbra is érdekelte, hogy megcsalom-e. Mégis kivel? Nem, nem látott engem... Még mindig versenyzett egy képzeletbeli valakivel, noha az intimitásban már réges-régen behódoltam neki. Függővé váltam. És a puszta - ámbár hiányos - léte elég volt nekem ahhoz, hogy megóvjon sok ostobaságtól. Épp csak hogy elég, de elég volt.

November óta nem akartam, nem tudtam vele beszélgetni, túlérzékenyen érintett a közönye, cinizmusa, hedonista fecsegése, hát inkább ne beszéljünk. Vágytam rá, hogy bejöjjön, hallgasson, és csak nézzen rám kedvesen, boci szemekkel, ahogy korábban olykor, de hiába.
Egy éven át olvadt el a testem-lelkem (még ha olykor haragból én is elnyomtam), ha csak megláttam az utcán, és nem zavart - ami mindenki másnál zavart volna -, az 'öreges" ételmaradék a fogai között, sóvárogtam egy nem elkapkodott, igazi csókjáért, egy mély, őszinte tekintetéért.
Noha ezen már meg se lepődhettem, mégis az fájt a legjobban, hogy amikor rám borult az éjszaka - melynek csak a közeledtét pillantotta meg, mélységét elképzelni se tudja -, épp arról mesélt, hogy nevettek ki az unokájával egy hajléktalant, már nem bírtam tovább a mosolygást, meséltem néhány dolgot, és akkor messzire, az eddiginél is messzebbre szaladt. Ez a meghitt zenehallgatás, hospise-os gyászmunka napján történt, majd két nap múlva benyitott, és az ajtóból nevetve kérdezte: "bár nem érdekel, de hogy vagy?". Kilátástalan helyzetemben a cérnám megint elszakadt, láttam, hogy futtában max. fél percig "érdeklem", ez is csak egy párbeszédnek álcázott monológ, s rámordultam, hogy miért kérdi, ha nem érdekli, én már nem tudom tovább szórakoztatni, menjen szórakozni a kasztbeliekkel. Kioktatott, hogy ne mondjam meg neki, mit tegyen, majd pillanatokon belül valóban velük lovagolt el a közeli kávézó irányába... Úgy látszik, történjen másokkal bármily katasztrófa, földrengés, tornádó, csapjon beléjük a villám, a legfontosabb mindenek felett mégis az ő egója. Ritkán és a korábbinál is felületesebben nézett felém, úgy láttam, lélekben még úgy se volt ott.
Pedig azon a hospice-os napon egy pillanatra láttam a szemében a megértés fényét, aztán persze nyomban a "miért kell ezt nekem hallgatni?" és a "mit akarsz, fogadjalak örökbe?", "mondj egy összeget, mibe kerül(sz)?" kezdetű - bántó, lealacsonyító, már-már prostituáló - hárítási manőverbe fogott. Amiben sokakkal (és pillanatnyilag még nem is a legszegényebbekkel) együtt én is élek, azt ő még hallgatni se akarta. Ha az agyába olykor be is jut valami, de a szívébe nem, akkor az agyából is törlődik, 10 másodperc, 10 perc vagy 10 nap múlva. Oly erősek a félelmei, a hárító mechanizmusai, hogy századszorra se hallja, nem látja, amit pedig már kilencvenkilencszer. Törli az agyából mindazt, ami sérti a komfortérzetét.
Nem vártam el tőle anyagi támogatást, mert jó szívvel adakozni nem tud, és én nem szerettem volna megerősíteni abban a hitében, hogy őt csak a pénzéért lehet szeretni. Azért őt se lehet.
Önbecsülés... azt hiszem, neki sincs, ezért igyekszik külső díszletépítéssel legalább látszólag pótolni, hát hogy tudná velem kapcsolatban kezelni? (Nekem a bolt ehhez a külső díszlet. Lassan múltidő... s maradok díszletek nélkül, hogy így szerezzek önbecsülést magamnak.)
Megint és mindig olyasmit szeretnék kapni tőle, ami nincs benne. Érzelmi analfabéta. Azonban mint az ábra mutatja, én is legfeljebb béta vagyok.
Karácsony hetének keddjén reggel beköszönt, hogy "én már nem is kérdezek semmit, csak látni akartalak"... ez még kedves is lett volna, ha előtte nem kerül egy hétig. "Délután bent leszel? - Igen.". Azóta nem láttam, és persze fel se hívott. Karácsony, Újév... még csak felszínes jókívánságok se.
No de hát a nyugalmasabb időkben sem állt mellettem, bajomat, örömömet ritkán és csak felszínesen tudtam megosztani. Nem használtuk ki az objektív korlátok mellett rendelkezésre álló időt. Akkor is nagyon sokadik helyen szerepeltem a fontossági listáján, amikor még szem előtt és kényelmesen kéznél voltam, mikor még nem kellett gondok tükrét látnia bennem, ezután még annyi figyelmet se fog nekem szentelni. Egyrészt mert kényelmes ember, tehát mindenképpen így alakult volna, ha elmegyek onnan. Másrészt mert mit is csinálnánk már együtt? Beszélgetni közös nyelv híján egy ideje nem tudunk, az általa értelmezett szex neki egyre ritkábban működik, az általam mutatott út, a befelé mélyülő, kifelé adakozó intimitás pedig számára kevéssé értelmezhető.
"Meddig tart egy kapcsolat? Amíg úton vannak. Amíg együtt tartanak valahonnan valahová. Aztán már a mókuskerék következik, az unalom, az unos-untalan ismételt szavak, mondatok, gesztusok, vagyis a csömör. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat?" (Popper Péter)
És hát ez így már nem az az izgalmas és a haverok elismerését kivívó vadászkaland, a hódítás, ahogy indult, hogy a szép kis bolttal rendelkező 21 évvel fiatalabb nő, aki az utca szerint mindenkit szeret, csak úgy sugárzik, de épp őt nem...

Egy év szorongása, frusztrációi, megemésztetlen és kibeszéletlen fájdalmai, sérelmei köszvénnyé keseredtek, a korábban szomatizált bajok mellé.
De én tettem ezt magammal. Az testi-lelki függővé válásom keseredett meg. Végül is az ő egója és köztem az én egóm áll. Én vagyok egy cseppet tudatosabb... ám ehhez még közel sem eléggé.
Azt meg végképp nem tudhattam - bár a félelem mindig ott bujkált bennem, próbáltam reménnyel felülírni -, hogy már megint tragikusra fordul a helyzetem. Ha tudom, mégsem fogtam volna bele ebbe a kapcsolatba. Ahol nagy volt az egzisztenciális vagy kulturális különbség a másik javára, ott végül mindig én zúzódtam szét. Januárban azt gondoltam, itt a tanulnivaló, hogy most másképp legyen. Ám még azt a leckét se sikerült megoldanom, mire egzisztenciálisan még lejjebb süllyedek.

Ó, és ahogy valaki nagyon jól rávilágított, valamiért egész életemben avval büntetem magam,hogy fellépek olyan sakktáblákra, ahol én vagyok a legelső feláldozható paraszt!

Egy éven át hiányzott, a bőre, a szeme, a mosolya, a hangja... majd most már mindig hiányozni fog. Nem vagyunk pótolhatóak.

Ez a remény meghalt.

Fáj

2011-12-17T23:05:00.013+01:00

Még őrzöm utoljára használt törölközőjét a tartón. Ahogy a korábbiakat, ezt is tovább használom majd egy ideig.
Még csak öt napja, hogy mögém lépve átölelt, úgy hallgattunk zenét. Soha azelőtt ilyen gyöngédség, meghittség ágyon kívül... ott is csak az utolsó három alkalommal. Máté Péterről és Mario Biondiról ezután mindig ő jut majd eszembe.
Ha bezárom a boltot, nem leszek már kényelmesen kéznél, nem fog felém lépni, evvel is számolok november óta.
Hiányzik az érintése, az ízei, a zugai. Akár csak az, hogy az alkarját megsimítsam az autóban, a finom bőrét... és életem legfinomabb csókjai.
Hiányzik a remény is, hogy egyszer felébreszthetem őszinte érdeklődését magam és/vagy a birodalmán túl levő világ iránt, hogy az intim helyzeteken kívül is egyre hosszabb időre, gyakrabban és mélyebbről előcsalhatom a maffiavezérből az embert. Hiányzik a remény, hogy közelebb kerülhet hozzám, érezhet, figyelhet, megérthet. Hiányzik a bizalma, ahogy fejét kezembe hajtva elaludt, hogy erre az időre elhitte nekem Leibnitz-et: "Ez a világ a létező világok lehető legjobbika." ...Hogy engedte csókolni a túlféltett szemeit, hogy a kezembe kapaszkodott gyönyöre védtelenségében épp úgy, ahogy az utolsó ebédkor az étterem asztalán szorította ujjaimat egy évtizedek óta el nem végzett gyászmunka kezdetén. (Hogy fogja befejezni? S ha nem, mennyi sérülést fog okozni másoknak a benne tőrré kövült fájdalommal?) Még a Park környéki reggelik, ebédek alatt agyonismételt történetei is hiányoznak. Ha néha elhallgatott, és a szemébe néztem... a szép - mert emberi - fájdalmai is...

És most bömbölhetek itt, testnedveimmel arcomat maszatolva, magamat nagyon sajnálva...

Maffiaügyeim 2. - "Tat tvam asi"

2011-12-13T00:47:00.003+01:00

A hatalom és pénz játszmáiban áldozat vagyok ebben az életemben. Így pozitív leírni: voltam, eddig.

Korábban bizonyára voltam tettes is, hiszen jó ideje nyilvánvaló számomra, hogy tudással, egyéb hatalommal többször csúnyán visszaéltem.

Nem boldogulok azokkal, akiknek nincsenek gátlásaik, úgy érzik, mindent megtehetnek. Azokkal még kevésbé, akik mindent meg is tesznek, kézzelfogható következmény nélkül.

Még nem bocsátottam meg magamnak, hogy voltam tettes, és azt sem, hogy áldozat.

Irigység... olykor én is elcsábulnék, belső vívódások közepette én is megtenném, ha tehetném. (Hála a Gondviselésnek, ma már nem vagyok olyan pozícióban, ahonnan túl nagyon árthatnék.)

Nem bocsátottam meg a korábbi sérelmeket, s ezért túlreagálom a mostaniakat.

Nem az számít, hogy akiket tükörnek kapok, milyen emberek. Csak az én szerepem számít, hogy miként reagálok rájuk.

És itt jön az elégtelen önkontroll, a kitörő indulatok maffiózókéhoz való hasonlatossága... Jaj, jaaaj, meddig bukom még el?

Alamizsna

2011-12-12T16:19:00.011+01:00

"Szép" gesztusok, pénz... ha nincs mögötte figyelem, törődés, megértés, együttérzés, akkor alamizsna. Az alamizsna - álljon egy szám után bárhány nulla, vagy legyen bármekkora a "jótett" - önfényezésből vagy háborgó lelkiismeretből, mindenképpen ön- és közámításból fakad, megalázza a rászorulót, és átgondolatlansága miatt lukas zsákba hullik.

Hathatós segítség csak szeretetből születhet, áldozat és lemondás jár vele, ha "kényelmesen" adakozunk, az alamizsna.

"Keveset adsz, amikor a te tulajdonodból adsz. Amikor önmagadból adsz, igazán akkor adakozol. Vannak, kik keveset adakoznak a sokból, amijük van, s ezt az elismerés reményében teszik - e rejtett vágyuktól adományuk egészségtelenné válik. És vannak, akiknek kevesük van, s mind odaadják azt. Vannak, kik hisznek az életben és az élet gazdagságában, és az ő ládájuk sohasem üres. Vannak, kik örömmel adakoznak, és ez az öröm az ő jutalmuk. És vannak, akik kínnal adakoznak, és ez a kín az ő megkereszteltetésük. És vannak, akik adakoznak, és nem éreznek fájdalmat, sem örömöt nem keresnek, sem erényességet nem gyakorolnak ezáltal; Ők úgy adakoznak, miként amott a völgyben a mirtusz a levegőbe leheli illatát."(Gibran: Próféta)

Érzésem szerint nem Afrikában kell elsősorban segítenünk, nem a világot kell megváltanunk, azt tegyék azok, akik a környezetükkel már szembenéztek, és ott minden megtehetőt megtettek. Ha félelmünkben nem csukjuk be a szemünket, mindannyian óhatatlanul észre kell vegyük a környezetünkben azokat, akiken jó szóval, megértéssel, figyelemmel, együttérzéssel... és ha "tehetségünkből" futja, anyagi támogatással is segíthetünk. Vannak szükséget szenvedők, akik a nagyon kevesüket is megosztják a náluk rászorulóbbal. És az is az emberiségen való segítség, ha hozzátartozóinkat nem hagyjuk a cinizmus, érzéketlenség állapotába kerülni vagy ott megragadni, hogy sértsenek, rontsanak... Ez is a mi felelősségünk.

Tükörfényesítés

2011-12-11T19:10:00.006+01:00

Spirituális, jóga- és más hasonló tanfolyamok... De ma már sokaknak a Camino is. Évszázadokkal korábban, amikor a kertkaputól indultak gyalog, és évek múlva oda érkeztek meg a zarándokok, valószínűleg kevesen indultak önámító céllal.
Úgy látom, sokan elfelejtettük otthagyni az ego-fölöslegünket a Ferro de Cruz-nál, és néhányan még mások otthagyottját is felvették.

Bolti segédek

2011-12-10T12:34:00.005+01:00

Tegnap a Helyi Maffiavezér kávézás közben eladta egy teáskészletemet. Ifjúkori történeteivel rádumálta a vevőre.

Aztán jött egy zarándoktársam, és míg a teáját kavarta, egyetlen szavával eladta az utolsó néhány gramm Earl Grey Cherche Midi-t is.

Van még felvétel! Munkabér egy csésze szabadon választott finomság.

:)))

Kérdezek. Válaszol?

2011-12-10T01:12:00.003+01:00

Reggel a metrón gépelt irodalomjegyzetet olvasott mellettem valaki. Egy sort kaptam ki belőle. Csokonay Vitéz Mihály:... a vers címe azonos a kedvenc beszállítóm nevével.
A boltba érve, a rácsra tűzve találtam egy prospektusukat, bele írva: "itt parkoltam, köszi a helyet".
Éjjel a fészbukon, cseten "hallgattam" hosszasan élete aktuális katyvaszát. Azt írta, hogy egyelőre engem talált meg tanítónak. Hát ezen jót röhögtünk! Vak vezet világtalant, gyere velem, én se megyek sehová...

És én minden nap útmutatásért imádkozom...

Tóth Krisztina-est

2011-12-08T22:52:00.008+01:00

Nincs még itt a világ vége, ha egy magyar kortárs író/költő egymaga meg tudta tölteni a Radnóti Színházat.

A kutyával indított, amit olvasni is csak egyszer lehet, aztán sikítófrásszal továbblapozni, hogy ezt a verset soha többé...! Ám félóra múlva már a nevetéstől dőlt a hallgatóság. Ringatóztunk a magunkra ismerés, a döbbenet és az irónia hullámai között, hogy végül a Letölthető csengőhangok 21. századi csujjogatóin kacagjunk.

Aztán még ott maradtunk dedikáltatni, ami azért különös, mert N-nek jutott eszébe, ahogy a könyvvásárlás is, és ő állt sorba. Soha ilyet korábban!

Mindennapi csodáim 1.

2011-12-07T01:51:00.007+01:00

Ma is elhagyatva és összeomolva... ám váratlanul betoppant a kedvenc beszállítóm. Hogy zsúfolt be az éjjel-nappali szezonális munkája, egy tévéfelvétel és egy tengerentúli szállítmány közé? Megkérdezte, hogy ettem-e már... mert kivételesen most ebédet szállított be nekem. (Így ma másodszor is megebédeltem, először éppen a valamikor általa megismert humuszbárban. Meccsoda véletlen!) Aztán kérdezett és meghallgatott, de nagy meglepetés nem érte. Ahogy én tartottam a pulzusán a kezemet másfél évig, nem máshol, csak az fb-n (néha utált is, nehezen viselte, hogy látom a díszletek mögött), úgy néhány hete ő is... s mindjárt két tervvel állt elő, meg egy biztatással, ha végül egyik se jönne össze. Hát már a gesztus visszarántott egy időre az életbe!

Pedig nem járt camino-t, azt sem állítja évek óta, hogy a barátom, de meg azt sem, hogy milyen nagyon tud figyelni és törődni másokkal, és milyen nagyszerű ember is ő. Tavaly a blogvilágban ismertem meg, ahol azóta se találkozunk.

Csak egy idegen a virtuális térből, aki nem fordít hátat, mert nem fél attól, hogy bajaimmal megfertőzöm, vagy puszta létemmel rámutatok valamire, amivel nem akarna önmagában szembenézni.